Savoir vivre lyon-i módra

Savoir vivre - Ez a dolce vita francia megfelelője. Annak a képessége, hogy márpedig mi tudunk élni, kéremszépen, szerintük erre semmilyen más nép nem képes, csak ők.

December 8-10-ig minden évben megrendezik a Fények ünnepe (Fete des Lumieres) nevű rendezvényt. Ennek keretében Lyon leghíresebb épületeit kivilágítják, és színes fényekből álló, háromdimenziós effektekkel tarkított, zenével kísért "show"-t lehet megtekinteni a városban rengeteg helyszínen. Még nem voltam Lyon-ban, és szerettem volna elmenni, ezért azt gondoltam, ez az ünnep pont megfelelő lesz.

Megint a már jól bevált covoiturerage, vagyis csoportos autózás mellett döntöttem oda és vissza is. 6 órás autóút volt, újra ledöbbentem, hogy Franciaország mennyire hatalmas. Az autóban remekül elbeszélgettem a többi utassal, szerencsére csak négyen voltunk, nem öten:) A vezető srác geológus, és a Phd-jét csinálja, aztán pedig kutatással szeretne foglalkozni. Lyon a Rhone-Alpes-Cote d'Azur nevű régió fővárosa. Amikor elhagytunk a Bienvenue a Rhone-Alpes táblát, logikusnak tartottam feltenni a kérdést, hogy a hegység, amelyen éppen keresztülmegyünk, már az Alpok-e. Erre hatalmas geológusi szellemi fölénnyel közölte, hogy nem, ez csak a Massif Central. Elképesztően jó volt végtelen hosszúságú autópályán át siklani, hegyeket, völgyeket, ismeretlen városokat látni. Közben mindenki elmesélte az autóban az élete történetét. Érdeklődőek voltak, kérdezgettek Magyarországról, és a véleményről Franciaországot illetően, a munkámról, politikáról, ételekről, szórakozásról, mindenről. Megerősítettek, hogy egész jól beszélek franciául. Ennek örültem:) Mellettem a hátsó ülésen egy ázsiai csaj ült. Megkérdezte, mióta vagyok Franciaországban, honnan jöttem, stb....Én is megkérdeztem, hogy ő mióta él itt. "Én mindig itt éltem...Je suis Francaise..." Na puff neki. Jól beletrafáltam, csak a származása ázsiai, ő franciának vallja magát.

Couchsurfingeltem ismét. Egy nagyon kedves párt találtam az oldalon, akikről nagyon jó referenciák voltak az oldalon. Annak ellenére elfogadták a request-emet, hogy szóltak, már lesz náluk egy amerikai srác, és hogy tudtam, a Lyon-iak ezernyi request-et kapnak a Fete des Lumieres idejére. Leszálltam a metróról. A Vieux Lyon nevű metrómegállótól két percre laktak, igen, ez valóban azt jelentette, hogy a város kellős közepén, az óváros legszebben részén van a lakásuk. Hatalmas tömeg volt a városban. Egyszer csak egy zöld, piros és kék színben pompázó katedrális előtt találtam magamat, amely gregorián zene "hatására" változtatta a színét. Próbáltam átszelni a teret, de akkora volt a tömeg, hogy egy pillanatra "beragadtam". Minden oldalról emberek préselődtek oda hozzám, és meg sem tudtam mozdulni. Így álltunk 15 percig. Próbáltam mélyeket lélegezni, és nyugtatni magamat, de elég ilyesztő volt a helyzet, valahol kezdtem megérteni a tavalyi westbalkános tragédiai szemtanúit. Tényleg nagyon félelmetes egy hatalmas, végeláthatatlan tömegben összepréselődve állni. Végre megindultunk, és szépen meg is találtam a lakást, neonzölddel, hupikékkel és lilálval kivilágított fák alatt, egy macskaköves, nagyon hangulatos óvárosi utcában. A lépcsőház az egyik legrégebbi volt, amit valaha láttam, csigalépcső végig, és nagyon régi, kicsit "kísértetkastélyos" érzésem támadt.

Egy nagyon kedves, félig kínai, de magát szintén franciának valló lány nyitott ajtót, Thuy Linh. A párja, Justin még nem volt odahaza. Körbevezetett a lakásban. Hamar rájöttem, hogy ők aztán tipikus bohémek:) Iszonyú nagy rendetlenség, egymás hegyén-hátán heverő könyvek, szétdobált ruhák, elmosatlan tányérok, ínyenc fűszerek, sajtok, lekvárok és fűszerolajok, 40-es, 50-es évekbeli "retró" plakátok, borosüvegek és hamutartók rendezetlen összevisszasága fogadott. Ők aztán nem rittyentik ki a lakást csak azért, mert "vendég jön". De ez most valahogyan inkább tetszett nekem, mint zavart. Jó volt látni, hogy így is hozzá lehet állni az élethez.....Csak nyugi....Majd minden el lesz intézve....A vendéglátó srác például az érkezése után nem sokkal lazán feltette a lyukas zoknis lábát a térdére beszélgetés közben.

A lány mesélte, hogy a városban sok a nacionalista és fasiszta szervezet, mert a II. világháború után sok szélsőjobboldali ide menekült Párizsból. A nacionalista fiatalokat tömörítő szervezetek gyakran kávézók, boltok, muszlim hentesek üvegablakait is betörik. Viszont Lyon-ban sok az alternatív koncert, kávézó, múzeum, artisztikus program. Justin, aki egy múzeumban dolgozik, épp egy divatbemutatón segített, ahol a modellek csak csokoládéból készült ruhában pompáztak, a Fények Ünnepe tiszteletére. No comment... Na, és állítólag itt könnyebb barátkozni az emberekkel, mint Párizsban, ahol állítólag mindenki nagyon rideg. Már hozzászoktam, hogy Párizst és a párizsiakat mindenki lefikázza Franciaországban. Szerintem nem lehet annyira rossz. Kicsit olyan ez, mint a "szemét Pestiek" effektus a vidéki Magyarországon.

Thuy Linh és Justin az angoljukat akarták fejleszteni, ezért kezdtek el Couchsurfing vendégeket fogadni. Sokat beszélgettünk arról, milyen itt élni, nacionalizmusról, rasszizmusról, koncertekről, szórakozásról, egyetemi életről, politikáról. Aztán megérkezett a Justin, a párja, az amerikai couch-szörfössel, Donalddal együtt. Később még jött 4 barátjuk.Az amerikai couchsurfös srác nyelvi asszisztensként dolgozik egy iskolában, a Franciaországban elég jól ismert síparadicsomként működő kisvárosban, Clermont Ferrand-ban. Az országban ugyanis elég rossz a nyelvoktatás színvonala, kevesen beszélnek jól angolul, és ez főleg a mai fiatalokat meglehetősen zavarja. Ezért a sulik mindig fogadnak az angolszász országokból diákokat, vagy fiatalokat, hogy azok besegítsenek az angolórákon. Donald is ezt csinálja. Az amerikaiakkal kapcsolatos minden előítéletem (beképzeltek, nem érdekli őket semmilyen más ország csak Amerika, nem intelligensek, stb.) egy az egyben leomlott. Donald egy nagyon egyszerű srác, kedves, nagyon érdeklődő, sokat kérdezgetett tőlem is Magyarországról, megvitattuk benyomásainkat a francia kultúráról.

Vendégfogadóim szuper vacsorát hoztak össze. Tipikus francia vacsi...Hát igen, bohéméknél az élet élvezetéből az evés szeretete sem maradhat ki. Rengeteget főznek. Először pici tálkákban (Petit pot au potiron) forró sütőtök-mártogatóst ettünk (sáfrány, szezámmag, gyömbér, hmm....) ezután jött csak az előétel: frissen sült póréhagymás lepény (quiche aux poireaux), házi majonézzel készült tonhalsaláta (volt alkalmam betekintést nyerni a házi majonézkészítés titokzatos alkímiájába), finom sajtok, saláta és fois gras du canard vagyis házi kacsamájpástétom. Ez utóbbi méregdrága, és a franciák nagyon nagy különleges ínyencségnek tartják. Szerintem nem annyira menő az íze, mint az ára (kb 20 euró 100 gramm), illetve engem csak egy sima májkrémre emlékeztet. Talán azért is tartják a fraciák különlegességnek, mert sok országban nem eszik meg a májat, meg az egyéb belsőségeket az emberek, undorodnak tőle. A franciák a fois gras-t is ugyanolyan "bizarr" különlegességnek tartják, mint a békacombot meg a csigát, és meg vannak győződve arról, hogy más nem eszik ilyet a világon, csak ők. Viszont én, aki magyar falusi leányként zúzapörköltön, libamájon (és resztelt májon), disznóvágáskor szokásos hagymás sült véren és kakasherepaprikáson nevelkedtem, a kacsamájpástétomot nem tartom annyira furcsának.

Egy órát sétáltunk az ünnepen, megnéztünk néhány színesen kivilágított épületet, az egyik helyen három dimenziós "fénylabdák" hullottak mindenhol (amelyek persze valójában nincsenek is ott:)) egy másik helyen egy épületen olyan hatást értek el, mintha összedőlne a ház...vicces volt, de a nagy tömeg okozta nyomorgást nem mindig kompenzálta a látvány. A fete annyira nem tetszett, Lyon viszont egy varázslatos hangulattal megáldott város, és az emberek, akikkel voltam, szintén nagyon érdekesek voltak. Inkább emiatt a két dolog miatt sikerült remekül ez a hétvége.

Vasárnap még volt időnk sétálni egy kicsit a városban. Thuy Linh és Justin nagyon jól ismerik a város történetét, és egyébként is imádják a történelmet. Rengeteg elrejtett zegzugot, turisták által kevéssé ismert, reneszánszkori lépcsőházat, múzeum tetején megbúvó varázslatos kertecskét megmutattak nekem. A városban az 1400-as 1500-as évekből származó házak is vannak. A város a középkorban a selyemgyártó manufaktúrákról volt nevezetes. Sok gazdag itáliai kereskedő vándorolt a városba a reneszánsz idején, és még most is sok reneszánsz épület látható itt. Tényleg, olyan hangulata volt ennek a városnak, mint egy mesében. A két szépséges folyó, ami kettészeli, a Rhone és a Szajna. itt is látható egy miniatűr Eiffel-torony, a Fouvriere kilátó. A lány mutatott nekem néhány traboule-t, Ezek a középkorban fedett átjáróutcák voltak, amelyeken keresztül a selyemgyári munkások a piacra szállították a portékájukat. Állítólag a traboule-okban Lyon-t elfoglaló német katonák is rejtőzködtek....Thuy Linh megmutatta nekem azokat, amelyeket kevésbé árasztanak el a túristák.

Ez után nem volt más dolgom, mint hogy hazaautózzak Castres-be röpke hat óra alatt. A második (visszafelé menő) covoiturage is nagyon jó volt, csupa fiatal, jót beszélgettünk. Szóval rengeteg kedves emberrel megismerkedtem, láttam egy rettentő szép várost, és végig csak franciául beszéltem. Ez a hétvége mérlege. Szerintem nem rossz. A következő hétvégét pedig már Magyarországon töltöm, és vissza sem jövök, egészen január 3-ig.

Egy dologra viszont rájöttem Lyonban: Sosem tudtam megmondani, miért épp Franciaországot választottam, miért épp ez a kultúra tetszett nekem mindig. Hát, talán ezért: mert úgy tudnak enni, inni, cigizni, flörtölni, szerelmeskedni, művészkedni, hogy közben nem éreznek bűntudatot azért, hogy élvezik az életet. Ez az ami nekem nem megy. Az élet apró, világias örömeinek élvezete, lelkiismeretfurdalás nélkül. Ez az a terület, ahol még van hová fejlődnöm.

Baszkföld(avagy a remény hal meg utoljára)

De azért meghal. Akkor is, ha utoljára.

November 11-e, péntek munkaszüneti nap Sajtországban. Ezen a napon azt ünneplik, hogy négy év után véget ért az első világháború  vagyis nem csak Hemingway vett búcsút a fegyverektől, hanem egész Európa. Azt, hogy mit ünneplünk november 11-én, Franciaország lakosságának legalább 0,5% -a tudja is. A suliban megkérdezték tőlem, hogy "ugye ez Magyarországon is ünnepnap?".
-Nem, nem ünnep, mivel mi veletek ellentétben elvesztettük az első világháborút, területünk és népességünk 2/3-ával egyetemben, részben az egyik honfitársatoknak, Georges Clemanceau miniszterelnöknek köszönhetően. - válaszoltam mosolyogva. -A Trianon szóról ugyanis nekünk, magyaroknak nem kedvenc királyotok, XIV. Lajosnak az egyik minipalotája ugrik be.

Na jó, nem ezt mondtam. Csak annyit, hogy mi elvesztettük az első világháborút, és nem láttuk indokoltnak, hogy november 11-én bármit is megünnepeljünk, még akkor se, ha sírva vigad a magyar.

A franciák viszont ünnepelnek. Ezért nem volt tanítás, és egy gyönyörű, három napos 7vége elé néztünk, amit én arra használtam, hogy elmenjek Biarritz-ba, az Atlanti - óceán partjára, és felfedezzem a mindig is rejtélyesnek tartott baszk kultúrát.

A baszk kultúrában az tetszett, hogy egyrészt az ő nyelvük se hasonlít semmilyen másik nyelvre Európában, egyik ismerősömtől azt hallottam, a baszkok rendkívül kedves emberek, és isteni juhsajtot (fromage de brebis) és saját tintájában főtt tintahalat (chipirons) esznek. A juhsajtot már megkóstoltam, jujdefinom, akárcsak a juh-joghurt, ami szintén Pays basque terméke. Couch - szörfdeszkára pattantam hát, hogy minél mélyebbre ássam magamat a lokálok életébe. Legnagyobb sajnálatomra azonban nem egy igazi baszk volt az, aki elfogadta a request-emet, hanem egy nyamvadt tősgyökeres Parisien, aki megcsömörlött a fény városának romlott, élvhajhász bohémkodásaitól, és az Atlanti - óceán partján, a festői Biarritz-ban keresett menedéket, ahol nem érhetik őt utól a bujaság, mértéktelenség, hiúság démonjai.

Az út oda vonattal 4 óra és 40 euró, ezért elhatároztam, hogy kipróbálom az FR-ben oly jól működő "Covoiturage" intézményét. Van egy weboldal, ahová az emberek felteszik, hogy ki mikor hová megy kocsival, és lehet jelentkezni arra, hogy elvigyenek téged oda magukkal, a vonatjegy töredékéért. Magyarországon is működik valami hasonló, csak nagyon kezdetleges formában. Itt ez elég bevált gyakorlat, az emberek rengeteget használják. Így is lett. Találtam egy ajánlatot 15 euróért. Bevonatoztam Toulouse-ba, ahol találkoztam a sofőrékkel, és másik három emberrel egyetemben bezsúfolódtam az autóba. Egész sokat megértettem a franciául zajló társalgásból, és életemben először megpillanthattam az autópálya mellett a Pireneusok festői, hófödte csúcsait. Délután kettő körül érkeztünk Biarritz-ba. Kiderült, hogy a város egy apró túristaközpont, ahol a tengerparton kívül semmi érdekes dolog nincs, tekintve, hogy nem érdeklődöm sokcsillagos hotelek, puccos éttermek és unatkozó, tengerparton márkás cuccban futó 50 éves milliomosok iránt.


Szóval a tengerparton kívül nincs semmi érdekes. AZ viszont valóban nagyon érdekes. Most láttam először életemben olyan tengerpartot, ahol nagy sziklák vannak, barlangok, és hatalmas, kiálló sziklapárkányon állva nézünk a mélybe, alattunk pedig a hullámok tajtékzó habokká hullanak szét, ahogy elemi erővel nekicsapódnak a köveknek. Nagyon meggyőző tenger. Meg lehet érezni a természet hatalmas, pusztító erejét. Ez az Atlanti - óceán egészen más, mint az a nyugodt óceán, amelyet Belgiumban láttam. Ott ugyanis az óceán komótos hullámokkal, kényelmesen nyaldossa  az apró szemű homokkal, nyugágyakkal és napernyőkkel borított tengerpartot. Pont olyan nyugodt, mint a flamand életstílus. Itt, Biarritz-ban az Atlanti óceán vad, mint a baszk forradalom.


Szombaton megnéztük a vendéglátómmal Bayonne-t, ami Pays Basque fővárosa. Ez már egy jóval nagyobb város, lehet, hogy vagy 50 000 lakosa is van. Itt elmentünk igazi baszk vendéglőbe. Az entrée a már jól bevált fromage de brebis volt, azzal a nyers füstölt sonkával, (jambon), ami a spanyol serranoi sonka dél-francia változata, természetesen az előételes tányérról nem hiányozhatott a jó kis házi húspástétom, a paté sem. Sajnos nem volt saját tintájában főtt tintahal az étteremben, efelett érzett bánatomat egy jó kis báránysültbe (agneau croustillant) fojtottam, és utána küldtem még némi bordóit is:)

A vendéglőn kívül még megnéztünk egy katedrálist és a folyópartot, viszont ami különösen tetszett nekem Bayonne-ban, az az volt, hogy valóban tele vannak az utcák baszk szeparatista plakátokkal, forradalmi falfirkákkal. Bár állítólag a franciaországi baszkok nem olyan fanatikusok, mint a spanyolok (Baszkföld területének 10%-a található Franciaországban), mégis sok helyen pici baszk zászlók függenek a sikátorokban, két házfal közé kifüggesztve, vagy fehér falra fekete festékszóróval felfestett, baszk forradalmárok arcképei néznek le ránk, fényképezőgépet kattogtató túristákra. Baszk vonások: szögletes arcok, nagy, lapos orrok, elszánt, apró, szúrós szemek szeparatista szikrákat szórnak. A graffiti - festmények szereplői, a baszk forradalmár ikonok csak a Nikon-ok csövével néznek farkasszemet, csőre töltött gépfegyverek helyett. Az arcképek alatt évszámok. Ekkor születtek. Ekkor tűntek el. Azt ugyanis, hogy mikor haltak meg, nem lehet tudni. Életek, amelyeknek nyomtalanul nyoma veszett a spanyol és a francia rendőrség szorgalmának köszönhetően.

Szóval így néz ki közelről egy szeparatista mozgalom. Homlokon csókol a huszadik század. A történelem szele befúj a kabátom alá. Kissé borzongató érzés.

Még egy fontos benyomás ért itt. Vendéglátómat, a tősgyökeres párizsit megismerve átértékeltem a francia kultúráról alkotott véleményemet. A tősgyökeres párizsiakat itt "Parisien(ne) - nek hívják, és utálják. Legalábbis ha nem Párizsban vagyunk. Mindenki utálja Párizst, és a párizsiakat, a párizsiakat kivéve. A srác a nagypapájától örökölt annyi pénzt, hogy egész életében már soha többé nem kell dolgoznia. Eddig azt hittem, ilyen emberek csak az amerikai filmekben léteznek, a valóságban nem. De ezek szerint mégis vannak. Unalomból elvégzett egy fotóssulit, de nem dolgozik a szakmájában. Mivel nem kell dolgoznia, ezért unatkozik, és utazgat. Már kb. minden országban volt. Viszont nagyon frusztrált, mert nincs életcélja. De mivel nincs szüksége pénzre, ezért semmi nem ösztönzi, hogy kezdjen magával valami hasznosat. A fiatalságát Párizsban töltötte, alkoholmámor, duhaj tivornyák közepette, üres pásztoróráiban pedig azon merengett, hogy valami hiányzik az életéből. De mi? Hát az öröm és a  bódottá. Meg a szeretet is.

A pénz nemhogy nem boldogít. Egyenesen boldogtalanná tesz. Öl, butít, és érzelmi nyomorba dönt.

Korábban lenyűgözött a francia kultúra. A művészetek. A divat. A gasztronómia. A bohém kultúra.Az, hogy "tudnak élni."

Még mindig nagyra értékelem. De most már látom azt is, hogy a divatban ott van a külsőségek, a maszkok szeretete. A bohémság - érme másik oldala a "lusták vagyunk dolgozni ezért inkább alkoholista, szomorú, meg nem értett művészek leszünk, akik füstös lokálokban isszák halálra magukat, és felettébb sajnálják magukat ezért". A gasztronómia, az ételek a borok, az élet élvezete.  Mindez azért alakult ki éppen itt, mert a franciák "tudnak élni". Ez igaz. Tudnak élni. De tudnak még mást is ezen kívül?

"Élvezzük az életet, mert hamar elszalad"- mondják a Facebook Generation "Y" tagjai, a mai fiatalok. Valóban csak ennyiről szólna az élet? Hamar véget ér, akkor legalább élvezzük, szex, drogok és rock&roll. A tény, hogy úgyis meghalunk, feljogosít minket arra, hogy ne csináljunk semmi hasznosat? Ha meghalunk, akkor úgyis minden mindegy? Nem érdemes törni magunkat?

Szerintem ez nem így van. Szerintem ez csak egy kifogás arra, hogy miért nem harcolunk igazi célokért. Enni, inni, kalandokat hajszolni ugyanis lényegesen könnyebb. mint célokért harcolni.

Az életet élvezni kell, ez igaz. De a jó célok követése nagyobb és tartósabb élvezetet biztosít szerintem, mint a szex, drogok meg a rock & roll.

Persze a jó célok követése nem azt jelenti, hogy meg kell váltani a világot. Nem. A világot valószínűleg nem én fogom megváltani, ahogy egyetemistaként hittem, hanem valaki más. De a saját lelkemet még megválthatom, ha a világot nem is.Az is éppen elég.

Egy idézet jut eszembe Leonardo da Vinci-től:
"Egész életemben azt hittem, azért vagyok a világon, hogy megtanuljam, hogyan kell helyesen élni, hogy jó életem legyen. Később rájöttem, minden azért történik velem, hogy megtanuljam, hogyan kell helyesen meghalni, hogy jó halálom legyen."

Au revoire Párizs, Dél-Franciaország visszavár

október 24. kedd. Párizs külvárosa, Nanterre ville.

VERSAILLES

Couchsurfer vendéglátónk, Michael munkába ment reggel, ezért gyors készülődéssel kellett elhagynunk a lakást, reggel 8-kor. A terv a Versailles -i kastély volt, és ha még marad idő, akkor az Eiffel torony este. A városba érve egy La Defense nevű megállónál kellett átszállnunk a Versailles-be tartó hévre. (Vagyis RER-re).  A metró, amin utaztunk, egy üzleti negyedbe visz. Nincs sofőrje, egy robot vezeti. Csupa irodai dolgozó ült rajta. Rajtunk kívül mindenki kosztümöt vagy öltönyt viselt. Rajtunk kívül mindenki maga elé nézett szomorúan, vagy olvasott. Rajtunk kívül mindenki otthon, az éjjeli szekrényén felejtette a mosolyát. De ez későn jutott eszükbe. Már nem volt idejük visszamenni érte. A La Defense a legijesztőbb hely, amit valaha láttam. Felhőkarcolók mindenütt. Futurisztikus táj. Sehol egy fa. Hatalmas tornyok, fenyegető feliratokkal, Bankok, Multik. Az emberek tömött sorban rohannak. Mint a robotok. Közvetlenül az irodaházak mellett parfüméria, ruhaüzletek. Ahogy kiléptél a munkahelyedről, abban a pillanatban el is költheted a fizetésed. Még csak másik városrészbe sem kell utazni ezért. Kissé összeszorult a gyomrom, és hirtelen újra jó döntésnek éreztem, hogy önkénteskedni jöttem. (Na jó, lehet, hogy még mindig a régi munkámmal kapcsolatos démonok kísértenek. Pedig a Diageo-s időszak igen is gyönyörű volt. Sok mindent köszönhetek neki.)

A versailles-i kastély valóban hatalmas, valóban cirádás és giccses. Átverekedtük magunkat a túrista-áradaton. A Tükör-terem valóban érdekes, az I. világháborút lezáró békeszerződés emlékműve pedig különösen jó. Akár csak az a baldachinos ágy, amelyen a francia királynők ország-világ szeme láttára adtak életet a leendő francia trónörökösöknek. Azonban ezt leszámítva nem voltam annyira lenyűgözve. Rengeteg szobor és festmény látható XIV. Lajosról, a Napkirályról. Önelégült férfi, aki cseppet sem jóképű, mégis istennek képzeli magát. Valahogy a legtöbb francia férfi ilyen. Cseppet sem jóképű, mégis istennek képzeli magát. Mintha  a kisebbrendűségi komplexusukat kompenzálnák ezzel a hatalmas rongyrázással, giccsparádéval és világuralomra-törősdivel. Napóleon is ebbe a kategóriába tartozik. Hihetetlen, hogy az önbizalom-hiány mire rá nem vesz egyeseket. Képesek puszta bizonyítási vágyból elhagyni a szülőhelyüket, Korzikát, Franciaország trónjára törni, egész Európát elfoglalni, az oroszoktól vereséget szenvedni, majd kétszer is száműzetésbe vonulni. Hogy a francia forradalmárokról, a párizsi kommünistákról vagy De Gaulle-ról ne is beszéljünk. Mind ugyanebbe a típusba tartozik. A francia férfi. Csúnyácska hosszúkás arc, karakteres vonások, nagy orr, kevély arckifejezés mögött megbúvó ijedtség. Ez a férfitípus nem halt ki a Bourbon-okkal, nem semmisült meg Waterloo-nál, nem pusztult el Verdunnél. Ma is megtalálható a párizsi kávézókban, a sajtos sátrakban a piacon, vagy a Renault-ok volánja mögött az utcán.

A kastély kertje viszont valóban csodálatos. Hatalmas benne minden. Hatalmas csatornák és tó, amelyben a Napkirály vízicsatákat rendezett az udvartartás legnagyobb ámulatára. Hatalmas sétányok, hatalmas szobrok, Labirintusok. Mindenhol halk klasszikus zene szól. Ez valóban időutazás a francia királyság fénykorába.

MÉG EGY KIS PÁRIZS

Fáradtan értünk vissza a városba. 8 körül még értelmét láttuk, hogy felmenjünk az Eiffel torony tetejére. Újra sor, tülekedés. Viszont a festői kilátás mindenért kárpótolt. A legfelső szinten viszont nem láttunk több érdekes dolgot, mint a második szinten. Sajnos a toronynézegetősdi eléggé elhúzódott, 11 körül értünk csak le. Vendéglátónk megkért, hogy éjfél körülre menjünk haza. Aggódtam, mert tudtam, éppen hogy elcsípjük az utolsó hévet Nanterre-be (ha egyáltalán elcsípjük, jajj....). Végül elcsíptük. Fél egyre értünk haza. Ez volt az utolsó éjszakánk Michaelnél, és egyáltalán nem beszélgettünk....Ezt nagyon-nagyon sajnáltam. A sráccal ugyanis teljesen egyezett a zenei ízlésünk, hogy a filmekről, könyvekről ne is beszéljek. Azt gondoltam, rengeteg közös témánk lesz. De ehhez képest alig volt alkalmunk beszélni. Talán olyannyira hasonlóak vagyunk, hogy nincs mit tanulnunk egymástól. Csak néhány megálló erejéig utaztunk együtt életünk helyi érdekű vasútján. Aztán mindketten átszállunk egy másik szerelvényre, amely teljesen más irányba tart.

Másnap reggel, csomagokkal felszerelve búcsúztunk el Michaeltől. Utolsó párizsi napunk következett. Kettőkor indult a vonatunk Castres-be, ezért még beiktattuk a Musée d'Orsay megnézését. Az impresszionisták festményei helyett viszont egy másik impresszióval szembesültünk a bejáratnál: A múzeum sztrájk miatt zárva. Hát igen. Ez itt valóban a szabadság, egyenlőség és testvériség országa. A liberté, égalité és fraternité jegyében a múzeumi dolgozók megtagadják tőlünk a festészethez való szabadságunkat, azt, hogy éljünk a művészethez való, istentől való elidegeníthetetlen jogunkkal. Az impresszionisták igyekeztek megragadni a pillanatot, és úgy lefesteni a tárgyat, ahogy abban a másodpercben látták. Abban az állapotában, ahogyan az a tárgy csak abban a pillanatban létezett, se előbb se később nem pont ugyanúgy létezik már. Vajon Monet le akarná festeni a sztrájkra felhívó táblát? Egy pillanatkép 2011-ből. Éljen a szabadság!

CARCASSONNE

A 6 órás vonatút előtt még volt időm venni néhány szuvenírt, ami a giccs-skálán csak 1. vagy 2. A vonatút nagyon fárasztó volt. Jobb volt éjszaka utazni. Valahogy jól esett újra lelassulni és visszatérni Castres-be. 2 napot semmittevéssel töltöttünk, hogy kipihenjük a fáradalmakat. Ez után pedig Carcassone-ba vettük az irányt. Egy hatalmas középkori erőd található itt, amit elég jól helyreállítottak. Egyesek szerint túlságosan is jól, egyes bírálatok szerint túl tökéletesre sikerült, és nem igazán van rom-feelingje. Nekem nem hiányzott a rom - feeling, nagyon tetszett Carcassonne, annak ellenére is, hogy a túristaiparnak hála, elég sok az egy négyzetméterrre jutó, műanyag karddal, made-in-china  lovag-sisakkal rohangáló kisfiú. Előítéleteim rémjei rommá hullottak. Most már a társasjátékot is muszály kipróbálni.

Hazafelé Toulouse-ban át kellett szállnunk. Volt egy óránk. Julcsi mondta, sétájunk a városban, még nem látta Toulouse-t. Mondtam, hogy kevés az egy óra, és ez az utolsó busz. Áhhh, ugyan, az elég lesz, egy óra rengeteg idő. Sétálni indultunk tehát. Lekéstük az utolsó buszt. Este 11 volt. Nem akartam felhívni a mentoromat. Julcsi mondta, stoppoljunk. Hát jó. Kisétáltunk a város szélére, röpke másfél óra alatt. Sok autós megállt, de amikor kiderült, hogy vasárnap este 11 - kor a 70 km-re lévő Castre-ba akarunk eljutni, csak nevettek. Bon courage- mondták (azaz bátorság, a sok szerencsét megfelelője). Végül egy kedves srác felvett minket. Egy szomszéd faluban lakott. Mondta, hogy szerinte nem találunk ilyenkor már senkit, aki Castres-be megy, aludjunk nála. Ők ugyanis egy reggiezenekar, és 10 -en laknak egy hatalmas házban. a nappaliban elalhatunk. Így is lett. Megérkeztünk. A konyhában még két másik reggie-zenekar-tag kajált, akiknek ez volt a legtermészetesebb, hogy két vadidegen magyar csaj beesik vasárnap éjfélkor. Életemben nem láttam még ennyire koszos lakást. A nappaliban a szőnyegen sörösdobozok, csikkel teli hamutartók, dzsuva mindenhol. Hát, hiába, ez a reggie életérzés. Jót dumáltunk, aztán aludni mentünk. Egy anyacicával és kölykével egyetemben, akik szintén a nappaliban laktak. A srác másnap visszavitt minket a városba. Megígértem, hogy elmegyek a koncertjükre, megnéztem a myspace-en, egész híresek. Így volt egy egész napunk megnézni Toulouse-t. Este még elmentünk Castres-ben étterembe, aztán pedig könnyes búcsút vettem másnap reggel Julcsitól a vasútállomáson.

Kalandos volt, a stoppolásnak hála viszont megtanultam a legfontosabb francia mondatot: Bon courage! Vagyis "Bátorság!". Azt hiszem, ezzel a szókinccsel bárhol elboldogulok. Több nyelvtudásra nincs is szükségem.

Párizsba tegnap beszökött az ősz

2011 október 22. Reggel 7 óra. Párizs, Austerlitz pályaudvar.

Ébredés. Készülődés. Sötét van, és hideg. Emberek mászkálnak csomagokkal. Mindenki leszáll a vonatról. Olyan, mint a Nyugati, csak kicsit nagyobb. Nyilvános WC. Kell egy McDonalds. Kávé és WIFI. Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma. Kijutok a pályaudvarról. Sötét van, egy rakparton vagyok. Folyó, híd, fák. A Belgrád - rakpart és az Andrássy út mixe. Jé, ez a Szajna. 5 perc séta. Megvan a meki. Sorbanállás. Megvan a kávé és a WIFI. Googlemap. Oké. Itt vagyok. Így jutok el a reptérre, ahol délben találkozom Julcsival. Így jutunk el ahhoz a sráchoz, akivel Couchsurfölünk. Infók összegyűjtve. Természetesen semmit nem néztem meg otthon előre. Mindent az utolsó pillanatban. Egy óra utazás a reptérre metró, hév (vagyis RER). Julcsi. Nevetés. Sikoltás. Ölelés. Honvágy. Megnyugvás. Hazatérés.
A poggyászokkal elbattyogunk a tisztelt címhez. Megállunk egy tök ismeretlen párizsi ház előtt. Jó környék. Belváros. Minden közel. Felhívok egy tök ismeretlen telefonszámot. Oké, gyertek csak fel. COUCHSURFING. Húúúú de fura. Beütünk egy kapukódot a tök ismeretlen ház ajtaja előtt. (A srác ezt is megadta). Beszállunk a liftbe. Kiszállunk a liftből. Kinyílik az ajtó, és ott áll Thomas, Nantes -ból. A BNP Paribas-nál dolgozik. Mi vagyunk az elsők akiket vendégül lát. Ő az első, akinél couchsurfölök. Bevezet minket. Lepakoljunk a csomagot. Jól elbeszélgetünk. Kicsit félén srác. Nagyon kedves. Tényleg nagyon rosszul beszél angolul, minden tiszteletem az övé, hogy mégis próbálkozik külföldiekkel ismerkedni. 1 óra beszélgetés után irány a Champs Élysées és az Eiffel torony. Egyik sem olyan nagy szám. Túristák és tömegnyomor. Sokkal több szemét, mint hittem. Viszont szuper, hogy Thomas velünk van. Rengeteg mesél arról, milyen az élet Párizsban, Franciaországban, mik a benyomásai a városról, miért jó és miért rossz itt élni. Ez mindenképp tetszik a Couchsurfing-ben. Hogy egy lokál arc szemén keresztül láthatod a miliőt, amibe belecsöppensz. Thomas-nak nem a Champs Elysées a kedvenc boulevard-ja. Nem is érti, miért van mindenki annyira odáig tőle. Nekem sem tetszik annyira, ugyanolyan, mint bármelyik nagy shopping street a világban. Puccos boltok, fényűző fogyasztás, külsőségek, maskarák, villogás és csillogás. Mi húzódik a máz mögött? A Louis Vuitton előtt sorban álltak az emberek. MIÉRT? Hogy elmondhassák, hogy jártak a Champs Élisées-n  a LV-ben?

A séta után hazaértünk, Thomas áthívta a barátait, Clément-t és Genevieve-et (aki kanadai, Quebec city-ből). Fondut rittyentett nekünk, sokat beszélgettünk, ittunk és nevettünk. Kiderült, hogy Quebec-ben tényleg franciául beszélnek otthon az emberek, az angolt csak a suliban tanulják, a TV-ben hallják, de nem használják a mindennapi életben. Még tartott a söröm, ezért elkövettem azt a főbenjáró gasztronómiai vétséget, hogy sört ittam a sajthoz. Viszont az ajándékba vitt tokajit rögtön felkapták, a fény felé tartották az üveget, és elkezdték kielemezni. Nem hallottak sajnos róla, viszont a franciák tényleg értenek a borhoz, az átlagemberek is sokat tudnak róla szerintem. Desszert helyett pedig tényleg gyakran esznek sajtot 3. fogásként, nem csak az étteremben. Kiderült, hogy Párizsban dolgozik mindenki, aki keresni akar, és ugyanazt nyomják, mint mi Budapesten, túlóra, unalmas feladatok, kiégettség, party-k, párkeresés. Facebook generation a la France. Megéreztem, mennyire jó, hogy Castres-ben élek, lelassult életvitelben, nyugodtan csordogál az életem. Párizsban újra éreztem azt, amiből nekem kissé elegem lett az utóbbi időben: hang-zavar, tömeg-iszony, rohanás, feszültség. Örülök, hogy nem itt élek. Hajnali egykor elindultunk sétálni a srác lakásától 10 percre található Montmartre-ra. Egy mesebeli siklóval felmentünk a Sacre Coeur-höz, és néztük a párizsi háztetőket. Mesébe illő volt, annak ellenére is, hogy a Sacre Coeur lépcsőjén összefüggő szemét-szőnyeget alkototak a részeg fiatalok által eldobált cigarettás dobozok, sörös és vodkásüvegek. Ezután lesétáltunk a Montemartre aljába, még beültünk egy sörre, miután hosszas keresgélés után találtunk egy kocsmát, ami nem zár be kettőkor. Hajnali háromra már ágyban (vagyis kanapén) voltam.

2011 október 23. Reggel 9.

Időben kellett kelnünk, mert Thomas nézni kívánta a rögbivilágbajnokság döntőjét, A TV pedig a nappaliban van, épp a couch felett. FRANCIAORSZÁG és ÚJ-ZÉLAND játszott az aranyéremért, ezért ezen a napon a franciák 99%- a TV előtt foglalt helyet. A maradék 1 % pedig a stadionban. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc tiszteletére idén a rögbivilágbajnokságot október 23-án rendezték meg.(Egyik legnagyobb megdöbbenésemet FR-ben a rögbi-imádat váltotta ki. Imádják, mindenki nézi, sokkal többen, mint a soccer-t. Franciaország elég jó, különösen a dél. Az én városom, Castres csapata az egyik legjobb az országban, voltam is már egy Castres-Toulouse rögbimeccsen itt a helyi stadionban. A kíváncsiság hajtott, a német csajjal voltunk. Nem értettünk a szabályokat, és nem tudtuk, melyik színű mezben játszik Castres. Meglepődtünk, hogy a stadion tele van hot dog-ozó és söröző franciákkal (nem amerikaiakkal, nem ám), valamint a pasik mellett akad elég sok magas sarkúban tipegő, slim cigit szívó csaj, akik műanyag söröskorsóval a kezükben üvöltik hogy CO, vagyis Castes Olimpique.)Zárójel bezárva. A Thomas tehát nem jött velünk várost nézni. helyette meccset nézett, mi pedig elindultunk, hogy nappal is megnézzük a Montmartre-t. A rengeteg túrista ellenére nekem nagyon tetszett. Az egész napot elnyomtuk ott, kávézgatásra, hesszelésre, is hagytunk időt. Este pedig megnéztük a Notre Dame-ot. Ez volt az egyik olyan dolog ami a legjobban tetszett. Valóban lenyűgözően gyönyörű. Főleg este, kivilágítva. Hihetetlen hogy vagy 1200valahányban az emberek ilyet tudtak építeni. Hazamentünk, gyors alvás. A hétfő és a kedd éjszakát egy másik couchszörfös srácnál töltöttük, akihez csak este vihettük a csomagunkat. Ezért a vasárnap éjszakát még Thomas-nál töltöttük.

2011. október 24. Reggel 10 óra.

Thomas 7-kor elment dolgozni, és megengedte nekünk, hogy a lakásban maradjunk úgy, hogy ő nincs ott. Nekem ez elég megdöbbentő volt, viszont kényelmes. Nyugodtan elköltöttük frissen sült bagettből, sajtvariációkból és mousse au chocolate-ból álló reggelinket, majd elindultunk, hogy bejárjuk a Pompidou központ- Louvre- Musée d'Orsay háromszöget.

A Pompidou központban egy órát sorbanálltunk, és egy órát nézelődtünk, ennyire volt idő. A Georges Pompidou által alapított múzeum falán ott díszeleg a jelmondat: A művészet nem lehet halott, mindig reflektálni kell rá, újraértelmezni, megvitatni. A központot Pompidou köztársasági elnök álmodta meg, ma ez a futurisztikus épület a kiállítások mellett a fiatal (vagy nem fiatal) művészek (vagy nem művészek) közkedvelt találkahelye is. Két érdekesebb emelet volt, az egyiken huszadik századi művészet, a másikon pedig kortárs, a szó szoros értelmében kortárs művészet foglalt helyet. Julcsival úgy egyeztünk meg, hogy mivel nem ugyanakkora a kiállítás-néző sebességünk, szétválunk, és a saját tempónkban nézzük meg. Én úgy gondoltam, kezdjük az ötödik emelettel. Természetesen egy művészt sem ismertem, hisz csak néhány éve futottak be. Nagyon érdekes és fura művészeti alkotások voltak. Nem volt kedvem audioguide-ra költeni, és azért is szeretek kortárs kiállításon lenni, mert szeretem én kitalálni, hogy mi lehet a képen. Viszont itt ez nem működött. Rengeteg művészeti alkotás, mindegyiket szerettem volna 5-10 percig nézni, de a végén már rohantam, mert tudtam, kevés lesz az egy óra. Három meghatározó benyomáson volt:

1: Nagyon vágytam rá, hogy eljussak ide. Most itt vagyok, mégsem tudom élvezni, mert kevés az idő. Nagyon sokszor vagyok úgy dolgokkal, hogy nem tudom elengedni őket, görcsösen akarom, és amikor megszereztem, akkor mégse tesz boldoggá. Viszont lemondani sem tudok róla. Minden akarok, egyszerre, és most. Nem tudok sem választani, sem elengedni, sem lemondani róla, sem várni rá.

2: Tényleg azt éreztem, hogy a világ tetején (vagy a közepén vagyok). Megéreztem, hogy akire itt Párizsban rámondják, hogy nagy művész, abból elismert művész lesz. Akire nem mondják rá, abból nem lesz nagy művész. Szóval kiből lesz nagy művész? Akire Párizsban rámondják. És miért lesz nagy művész? Mert Párizsban rámondják. És nem biztos, hogy azért, mert valóban nagy művész. És nem biztos, hogy ez jó dolog. És éssel nem kezdünk mondatot.

3: Tele volt a múzeum alibi-entellektüelekkel. Unják. Elrohannak a képek mellett. Nem nézik meg őket. Nem varázsolja el őket. Nem merülnek el benne. Ki akarnak jutni innen. Mint egy labirintusból. A társadalmi elvárások útvesztőjéből. Csak azért vannak itt, mert ez a program entellektüeleknek kötelező. Ki kell pipálni a látnivaló-listán. Pedig számukra nincs itt semmi látnivaló.

4: Ja, bocs, négy benyomásom volt, nem három. A fél 5. szintet egy Martin Székely nevezetű designer anyaga foglalta el. Gondolom magyar származású. Ti hallottatok már róla? Én még nem. Genevieve azt is mondta, hogy most volt Párizsban André Kertész kiállítása, ami nagyon nagy visszhangot váltott ki, és ha jól tudja, akkor ő is magyar, nem? Háááát.....André Kertész, hmmmm....igen-igen....Ő is magyar származású. Kérhetek még egy kis bort?

Senki sem próféta a maga hazájában.

Az utolsó program a Louvre volt. Szintén két óránk volt rá, egy óra sorbanállás, egy óra nézelődés. A Mona Lisa belefért, a milói Vénusz már nem, mert zárt a múzeum. Ismét csak az előbb említett "sokat akar a szarka de nem bírja a farka" érzésem volt. Lehet, hogy vissza kell még jönnöm Párizsba, ezért nem tudtam mindent megnézni. A Louvre épülete viszont sokkal gyönyörűbb, mint hittem. Innen még elsétáltunk a Place de la Concorde-ra. Ez a legszebb tér, amit valaha láttam. Látszik a Louvre, a Tüilériák kertje, a Pantehon, valamint innen látható az a tipikus kép a Champs Élysées ről, amit én mindig csak képeslapokról láttam: A boulevard-on száguldó autók lámpái összefüggő fényárt alkotnak, amely a kivilágított Diadalívbe torkollik.

Hullafáradtan estünk be Thomas-hoz a csomagunkért 9 körül. Kiderült, hogy második vendéglátónkkal csak este 11kor tudunk találkozni, ezért elmentünk vacsizni. A srác, Michael nagyon kedves. Thomas ellentéte. 4 éve Couchszörföl, és kicsit addict. 200 emberrel találkozott már a CS-nek köszönhetően. Viszont kiderült, hogy nem üres a vendégszoba, ahol aludtunk volna, mert az egyik lakótársának a szülei látogatóba jöttek a hét végére, és úgy volt hogy hétfőn elhúznak, de nem. Ezért Michael felajánlotta nekünk a szobáját, ő pedig a lakótársa szobájában aludt két napon keresztül, a földön. Ezt kissé mártírkodásnak éreztem. Mondtam, hogy nyugodtan lemondhatta volna. Szerintem nem akart elégtelent kapni Couchsurfing tantárgyból. Kicsit azt éreztem rajta, hogy nem olyan nagy élmény neki, hogy ott vagyunk, többször járt Magyarországon, főleg a Szigeten, és várost nézni is, van egy tök jó magyar barátja is, szintén a CS-ről. Nanterre ville-ben lakik, egy kertvárosban, 1 óra RER-rel a központtól. Így kb. fél 1-kor kerültünk ágyba. Egy kertes házat bérelnek kb. 6-an, fiatalok. Fiúk, lányok, egy pár is van, kisbabával. Nagy kert, barbecue-zó rész, garázs cica. Ez a "collocation", Franciaországban gyakori, 4-6-8-10 fiatal bérel egy házat, olcsó szállás, zöldövezet, sok fiatal, Párizs, zsötem.

Folyt. köv.

Paris, je t'aime

Október 22-től november 3-ig iskolai szünet volt, és Julcsi barátnőm elhatározta, hogy meglátogat engem. A terv az volt, hogy ő Párizsba érkezik, ahol couchsurfölünk 5 napig, aztán pedig lejövünk Castres-be hogy egy kicsit a környéket is bejárjuk.

Az ő repülőgépe délben szállt le Párizsban szombaton, ezért én péntek este 11-kor vonatra pattantam, hogy reggel hétre meg is érkezzem a fény városába. Itt Franciaországban sokan utaznak éjszaka, mert lehet a vonaton aludni és így spórolni az idővel, ráadásul ez olcsó is. Kicsit aggódtam, hogy nem-e veszélyes, de mint kiderült, ez nem olyan mint Magyarországon éjszakai vonatozni. Toulouse-ban a pályaudvar tele volt emberrel, és a vonat is.

SZEMELVÉNYEK A TITKOS NAPLÓMBÓL:

Itt ülök Toulouse-ban, egy zsúfolt pályaudvaron, nagyon messze a kis hazámtól. Főleg a Nyírmada, Honvéd út 65 tűnik most nagyon távolinak innen. A Párizsba tartó vonatra várok. Épp most írták ki, hogy hanyadik vágányról indul. Ez azt jelenti, hogy 7 óra múlva megvalósul az, amiről kislánykorom óta álmodom: elmehetek P Á R I Z S ba. Nagyon boldog vagyok, hogy ez tényleg velem történik. Ráadásul a az egyik legjobb barátnőmmel megyek oda! Köszönöm, Istenem!
...

Hát elindultunk. A TGV rettentő kényelmes. Olvasnom kellene, vagy zenét hallgatnom, de sajnos nem megy. Túlságosan izgatott vagyok. A fülke zsúfolásig tele van igazi franciákkal. Annyi a bevándorló ebben az országban, és állítom, hogy rengeteg ember szeretett volna ebbe az országba születni, csak nem így alakult. Valószínűleg sokan, afrikai menekülttáborokban, rio de janeiro-i nyomornegyedekben, izraeli katonai támaszpontokon vagy kínai rizsföldeken titokban arról álmodnak, de jó lett volna annyira szerencsésnek lenni, hogy egy gazdag nyugati ország állampolgárának szülessenek, ahol nincs háború, mindenkinek van mit ennie, van mit dolgoznia. Az igazi franciák, akik megosztják velem a fülkéjüket, és egy évre az országukat, nem is sejtik, hogy talán több millió ember is van a földön, aki irigyli őket.

Az igazi franciákat velem ellentétben nem kavarja fel az éjszakai utazás. Unottan bezárják magukat fényes, és hideg laptop-headset-iphone páncéljukba, mert zavarba ejti őket a tőlük 10 centiméterre ülő másik élő, érző emberi lény fizikai közelsége. Nem kell aggódni. A digitális technológia vívmányai ezúttal is megvédik őket attól, hogy más emberi lényekkel kelljen megismerkedniük, netán kitárni nekik a szívüket. Dobhártyájukat beburkolja a digitalizált zenei élvezet, dübörgő basszusokkal nyomják el a szívük dobbanását. Az empáhármak elég hangosak ahhoz, hogy ne hallják a tudatuk zárt ajtaján dörömbölő igazi önmagukat, ne hallják a szeretettől kiéhezett, érintéstől megfosztott magányos szívük igaz sikoltását. Szemük előtt fényes képernyő, a karakter-fáktól nem látják az erdőt. Tenyerük klaviatúrán pihen egy símogató kéz helyett. Képernyő, headset, mikrofon. Nem lát, nem hall, nem beszél. Az öt érzék közül csak az orr és a nyelv nincs eltömítve nullákkal és egyesekkel. A szagok és az ízek helyettesítésére még nincsenek elektronikus eszközök. Vajon ránk köszönt-e egyszer a digitális illatok és ízek kora? Lehetséges, hogy az anyák-napi orgona illatát, a frissen sült sütemény illatát, a pottyantós budi szagát, a frissen trágyázott édes anyaföld szagát, szeretkezés szülte emberi verejték illatát is átírják egyszer nullákká és egyesekké, hogy az így kapott szag-fájlokat bármelyik számítógépen le lehessen játszani, természetesen csak miután letöltöttük és telepítettük a kompatibilis szaglejátszó programot a hozzá tartozó frissítésekkel és kiegészítő alkalmazásokkal egyetemben?

Egy helyes és nagyon szőke srác ül velem szemben rézsútosan. Inspirálóan hát rám a jelenléte, a fejemben, a soha meg nem történő történetekkel teli fejemben már pörög is egy képzeletbeli filmvetítőgép, amely szépséges szerelmes filmet vetít le-lecsukódó szemhéjam mozivásznára. Egy szerelmes filmet, aminek én vagyok a főszereplője. Én, és a nagyon szőke, igazi francia srác, aki rézsútosan ül velem szemben a Párizsba száguldó éjszakai vonaton. A gyerekek ma az iskolában egy "oh champs élysées" című dalt énekeltek nekem. Igen. Nemsokára láthatom. A reggel már a fény városában ér. 
....
Hajnali négy óra. Mostanáig aludtam. Sötét van. Mindenki alszik a 40 fős vagonban, csak én vagyok ébren. Szeretnék kinézni az ablakon, de teljes a sötétség odakint. A vonat alattunk 300 km/h-t meghaladó sebességgel fúr alagutat a sötét éjszakába. Alattunk a vén Európa csendben tűri, hogy a TGV-k, mint megannyi hangyák futkározzanak a hátán. Annyira furcsa érzés itt ülni, 40 ismeretlen alvó emberrel egy légtérben. Szuszognak, egyenletesen lélegzenek. Vajon miről álmodhatnak? Vajon boldogok most, álmukban? Vagy boldogabbak ébren? Jó kis magyar zenét hallgatok a lejátszómon, altatódalt, hátha elringat. Képzeletben betelefonálok egy nem létező rádióállomás kívánságműsorába, és azt mondom: Jó estét, Dorka Anett vagyok, és jó kis magyar zenét szeretnék küldeni a vonaton alvó franciáknak. Mindenkinek, aki szereti. Küldök nekik az álmukba tulipános ládát, tiszta szobát, foszlós kalácsot, szilvás buktát, mert azt szeretem. Szeretem, szeretem. Szerelem, szerelem. Átkozott gyötrelem. Kiskece lányom, aki fehérbe vagyon. Csillagok, csillagok. Szépen ragyogjatok. A szegénylegénynek utat mutassatok. Mutassatok utat a szegénylegénynek. Nem találja házát a szeretőjének. Szilánkos mennyország. Folyékony torztükör. Az isten kertjében. Almabort inhalál.

...

Ismét ébredés. Még mindig éjszaka. Még mindig mindenki alszik. A mellettem lévő ülés üres. A korábban ott alvó srác eltűnt. Nincs a helyén. Olyan ez, mint felriadni, és észrevenni, hogy kedvesünk helye üres mellettünk az ágyban. A félálom butító ködében hirtelen nem tudjuk, mi történt. Csak vécére ment? Vagy elhagyott bennünket? Vagy még nem érkezett haza? Vagy soha nem is volt mellettünk? Igen, a mellettem lévő srác talán soha nem is létezett. Talán csak én álmodtam magamnak. Talán az útitársaimat is én álmodom, a vonatot is, Párizst is, az útitársaim álmát is én álmodom. Talán magamat is én álmodom. Az életemet, és a halálomat is. Én. Vagy valaki más álmodik engem. Talán éppen Párizsban, egy lakásban valaki alszik és azt álmodja, hogy van egy magyar önkéntes lány, aki épp jó kis magyar zenét hallgat és Párizsba utazik, hogy a barátnőjével találkozzon. Talán csak addig létezem, amíg ez az illető álmodik. Amíg az ő álma tart. Ha felébred, én megszűnök létezni. Egyszerűen szertefoszlok, mint egy álom. Csak reménykedhetek, hogy a párizsi aludjon vissza még egy kicsit, hogy folytatódhasson az életem. 

Nem, a srác nagyon is létezik. Nem tűnt el, csak kiment a peronra, a mosdó előtti részbe. Nem tud aludni, a földön ül, és a laptopját bámulja. Ideges és fél. Képzeletben lekuporodok mellé, és átölelem, hogy ne féljen annyira.

A magyar dal napja

Avagy hogyan tanítsunk francia gyerekeknek magyar gyerekdalokat?

Ismét eltelt egy hét, sőt, ahogy az órára pillantok, látom, hogy már 12 perce megérkezett a következő. Az iskolában peregnek szépen a napok, mint az őszi falevelek. Gyönyörűséges ősz van itt ugyanis, rengeteg a színes falevél, és a reggelek már egyre hűvösebbek, de napközben még mindig rövid ujjú pólós idő van.

A hét legmeghatározóbb élménye az volt, hogy azt kaptam feladatul, tanítsak a gyerekeknek egy magyar dalt. Ugyanis elég komolyan veszik azt az elvárást a sulimban, hogy adjak át minél többet édes hazám kultúrájából, amit csecsszopó gyermekként az anyatejjel szívtam magamba. Az ebéd előtt ugyanis közösen eléneklünk egy dalt, ez minden nap így van. 2 héttel ezelőtt a lett lakótársamnak kellett tanítania egy lett dalt, most pedig rajtam volt a sor, hogy tanítsak egy magyar dalt. Egyszerű dalt kellett választanom, hát gondoltam, legyen a boci-boci tarka. Fel is írtam egy nagy rajzlapra a "lyrics"-et, és azt kiragasztottuk a kantin falára, a többi dal mellé.

Boci, boci tarka,
Se füle, se farka,
Odamegyünk lakni,
Ahol tejet kapni.

Ezt kellett bebifláztatnom a nebulókkal. Hétfőn eljött a nagy nap. Rém furcsán éreztem magamat, amikor ki kellett állnom 40 gyerek elé, és elkezdeni énekelni a boci-boci tarkát, ráadásul úgy, hogy tudom, rémesen éneklek. Viszont a kihátrálás nem volt opció. Meg kellett csinálni, és kész. úgyhogy összeszedtem a bátorságomat, és kivágtam a rezet, elénekeltem. Megmutattam nekik, hol lakik a Magyarok Istene. Meglepődve tapasztaltam, hogy ez az egyszerű szöveg is nehéz nekik. Az "odamegyünk lakni" kiejtése teljességgel reménytelennek bizonyult számukra,  a tejet pedig "tezset"-nek ejtették- nyilván. Viszont nagyon tetszik ebben a munkában, hogy folyton ki kell lépnem a komfortzónámból. Olyan helyzetekben kell helyt állnom, amiről korábban azt hittem, nagyon rossz vagyok.(még mindig azt hiszem, hogy nagyon rossz vagyok.) Melyek ezek a helyzetek? Nézzük csak:
A helyzetek, amelyekben szar vagyok: (a lista nem teljes)
-Ötletek kitalálása, és azok felvállalása mások előtt. Gondolataim, önmagam felvállalása mások (és önmagam?)előtt.
-Mások (és önmagam) meggyőzése arról, hogy ötleteim nem szar ötletek.
-Egy általam rendkívül rosszul beszélt idegen nyelv(francia) folyamatos használata, örök félelem a nevetségessé válástól, a "nem vagyok tökéletes" alaptétellel való folyamatos szembesülés.
-Az általam javasolt játékok bemutatása a gyerekeknek franciául (Más néven napi szintű nyilvános szereplés 20 ember -vagyis gyerek- előtt, a már említett, általam rosszul beszélt idegen nyelven).
-Határozott fellépés úgy általában.
-Határozott fellépés éles helyzetekben, amikor a gyerekek között konfliktus alakul ki.

Többnyire egy labda vagy egy maci birtoklása okozza a feszültséget. Az effajta összeütközések gyakran veszélyeztetik a nagyhatalmi erőegyensúlyt a játszóhadszíntéren. Ezt nem hagyhatom annyiban, ezért én ilyenkor akcióba, valamint közbe lépek, hogy tárgyalókisasztalhoz kényszerítsem a feleket. "Az okos felnőtt" álarcát gondosan magam elé tartva próbálom megvédeni sérülékeny önbecsülésemet, miközben a gyerekek szívről indítható őszinteség - rakétákkal támadnak, néha hiszti-kézigránátokat, krokodil-könnygázt és dac-lövedékeket is bevetnek. Időnként az érzelmi manipuláció stratégiáját is sikeresen alkalmazzák, mint a pszichológiai hadviselés jól bevált eszközét. Ezt a hadititkot a már említett "okos felnőttektől" sikerült megszerezniük.
Jómagam korábban a konfliktushelyzeteket úgy kezeltem, hogy elmenekültem előlük, magyarán dezertáltam a frontról. Ez most nem opció. Ráadásul amikor a gyerekek közötti konfliktus kiéleződik és verekedéssé, sírássá, egymás játékának elvételévé fajul, akkor többnyire két személyiség - típus áll egymással szemben:
1 számú szereplő: a lúzer gyerek (vagyis 22 évvel ezelőtti önmagam), akinek elvették a maciját, mert már megint hagyta.
2 számú szereplő: a talpraesett rosszcsont gyerek, aki mindig akkor követ el valami csínyt, amikor az óvónéni nem néz oda.
Én ebből a küzdelemből már 22 évvel ezelőtt is vesztesen kerültem ki, sem macimat, sem önértékelésemet nem sikerült megmentem. Ezért nem hiszek benne, hogy meg tudok tanítani valami olyasmit (önmaguk megvédése) egy gyereknek, amit jómagam sem tudok.
Talán a 22 évvel ezelőtti önmagam és a jelenlegi önmagam egy és ugyanaz a személy? Valószínűleg igen. Vagy ha nem is, abban mindenképp hasonlítunk, 22 évvel ezelőtti önmagam és én, hogy egyikünknek sincs se macija, se önértékelése.

Ilyen tanulságos önismereti kirándulásokon van alkalmam részt venni kisnövésű túravezetőimmel az emberi lélek feneketlen dzsungelében.
Épp most haladtam el egy tábla mellett.
Az van ráírva, hogy "Komfortzóna" egy piros, átlós vonallal áthúzva.

Telnek-múlnak a hetek az iskolában, és már egy hónap is elmúlt azóta, hogy itt vagyok.

Az egyik érdekesebb dolog, ami mostanában történt, hogy elmentünk Toulousba egy önkénteseknek szervezett szemináriumra, ahová a Tarn megyében dolgozó összes önkéntest meghívták. A két némettel és a lettel mentem, illetve találkoztunk még egy német csajszival, akit még szeptemberi eleji táborból ismerünk, ő Toulousban dolgozik. Volt ott még egy horvát, egy görög és két ukrán önkéntes, összesen kilencen voltunk. A hivatalos szöveg után elmentünk várost nézni, valójában csak sétálgattunk az utcán, megnéztünk egy katedrálist, lesétáltunk a Garronne folyó partjára, ami Toulouse-on folyik keresztül, és szépséges kőhidak ívelnek át rajta, gyönyörűséges. Megnéztem még egy parkot, csináltam fotókat a mediterrán házakról, amiket annyira szeretek itt, aztán pedig kiültünk sötétedés után a Garronne partjára, hogy elfogyasszuk hatalmas sajt-orgia vacsoránkat. A hidak és az épületek csodálatosan ki voltak világítva, a sajt-orgiához pedig a folyóparton ülő, beszélgető és gitározó egyetemisták szolgáltattak zenei kíséretet. A lányoknak kissé fáj a szíve, hogy miért nem lakunk mi is Toulousban, ami elég nagy diákváros, sok az erasmusos is...Hát igen, igen,...Én mégis azt éreztem, nekem nincs szükségem most a nagyvárosi partyéletre. Remekül elvagyok a nyugis is Castresben. Lehet, hogy egész életemre elég volt a nagyvárosi létből? Nem tudom. Viszont rettentően élvezem ezt az álmos kisvárost, ahol éjszakánként semmi nem veri fel a macskaköves sikátorok csendjét, és az utcán mindenki köszön és mosolyog. Azért szeretném majd Toulouse-t normálisan is megnézni. Októberben szerintem lesz rá lehetőség.

A rákövetkező hétvégén pedig úgy terveztük, hogy kirándulni megyünk a Sidobre nevű hegységbe, ami itt van a közelben, autóval mindössze fél óra. Három úticélunk volt, egy Burlat nevű festői kis falu, a második cél egy vízesés, a harmadik pedig hatalmas kövek csoportja. A kövek nagyon furcsák, állítólag meteoritok, és nagyon instabilnak tűnnek, senki nem érti, hogy nem dőlnek le:) Olyanok, mint a rajzfilmekben, egy pici kő tart egy nagyot, és mégsem dől le az egész...Eleinte úgy volt, hogy egy kollégám elvisz minket kocsival, de lemondta. A német lakótársam nagyon akart menni, és bedobta, hogy mehetnénk biciklivel. Én is szerettem volna menni, de a bringától féltem kissé, egyikünk sem tud annyira jól bicajozni, és hát hegyre felfelé kell menni végig. De azért nekivágtunk. Burlatot körülbelül negyven perc alatt elértük. Az út nagyon is nagyon szép volt, az Agout folyó partján kell tekerni, ami Castres-en is kersztül folyik, de itt már inkább gyors folyású patakhoz hasonlít, nem olyan ráérősen kanyargó folyócska, mint nálunk bent a városban. Itt - ott zuhatagos is, és szép ártéri erdő van a partján. Aztán egyszer csak eltűnt az ártéri erdő, a fák szinte szétnyíltak, és egy csodálatos völgyben találtuk magunkat, a történelmi házakkal teli Burlat falucska kellős közepén. Annyira hirtelen bukkant elő a falucska, hogy én teljesen lenyűgözve éreztem magamat. Hirtelen ott álltunk egy emelkedő tetején, alattunk ez a mesebeli házikókból álló pici falu, kőtemplom, pirinyó kőhíd, amely átível a szép, tiszta, és itt-ott picit zuhatagos Agout folyón, ami a falu főutcája mellett folyik el, és ezt az egész képet egy szép, magas hegy öleli körbe. A német lánynak ez nem volt nagy szám, mert az ő falujában is kábé ekkora hegyek voltak. Én azonban még nem láttam olyan sok magas hegyet, mivel ugye lenn az Alföld tengersík vidékén, ott vagyok honn, ott az én világom. Burlatban dolgozik a másik német önkéntes lány, akivel lógni szoktunk. Egy zenei és környezetvédelmi központ van ott. Én most jártam ott életemben először. Van egy hatalmas zene-terem, tele zongorával, dobokkal, mindenféle xilofonokkal. Olyan, mint egy nagy játszószoba zeneimádó kicsiknek és nagyoknak. A két német lány tud énekelni, egyikük zongorán és harmonikán, a másikuk pedig gitáron és szaxofonon tud játszani. Nagyon muzikálisak, és jól eljátszadoztak a hangszerekkel, én pedig csak néztem őket, és élveztem, hogy elmerülnek a zenélésben, és próbáltam elkapni valamit a zene-játékból áradó pozitív energiából. Ismét rádöbbentem, mennyire szerencsés az, aki képes a zenével varázsolni, a zene teremtő erejével egy egész, boldogságból és szárnyalásból álló védőburkot építeni maga köré, amin nem hatolnak át a hétköznapok szürke gondjai.
A másik német lány nem szeret túrázni, ezért nem is jött velünk. Ketten elindultunk tehát a vízeséshez. Nagyon szép volt magas hegyek, erdők között felfelé tekerni, egyre magasabbra és magasabbra kerülni a szerpentineken, egyre mélyebben magunk alatt hagyni az előzőleg megtett utat és a fákat. Csodás volt a kilátás, viszont nagyon kemény volt végig felfelé tekerni, úgy, hogy közben soha nem jön lejtős vagy egyenes rész. Nagy nehezen elküzdöttük magunkat a vízesésig. Ott leraktuk a bringát, odacsatoltuk egy közlekedési táblához, abban a reményben, hogy Nyugat-Európában nyugodtan otthagyhatod a bicódat a semmi közepén, nem fogják ellopni. Letértünk az útról, és egy kis ösvényen elsétáltunk a vízeséshez. Visszafelé megismerkedtünk egy nagyon kedves Toulouse-i családdal, akiknek kábé velem egyidős lánya volt.
Visszaértünk a bicajokhoz, de tudtuk, hogy képtelenek vagyunk tovább tekerni. Felvetettem, hogy stoppolhatnánk, mert még kb 15 km. volt hátra a nagy kövekig, szintén felfelé menet. Német lakótársam kissé idegenkedett, de nagyon fáradt volt ő is, gondoltunk megpróbáljuk. Félénken kitettem a kezemet, és 1 másodperc múlva már meg is állt egy autó. Egy pasas, aki a közeli faluban, Lacrouzett-ben lakott, elvitt minket egészen a nagy kövek első csoportjáig. Ott szépen megnéztük a köveket, elköltöttük ismételt sajtorgiából álló uzsonnánkat. Még két kő-csoport megnézése volt hátra, azok kicsit messzebb voltak, oda körülbelül egy óra séta után jutottunk el. Ezután, hét körül visszaindultunk, szerencsére stoppal sikerült visszamennünk a vízesésig, ahol a biciklik még mindig megvoltak, immáron 4 óra várakozás után. Felpattantunk rájuk, és körülbelül 15 perc alatt legurultuk Burlatig azt a távot, amit felfelé kb. 1 óra alatt sikerült megtenni a szerpentinen. Hát, mit is mondhatnék, elég jó érzés egyetlen tekerés nélkül hegyek-völgyek között gurulni egy szépséges erdőben. Burlat után már besötétedett, nem láttunk valami sokat a lámpa ellenére se, de azért szépen visszakarikáztunk az Agout mentén Castres-be. Képek a facebookon, majd nézzétek.

Gyermeki játszmák - avagy érzelmi zsarolósdi kicsiknek és nagyoknak

A második hetemet nyomtam le immár a Calandretában, ahol egyelőre az a feladatom, hogy megfigyelőként részt vegyek az iskola mindennapi életében, ismerkedjem a gyerekekkel, és közben folyamatosan agyaljak azon, hogy mi legyen a projektem témája,mi az, amit én meg tudok nekik tanítani, hogy ezáltal jobb legyen az életük.

A megfigyelő munka során nagyon érdekes volt megtapasztalni, milyen is gyerekekkel dolgozni. Korábban (sajnos meg kell, hogy valljam) nem tartottam nagyon sokra a gyerekekkel végzett munkát. Nem értettem soha azokat a nőket, akik élnek-halnak a gyerekekért, és ha meglátnak egy kisbabát, "jaj de cukiiiiiiiiiiiiiiiii" felkiáltással gügyögőroham és tutujgathatnék uralkodik el rajtuk. Én is szeretem a gyerekeket, de jómagam mindig is eléggé tartottam az anyasággal járó szabadság-vesztéstől. (Nem gondolok még saját gyerekre, bár már 26 múltam.) Nem is igazán volt kapcsolatom velük. Érdekes, korábban sokszor éreztem azt, hogy utálnak engem. Emellett pedig idegesített, hogy mindenki imádja őket, pusztán azért, mert gyerekek, és semmit nem kell tenniük ezért az imádatért. Engem miért nem imád senki csak azért, mert én vagyok én? Miért?????? Mert már elmúltam hároméves?

Az első nap nagyon furcsa volt. Bevezettek 20 darab gyurmázó kiscsoportos közé. A félig franciául, félig oxitánul beszélő óvónők és nebulók beszédének mintegy 20%-t sikerült megértenem. Csak álltam ott, mint férfi nemiszerv a lakodalomban, és fogalmam se volt, hogy most mit kellene csinálnom. Engem az se vígasztalt, hogy este értem is eljön az anyukám, és hazavisz innen. Végül az óvónéni értésemre adta, hogy csak kezdjek el velük gyurmázni. Szerintem 23 éve gyurmáztam utoljára. De mit gyurmázzak? Semmilyen gyurmázandó tárgy nem jutott az eszembe.
Az, hogy mindössze 1 héttel ezelőtt még az SAP-t püföltem Budapesten, most nagyon távolinak tűnt.
Végül egy csigát csináltam gyurmából. A csiga óriási sikert aratott. "Escargoooooo" kiáltották. Rögtön elvették tőlem, és körbeadogatták. Az egyik kisfiú szemében azonban irígység villant. Hirtelen műanyag kést ragadott, és a gyanútlan csigára emelte. De mielőtt lecsapott volna rá, vigyorogva rám nézett. "Tönkreteszem a művedet! Na, erre mit lépsz? " - kérdezte a tekintete. Megvontam a vállamat. "Csak nyugodtan. Bármikor tudok új csigát csinálni. Nem tudsz ártani nekem, kishaver:)"- válaszoltam a tekintettemmel.
Csiga-gyilkos erre nem számított. Szóval nem fogok sírni, vagy dührohamot kapni, ha péppé darálja a csigámat?Még az óvónéninek sem akarok árulkodni? Ja, akkor ez így már nem is érdekes. Gyurma-csiga fellélegezhetett. Mégsem esett a rózsaszín műanyag kiskés martalékává.
Gondolom ez a gyerek felnőtt korában majd nem tudja feldolgozni, ha valamiben nem ő a legjobb. 22 évesen már menedzser lesz. Esetleg olimpikon.
De az is lehet, hogy csak azért akarta feldarabolni a csigámat, hogy megegye. Mégis csak Franciaországban vagyunk, nem igaz?

Egyik alkalommal megtapasztalhattam, hogy már a hároméveseknek is fejlett érzékük van az igazságtalanság felismerésére, és már ők is kenik-vágják a felnőttek körében oly népszerű aljas érzelmi játszmákat. (Aki olvasta Eric Berne Emberi játszmák című könyvét, tudja, hogy nem beszélek zöldfőzeléket). Egyik alkalommal például a 2-4 évesek csoportjának készségfejlesztő feladatot kellett megoldnia. Minden nap van ilyen feladat. A kicsik kapnak egy fénymásolt papírt, és az azon lévő feladatot kell megoldaniuk, ami állítólag fejleszti az írás, vagy nemtudommilyen készségüket. (Szerintem a gyerekek unalmasnak tartják ezeket, nem mindig értik, és sokszor nekem, a felnőttnek(?) se egyértelmű, hogy a nyuszi kerítésének megrajzolása közben miért pont oda kell vonalat húzni...De hát én nem is vagyok pedagógiai szakember kérem szépen, nem értek én ehhez. Ha óvónő lennék, biztos érteném.)
Na szóval, ott volt ez a készség(vissza)fejlesztő(?) feladat. Az egyik kislány, Mailen megkért, hogy "segítsek" neki. Gyakorlatilag odanyújtotta a ceruzáját, és ártatlan mosollyal az arcán hagyta, hogy én csináljam meg helyette a feladatot. Antonin, az egyik kisfiú mérgesen rám is szólt:"Ne csináld meg helyette! Egyedül kell befejeznie a munkáját!" Az óvónő meghallotta a beszélgetést, rászólt Antonen-re: "De ő még túl kicsi ehhez!" Hirtelen az eszembe villantak a húgommal kapcsolatos gyerekkori emlékeim. Ő mindig azzal a kifogással bújt ki a rá bízott feladatok alól, hogy ő ezt nem tudja, ő ehhez túl kicsi, neki ez nem megy. Később megfigyeltem Mailent, és rájöttem, hogy máskor is visszaél azzal, hogy ő pöttöm, (sokkal kisebb növésű, mint a kortársai), és angyalian ártatlan arca van. Már most tudja, hogy az emberek nem feltételeznek róla semmi rosszat, és mindent megbocsátanak neki, pusztán ezért.
Antoninnak igaza volt. Ha ebbe a csoportba jár, akkor egyedül is be tudja fejezni a feladatát.

Nem gondoltam volna, hogy egyszer egy négyéves ad nekem leckét emberismeretből. Hát, most ez is eljött.

A munka kapcsán megtapasztalhattam, hogy a gyerekek valóban különleges lények. Nagyon érzékenyek, megérzik, ha rossz kedved van, és azt is, ha jó. Ha nincs elég önbizalmad, ők sem bíznak benned. Ha nem szereted eléggé magadat, ők sem szeretnek. Ha nem tiszteled magadat, ők sem tisztelnek. Ha félsz tőlük, bántanak. Ha parancsolni próbálsz nekik, az ellenkezőjét teszik, hogy lásd, ők szabad lények, nem lehet őket zsarnokságban tartani. (Ez is bizonyítja, hogy az ember alapvetően mindig a szabadságra vágyik.) Ha szeretetteljes határozottsággal megkéred őket, hogy teljesítsék a kötelességüket, megteszik, és még szeretnek is érte.

Rájöttem, hogy akkor szeretnek velem lenni, ha teljesen szélesre tárom a szívem ablakát, amikor velük vagyok, és engedem, hogy beáradjon az a sok szeretet, vidámság és életenergia, ami belőlük árad. A szívemet pedig akkor tudom a legteljesebben kitárni, amikor elfogadom magamat. Mindig erre gondolok, amikor velük vagyok. Azt hiszem, szeretnek engem. Rengeteg ölelést, símogatást, játékot, mosolyt, kedvességet kapok tőlük. Sokszor azt érzem, meg sem érdemlek ennyit. Csak úgy adják, a semmiért cserébe. Megelőlegezik nekem, az idegennek.

Anett áll a ház előtt, szíve jobbra húzza őt, balra van az iskola...

Becsengettek Szeptember 5-én megkezdődött a tanítás a Calandreata Castresa nevű iskolában, ahol dolgozni fogok.

Az iskola egy magániskola, ahol sajátos nevelési elvek alapján folyik a tanítás. Az egyik legfontosabb célja, hogy megtanítsa a nebulóknak a dél rég elfeledett nyelvét, az occitant, vagy oxitánt, nem igazán tudom magyarra lefordítani. Viszont ez csak az egyik cél. A suli toleranciára, a másság elfogadására, környezettudatos életmódra, a zene szeretetére és a művészetek fontosságára neveli a gyerekeket. Az egyenlőség, a demokratikus nevelési elvek a tanórákon és foglalkozásokon is megnyilvánulnak. Az ebédidőben a tanárok együtt esznek a gyerekekkel. A tanteremben nincs katedra és tanári asztal. Az órákon rendszerint 2 tanár van, erre még nem jöttem rá, hogy miért, és ők is padokban ülnek, a gyerekekkel. Ami a legviccesebb, hogy a tanárok is jelentkeznek, ha beszélni akarnak, nem csak a gyerekek. A tanóra nekem olybá tűnik, mint egy közös tanácskozás, vagy vitafórum, ahol mindenki egyenlő, és hozzászólhat a témához. Nem úgy, mint a normál iskolákban, ahol a mindenható tanár kioktatja a gyerekeket. A gyerekek pedig nagyon csöndesek, és figyelnek az órán. Néha kicsit megy a susmus, de nem olyan szinten rosszak, mint az én emlékeimben. Az én iskolámban az esetek 80 %-ban az osztályban folyamatos volt a zaj, és egy-két tekintélyesebb tanártól eltekintve az oktatók képtelenek voltak felkelteni a gyerekek érdeklődését, vagy rendre utasítani őket. Én úgy látom, hogy ebben az iskolában a gyerekeket sokkal inkább felnőttként kezelik, és ezért ők felnőttként is viselkednek. Nem vergődnek, elmondják a véleményüket, vitatkoznak, kérdeznek.

A suliba járnak fekete, észak - afrikai arab, ázsiai származású gyerekek is. A legtöbb azért fehér. Érdekes, hogy több fekete gyerekért is fehér szülők jönnek délután, valószínűleg adoptálták őket. Vannak köztük muzulmán  vallásúak is. Nagyon fontos, hogy a suliban nem eshet szó vallásról, bőrszínről. Mindenki egyenlő. Érdekes, hogy Castres, annak ellenére, hogy kisváros, mennyire multikulti. Sok muzulmánt látni az utcán, nőket fejkendőben, de például az egyik gyerek anyukája olyan csadort hord, amiből csak a szeme látszik ki. Eddig csak a tévében láttam ilyet, most pedig szemtől szembe találkozhatok ilyen emberekkel...sőt beszélnek is velem.  Egy másik gyerek félig portugál, és az anyukájával együtt járok a francia nyelvtanfolyamra. Vicces volt, mondtam a nyelvtanfolyamon, hogy a Calandretában dolgozom, az anyukája pedig mondta, hogy ó, a kisfiam is oda jár.  Tök jó érzés, hogy az első délután néhány szülő odajött hozzám is bemutatkozni (Bonjour, én vagyok Jerome és Gabriel apukája. :)Nagyon furcsa. Castres elég kis város. Az emberek azért ismerik egymást. Budapest után ez is annyira fura. Ma is találkoztam egy gyerekkel az utcán, a kocsiban ült, és amikor meglátott, integetett, és mondta az anyukájának, hogy ismer engem. Tök jó érzés volt.

Hétfőn volt az első napom. Akkor még nem kellett dolgoznom, csak bemutattak engem és a Lett önkéntestársamat a gyerekeknek. Mi kb. a 8-9. vagy a 10-11-ik önkéntesek vagyunk a suliban. A gyerekek, főleg a nagyobbak eléggé hozzá vannak szokva a külföldiekhez. Vicces volt, hogy megbámultak az elején. Aztán a tanárnéni mondta, hogy Anett egy messzi-messzi országból jött, ahol teljesen más nyelvet beszélnek, és tényleg nagyon-nagyon-nagyon messze van. Megkértek minket, hogy mutassuk meg a térképen az országunkat. Amióta itt vagyok, egyszer sem sírtam, és egyre jobban érzem magamat. Ugyanakkor akkor, ott rájöttem, hogy az egymást követő események rohanó forgatagában egyáltalán nem figyeltem befelé, az érzéseimre, nem dolgoztam fel a honvágyat, az elszakadást, a szeretteim hiányát, az újtól való vágyakozással teli, de azért erős félelmet. Álltam a térképnél, mutattam Magyarországot egy halom gyereknek, és amikor tanárnéni már negyedszerre mondta el, hogy az én Hazám tényleg nagyon nagyon messze van, akkor nem bírtam tovább, és kitört belőlem a sírás. Ott, a gyerekek előtt.

Ez után szerencsére hazamehettünk, mivel csak keddtől kezdtünk el normál munkarendben dolgozni. A munka úgy néz ki, hogy a délelőttöket valamelyik osztályban töltjük 9-től délig. Közben van egy kb 20 perces szünet az udvaron. Akkor mi is kimegyünk, vigyázunk a gyerekekre. Három osztály van, a legkisebbe 2-3-4 évesek járnak, a középsőbe 4-5-6 évesek, a legnagyobba 7-8-9-10 évesek. Az iskola egyik elve, hogy egyszerre maximum 60 gyereket fogad be, hogy minden gyerekre kellő figyelem jusson, és ne legyen tömegoktatás-jellege. Persze az ovisok hamarabb hazamennek, már 1 körül, és vannak olyan nagyobbak, akikért 4 kor jönnek a szülők, van akiért 6-kor. Minden héten megmondják, hogy melyik osztályban töltöm a délelőttöt én, és melyikben a lett lány. Ezen a héten én a legkisebbekkel voltam délelőtt, Liva pedig a legnagyobbakkal. Így alig találkozom vele egész nap.

Déltől egyig segítünk az ebédeltetésnél, felszolgáljuk az ebédet, felrakjuk a szakállkát a kicsikre, magyarázzuk nekik, hogy hogyan kell enni, stb. Mindenki a kantinban eszik ugyanolyan asztaloknál és evőeszközökkel, a tanárok is. Mi is ott ebédelünk a lett lánnyal. Tök jó kaják voltak eddig. Az előétel saláta, aztán a főétel többnyire valami hús plusz zöldség, aztán van desszert, esetleg 1 sajt. Eddig még minden ízlett nekem, és szinte mind olyan, hogy ehetem. Ráadásul minden nap hazavihetjük az összes maradékot. Így van vacsorára is, és kb. csak a reggelimre kell költenem, vagy max 1X kell főznöm 7végén, ha nagyon akarok.
Az ebéd után még van egy nagyobb szünet, kb 1-fél kettőig. Akkor is vigyázunk a gyerekre, utánan van 1 óra szünetünk fél háromig, ekkor azt csinálunk amit akarunk. Én ilyenkor bevásárolok, vagy hazaugrom egy kávéra. Utána visszamegyünk, és fél háromtól fél négyig kitaláljuk a délutáni programot a másik két animátorral, Daviddal és Marie-val közösen. Minden hétnek van egy témája, és minden játék és foglalkozás e köré a téma köré épül. Jövő 7en pl. Kína a téma, ezért lesznek kínai mesék, sárkányt készítünk, meg kínai sapkát a délutáni játék keretében.

A tanítás a gyerekeknek fél ötkor ér véget. Addigra mi kitaláltuk és előkészítettük a délutáni foglalkozást, amit Animation-nak hívnak. Az animációval párhuzamosan zajlik a "szabad játék". Ez azt jelenti, hogy a gyerekek csak játszanak az udvaron, és azt csinálnak, amit akarnak. Mivel itt a gyerek áll az oktatás középpontjában, nagyon vicces, hogy a gyerekeket minden délután behívják egy tanácskozásra, és választhatnak, hogy az animáción szeretnének-e részt venni, vagy a szabad játékot választják. Semmi nem kötelező. Csak akkor kell az irányított foglalkozáson részt venni, ha kedvük van hozzá. A lett lány mindig az egyik animátorral, Marie-val dolgozik, én pedig a másik animátorral, Daviddal. Naponta váltogatjuk, hogy ki csinálja az animációt, és ki felügyeli a szabad játékot. Az animáció és a szabad játék is hatkor ér véget, ekkor hazamehetünk.

Az is kiderült, hogy miért vagyunk mi itt. Livának és nekem is ki kell találnunk egy projektet. Az első két hónap után már megszokjuk a munkát a Calandretában, illetve én már normálisan megtanulok addigra franciául, legalábbis annyira, hogy tudjak egész mondatokban beszélni. (ugyanis a Calandretában senki nem beszél angolul). Ha megszoktam a sulit, és kitaláltam a témámat, akkor onnantól kezdve minden délutáni foglalkozás a témám jegyében telik. Bármit kitalálhatok. Többnyire az önkéntesek az országuk bemutatását választották eddig, de ez nem kötelező. Az előző srác pl. zongorista volt, és mindent a zene köré szervezett. Arra is van lehetőség, hogy majd egész napos programot szervezzek a témámról, ahová a szülőket is meghívják. Szinte sosem fogadnak önkéntest ugyanabból az országból kétszer egymás után, hogy minél többfajta kultúra eljusson Castresbe. Nekem nagyon tetszik, hogy bármit kitalálhatok foglalkozás gyanánt, folyton ötletelnem, javasolnom kell majd, és mindezt egy olyan intézmény keretén belül. amiben valóban hiszek, hogy jó célt szolgál.

Lehet hogy Magyarország bemutatását választom. Még nem tudom. Lehet, hogy lesz más téma is, ami megfog. Viszont ha Magyarország lesz a témám mégis, akkor biztos, hogy lesz gulyásfőzés,zserbósütés, tokaji borkóstolás és pálinkaivó verseny a szülőknek, csárdás, cigányzene, és megtanítok annyi magyar népdalt, verset és mesét a gyerekeknek, amennyit csak tudok.

A felkészítő tábor

A hétfői megérkezés után keddtől szombatig egy felkészítő táborban voltam. A tábor egy Sommieres nevű kisvárosban volt, a nem Provance, de majdnem. Langedouc - Roussillion nevű départment-ben található. Nem a tengerparton, de majdnem.

Szép volt a városka, facebookra már raktam fel képeket. De talán egy kicsit túlságosan a túristákra volt berendezkedve. Mégis, ennek ellenére is nagyon megfogott az a déli, mediterrán hangulat, ami ott uralkodik. Sikátorok, levendula, jellegzetes kovácsoltvas tárgyak, minden nagyon eredeti, bohém, művészi:) Legalábbis szerintem. Szombaton pl. volt nagy piac, hatalmas sajtpulttal, tapenade-ot árulnak, meg mindenféle olívabogyót. A vásárban rezes banda játszott, bohóc megy oda az emberekhez, vicces. A folyóparton pedig hatalmas bolhapiac volt. Végtelenül érdekes régiségek, kovácsoltvas flamingók, cicák, békakirály, cserépcsiga. Középkori kovácsműhelyekben használatos fújtatót is láttam, zenedobozt, gramofonokat, mindenféle végtelenül érdekes régiséget.

A táborban kb. 10 német volt, a maradék 15 ember pedig rest of the world. A németek középsuli után kezdték ezt, kb mind 19 évesek, ahogy az én lakótársam is. A többi nemzet azért már idősebb, 22-23 évesek is voltak:) Szóval én voltam az egyik legidősebb, egy olasz srác volt még, aki 25. Sok kedves emberrel megismerkedtem. Ez volt az első alkalom, hogy úgy voltam körülvéve külföldiekkel, hogy én vagyok az egyetlen magyar. A francia elég szarul ment. Kb. semmti nem értettem. Sokat tolmácsoltak nekem angolra azok a mentorok, akik beszéltek angolul:) mert nem mindenki. Viszont kiderült, hogy a német meg tök jól megy. Szinte mindent megértettem, és beszélni is elég folyékonyan tudok. Tök jó nem...?

A németeket sokan leszólták, hogy folyton németül pofáznak egymással. Dehát 8-an voltak a szerencsétlenek...Amúgy nem volt semmi ereszd el a hajamat. Nem volt piálós a banda nagy része. Meg sokan elég fiatalok. Találkoztam 2 román csajjal, ők halálosan aranyosak voltak, volt még egy török lány, még egy lett lány, ők is jó arcok voltak. Volt két örmény csaj is. Elég szembetűnő, hogy kb. annál félénkebb valaki, minél diktatórikusabb országból jött. Bár lehet, hogy ez csak az én megfigyelésem....

A táborban a kaják fantasztikusak voltak. Rengeteg zöldség, finom húsok, kagyló, szinte csupa olyan kaja, amit ehetek. A reggeli kb. lekvár volt csak meg corn flakes, az nem volt nagy szám. De napközben is kaptunk kávét, sütiket. Az ebédre  meg vacsira pedig meleg kaját. Az előétel saláta vagy valamilyen zöldséges cucc volt, utána főétel, többnyire hús plusz zöldség, utána pedig a legjobb rész, a sajttál:) juhúúúúú. Vacsira is volt előétel, sali, főétel hús-zöldséggel, meg a sajtok, plusz még desszert is, meg borok is. Szóval csúcs volt. Finomak a kaják, és tényleg tök olcsó a sajt, a hal, a tengeri herkenytyű. A csigát is kipróbálom majd, többen mondták, hogy finom.

A táborban még az volt érdekes, hogy mindenkinek elő kellett adnia valamit, amivel bemutatja a kultúráját. Én összeálltam másokkal, akik szintén egyedül képviselték a nemzetüket. Ezért az olasz sráchoz és a török csajhoz társultam. Az olasz srác tud dobolni, ezért ő dobolt, én énekeltem az "érik a szőlő hajlik a vesszőt", a török csaj meg erre hastáncolt. Elég multikultira sikeredett, de megtapsoltak minket.:)

A másik vicces meg az volt, hogy mindenkinek ki kellett találnia valamit, amire meg tudja tanítani a többieket. Ezután mindenki felírta, hogy ő mit tud tanítani, aztán pedig a többiek szavaztak, hogy kinek a kurzusára akarnak elmenni. Én azt találtam ki, hogy megtanítok pár szót magyarul. Azt hittem, senkit nem fog érdekelni, erre az enyémre jelentkeztek a legtöbben. Tartottam hát nekik egy 1 órás magyar órát:) Tök érdekes volt. Persze volt ott két kb 20 éves német srác is, akiket csak a káromkodások érdekeltek. Mondták, hogy azt hallották, hogy a magyarok tudnak a legrondábban káromkodni a világon. Kérdezgették tőlem, hogy hogy van magyarul ez meg az a káromkodás. Megmondtam nekik, gondoltam, gyerekek....ha ez kell nekik, hát tessék Azért érdekes volt kimondani a P*csa, f*sz, b*szd meg satöbbi szavakat. Méghozzá úgy hogy senki nem érti.

Végülis elég viccesre sikeredett. Mindenki talált benne valami élvezeteset. Meg persze azon is röhögtek, hogy a kiss magyarul puszi, mint az angol pussy, satöbbi.

Szombat este értünk haza. Vasárnap csak pihi volt, meg végre megnéztem a várost. Nagyon édes. Tegnap átjött hozzánk estefelé egy olasz csaj, aki a mentorunk rokona, és nemsokára Erasmussal megy Franciaországba. Vele meg a német lányokkal főztünk, zenéket mutogattunk, tök jó volt. Már próbálunk csak franciául beszélni, de azért néha befigyel az angol meg a német is.....Remélem lassan fogok tudni folyamatosan beszélni.


Ma voltam először a suliban, még nem kellett dolgoznom, csak bemutattak. Holnap, (vagyis ma) kezdődik az igazi tanítás. Úgyhogy megyek is aludni. Jövök holnap új hírekkel.

Sok puszi!
Anett

Megérkezés avagy Bienvenue Franciaország!

2011. 09.05.

Elnézést kérek mindenkitől, de ez egy hevenyészett bejegyzés lesz csak, de már szerettelek volna tájékoztatni benneteket a történsékről, csak mostanáig nem volt netem. Lehet, hogy az elején még helyesírási hibákkal írom a francia szavakat...előre is bocsi:)

Nagyon - nagyon örültem, amikor kiderült, hogy az EVS keretén belül jelentkezhetek egy önkéntes munkára egy dél-francia kisvárosban. Egy iskolában fogok dolgozni. Ez egy nemzetiségi iskola, a régió pedig nem más mint a Region Midi-du-Pyrénnées. Tehát ez tulajdonképpen  a Pireneusok, Spanyolország sincs messze. A várost, ahol lakom, Castres-nek hivják, és a legközelebbi nagy város Toulouse, aminek kb másfél millió lakosa van. Castresben kb. 40 000 -en élnek, kb akkor mint Veszprém. Egy folyócska szeli ketté, pici hid ivel át rajta. Mindenütt macskakövek vannak, nagyon barátságos.

Az EVS-ről még később irok részletesen, az a lényege, hogy erre bárki jelentkezhet, aki 30 évnél fiatalabb, európai állampolgár, és mondjuk legalább angolul tud. Nem feltétlenül kell az adott ország nyelvén tudni, a szabályzat szerint nulla nyelvtudással is lehet jelentkezni. Az európaiság is elég tág, volt a táborban török és örmény emberke is. Mindenféle civil pogramra lehet jelentkezni, óvodai munkától kezdve környezetvédelmen át fogyatékosokkal dolgozás, drogprevenció, stb. Az EVS-ről később csinálok egy külön bejegyzést, hátha másoknak is hasznos lehet az infó. Most inkább az élményekkel folytatnám.

Hétfőn indult a gép reggel kilenckor, és előbb Brüsszelbe kellett repülnöm, ahol vártam három órát. Olvasgattam, vettem parfümöt a duty free -ben, elvoltam, kicsit franciául is tanulgattam. Ezután Toulousba kellett mennem, szintén repcsivel. A repjegyet az EVS fizette, ezért business classon utazhattam, tök jó:) Öltönyös pasik Le Mond-ot lapozgattak, és mindkét repcsin adtak kaját, egész finom volt. Így nem is kellett ennivalót vennem a reptéren. Amikor Toulouse felé repültünk, akkor jöttem rá, hogy húúú....Elkezdődött....Tényleg itt vagyok. Mától kezdve tényleg minden más lesz. Toulouse-ból még egy két órás buszozás árán lehetett eljutni Castres-be.

Eleinte minden simán ment, de amikor Toulouse-ban leszálltam a gépről, és megláttam a csomagomat, teljesen kikészültem. Úgy nézett ki a bőrönd, mintha átment volna rajta egy úthenger. Be volt horpadva, és szét volt szakadva. Teljesen szétnyilt, és mivel a teleszkópos cucc is széttört, alig tudtam húzni, csak a fogantyújánál fogva, és folyton rettegtem, hogy szétesik az egész. KB a bélés tartotta össze a cuccaimat. Na mindegy, odamentem a csomag-osztályra, ahol szerencsére beszéltek angolul, mert azért elég szarul megy még a francia, csak nyökögök jobbára. Szóval ott csináltak egy jegyzőkönyvet, panaszt tettem meg ilyenek, elvileg majd visszafizetik az árát. Mellesleg a bőröndöt leértékelve vettem a westendben, lehet hogy nem kellett volna sóherkednem, ahogy szoktam, na mindegy. Ez után a 20 kilós törött bőröndömmel, meg a szintén 20 kilós hátizsákommal elvergődtem a Toulouse-i buszpályaudvarra. A buszról kicsit megnéztem a várost. Nagyon mediterrán, spanyolos hangulata van. Szép város, és metró is van, másfél millió ember lakja.

Castres-be normál esetben tök jó vonat megy, ami kb egy óra utat jelent. most viszont javitják a sineket, ezért shuttle busz közlekedik. Na mindegy, ezt tudtam, mert a mentorom megirta e-maiben. Odamentem tehát a buszpályaudvaron a pénztárhoz. Mondtam, hogy hová akarok menni, elirányitottaka  vonatállomásra. Ez mellette van, ott vettem egy vonatjegyet, kb. 45 perc sorbanállás után már hozzá is jutottam. Aztán visszahúztam a törött bőröndömet a vonatállomásról a buszállomásra, merthogy jegyet a vonatállomáson kell venni, de attól, hogy az van ráirva, hogy vonatjegy, attól még busszal kell menni. Aztán a buszpályaudvaron nem találtam, hogy honnan indul a buszom. Megkérdeztem két buszsofőrt. Azt mondták, hogy ez vonatjegy, menjek a vonatállomásra. Egymás mellett van  a kettő amúgy, csak 10 perc. De azért törött bőrönddel ez nem olyan rövid idő. Szóval a buszsofőrök tanácsát követve visszamentem a vonatállomásra. Ott az információnál azt mondták, hogy a buszsofőrök ezt nem tudják, attól hogy vonatjegy van ráirva, attól még ez buszjegy, menjek vissza a buszállomásra, és a Mazaret felé menő buszt keressem. Szóval visszamentem. Nagy nehezen megtaláltam, hogy hányas buszállomásról indul  a buszom, addigra azt is észrevettem, hogy ki van ragasztva egy papir, amire valami olyasmi van ráirva franciául, hogy akik Mazaret felé mennének vonattal, azok erre a buszra szálljanak fel. Na, király. Végre irányban voltam.

Felhivtam a mentoromat, mondtam hogy mikor érkezem, mondta hogy oké, kijön értem a Castres-i buszállomásra. Amúgy az emberek tényleg nem beszélnek angolul. Próbálkoztam vele, de tényleg csak nyökögni tudnak. De végül mutogatással meg irogatással mindenkivel meg tudtam magamat értetni. De tényleg rá leszek itt kényszerítve arra, hogy megtanuljak franciául. Az emberek amúgy végtelenül kedvesek, mindenki mosolygott, magyarázott, mutogatott ezerrel, és segitettek a bőrönddel is. Szóval iszonyatosan barátságosak és udvariasak, nekem egyelőre nagyon pozitiv a benyomásom.

Szóval kiderült, hogy mégy 1,5 órát kell várnom Toulouse-ban a Castres-i buszra, mert pont az előbb ment el, miközben a vasútállomás és a buszállomás között szarakodtam. Aztán mondtam  a mentoromnak, hogy kb. 11-re érek oda. Mondta, hogy oké. Már korábban beszéltünk telefonon a nap folyamán, és mondta, hogy ahogy megvan a buszjegyem, csak hivjam fel, és kijön elém a Castres - i buszpályaudvarra, nem számit, hogy mennyire későn.

Megjött a busz, felszálltam. Nagyon szép környék, vannak hegyek, és tök mediterrán, spanyolos a hangulat. Kovácsolt vas erkélyek, spalettás ablakok, csokoládéboltok, virágok mindenhol, iszonyatosan jó az atmoszféra, majd megnézhetitek a képeket. A buszsofór bácsi viszont egyszer csak lekapcsolta  a világitást, akkor már sötét volt. Kissé furcsa érzésem támadt, hogy itt ülök egy tök sötét buszon egy halom franciául beszélő fekával, és száguldunk a sötétben, azt sem tudom, hová megyünk, kint is sötét van, alig látok valamit, mit keresek én itt,  stb. Na, de mondogattam magamnak, hogy Anett, bátornak kell lenned, bátornak kell lenned, stb. Szóval megérkeztem. A Buszsofőr bácsi nagyon kedves volt, kiderült, hogy ő portugál, kérdezte, hogy én honnan vagyok, mondtam, hogy lá ongri, mondta, hogy oké, tudja hol van Magyarország, meg mosolygott is, nagyon aranyos volt.

Este 11-kor végre leszálltam, és kijött elém Corinne, aki a fogadó szervezetnél dolgozik, és ő a mentorom, vagyis a tutour, ahogy itt hivják. A világ legaranyosabb nője, mondta, hogy ha nem értem, amit franciául mond, akkor mondja angolul. Kiderült, hogy kb. semmit nem értek, ezért végül angolul beszélgettünk az autóban. Segitett a bőröndömmel, és bekapcsolt egy kis megnyugtató klasszikus zenét. A kedvességétől meg  a klasszikus zenétől teljesen megnyugodtam az autóban.

10 perc alatt megérkeztünk a lakáshoz. A lányok már az erkélyról integettek. Megérkeztem, bementünk. Kiderült, hogy kettejük közül csak az egyik a lakótársam, Maggie, vagy Magdalena Schwedler, aki Németországból jött, és vidám, mosolygós, bolondozós, cserfes lány. Most 19 éves, leérettségizett, és a szülei elküldték ide, hogy önkénteskedejen, mielőtt kitalálja, hogy mit szeretne tanulni. A másik lány pedig Fridie, vagyis Friederike, szintén német, de mint kiderült, ő egy kb 15 kilométerre lévő kis faluban önkénteskedik, ő is most fejezte be a sulit, de ő nem velünk lakik, hanem  a kis faluban. Viszont mondta, hogy sok időt fog nálunk tölteni, mert az ő projektje és a Maggie-é is elkezdődött már nyáron, szóval nekik nyáron már kellet dolgozniuk egy két hetet. Akkor összebarátkoztak. Viszont a harmadik lakótársunk nem ő, hanem Liva, ő egy lett lány. Ő már aludt, ezért vele nem tudtam első este megismerkedni.

Maggie és Fridie nem ott dolgoznak, ahol én. Maggie egy Ludotheque nevű intézményben dolgozik. Ez egy intézmény, iskolás gyerekeknek, akik alkalomszerűen mennek oda, és mindenféle készségfejlesztő játékokat játszhatnak ott. Ahol Fridie dolgozik, az pedig egy központ, aminek az a célja, hogy összekössék a zenetanulást a környezettudatos életmóddal. Itt a gyerekek tudnak klasszikus hangszereken gyakorolni, és mellette természetjárást, meg kirándulásokat szerveznek nekik, mert ez a zenetanulós hely kint van a természetben.

Szuper, hogy itt az oktatáson belül ennyi mindent tanitanak a gyerekeknek. Ráadásul sok önkéntes van itt, mert fontosnak tartják, hogy lássanak a gyerekek olyan állatfajtát is, aki nem Franciaországban született, vagyis vannak a világon más országok is, mint Franciaország:) Szóval Fridie és Maggie máshol dolgoznak. Én pedig Livával együtt egy nemzetiségi iskolában fogok dolgozni, ahová 3-10 éves gyerekek járnak. A nemzetiségi iskolában megtanitják nekik az occitan nevű nyelvet is. Ez egy ősi nyelv, a katalánra hasonlit. Az ebben a régióban élő emberek régen ezt a nyelvet beszélték. Viszont mára már csaknem kihalt,és azok a szülők, akik fontosnak tartják, hogy a gyerekük megtanulja ezt a nyelvet, azok küldik ilyen iskolába a csemetéiket. Otton mindenki franciául beszél, és sajnos a felnőttek közül is elég kevesen beszélnünk occitanul. A L'occitan nevű kozmetikai márka is erről a környékről származik. A hangulat tényleg olyan, mint a L'Occitan boltokban otthon:) Levendula, virágminta, cirádák. A régióban amúgy több helyen is van ilyen occitan-francia suli. A régió fővárosa, Toulouse pedig a nagy occitan főváros Franciaországban.

Szóval megérkeztem, Liva aludt, Fridie és Maggi pedig éppen szülinapi tortát sütött, mert Magginak aznap volt a szülinapja. Szegény, most van életében először távol a szüleitől, láttam rajta, hogy elég szomorú, hogy a család és a barátok nélkül kell töltenie a szülinapját. Sütöttek quiche-t is, brokkolisat, nagyon édesek voltak, megkináltak engem is. Kiderült, hogy Fridie ugyanabból a városból származik, mint a Scooter frontembere, tök vicces:) Beszélgettünk kicsit suliról, munkáról, családról, zenéről, fesztiválokról. Aztán elmentem aludni. Másnap korán kellett kelnem, mert mint kiderült, másnap, vagyis kedden kezdődik egy "arrival training, ami 6 napos, és ott lesznek más EVS önkéntesek is, akik Franciaország különböző részeiben önkénteskednek. Az arrival training Sommiers-ben lesz, ez egy déli városka, Montpelliertől nem messze. Úgyhogy gyorsan elmentem aludni, kb. 1-kor, hogy másnap reggel 6 órai kelés után fél nyolckor elinduljunk Sommiersbe. 8 órás út állt előttünk kedden, mert bár a kisváros nincs annyira messze, azért sokszor át kell szállni, buszról vonatra, vonatról buszra, satöbbi. Úgyhogy elköszöntem a lányoktól, gyorsan kiszedtem a bőröndömből a legszügségesebbeket és átraktam őket egy kisebb hátizsákba, majd gyors tusi után bezuhatnam az új ágyikómba. Másnap reggel bemutatkoztam Livának, reggeliztünk, és el is indultunk Sommiersbe, az 'arrival training'-re.

Sóvárgás-keringő

A szórakozóhelyen még tombolt a zene. A belső teret a régi polgári Pest egyik bérházának gangjából alakították ki. A falak álmosan tűrték, hogy a zene hozzájuk csapódjon, majd lepattanjon róluk, és ütemekre hullva szerteszét szóródjon a táncparketten, zene-szilánkok borítsák be a hajdanvolt pesti bérház táncparkett-udvarát. De azért vidámak voltak a falak. Nosztalgiával tekintettek vissza arra az időszakra, amikor ők még bérház voltak, és gang voltak, és cselédlépcső voltak, és szalon voltak, és régi tisztes, úri, és polgári életforma voltak.
De a falak azért szerették ezt is. Szerették az újat is.Szerettek pesti bérház lenni, de megszerettek szórakozóhelynek lenni is. Szerették péntek és szombat esténként ölükbe venni a táncra éhes, felejtésre éhes, szerelemre éhes, az élet gondjaitól túl korán elgyötört, ipszilon generációs ifjúságot. A multinacionális cégek alkalmazottait. Az egyetemistákat. A vendéglátósokat. A fizikai munkásokat.
A gangos házból szórakozóhellyé lett házfalak ölükbe vették, elringatták ezeket a fiatalokat, hogy azok néhány órára elfelejtsék a túlhajszoltságukat, a túlfogyasztásukat, a túlinformáltságukat, a túlteljesítésüket, a túlszeretésüket, a túlélvezkedésüket, a túlfájdalmukat, a túlfelejtésüket.

Fél hat volt, vasárnap reggel. Az augusztus utolsó kánikula-szombatja. Az utolsó nyári éjszaka, amely még fülledt leheletével érint, és engedi nekünk, hogy lenge ruhában, szinte csupasz bőrrel, fázás nélkül táncoljuk át magunkat a vasárnapba.

Az utolsó szám következett. "I will find someone like you"- énekelte egy női hang. A DJ búcsúzóul tette fel ezt a dalt, lassan zár a hely.
De előtte még egy tánc.
Ültem, és néztem. Néztem ezt a képet. A táncparketten húsz-huszonöt ember. Férfiak és nők. Táncolnak egymással, egyszerre mozdulnak. Egyszerre lépkednek. Egyszerre fordulnak.

Milyen szép ez. Minden tökéletes. Nézem ezt a képet, majd fogom, összehajtogatom és elteszem. Elteszem a szívem zsebébe. Ha hiányozni fognak az átbulizott budapesti éjszakák, csak előveszem, és újra ott leszek. Ebben a képben.

De most még nincs vége. Most még ezt nézhetem. Még tart a táncolás, és én még nézhetem.

Felnéztem. A pesti bérház-gang-szórakozóhely falak felett kéken felvillant a virradat A sötétség észrevétlenül elszivárgott a hajnal hasadékain át. Fázós széllel borzongatott a levegő.
Igen.
Megjött az ősz. Véget ért.
Mi még önfeledten szeretkeztünk a nyárral, a zene paplankét ölelt, és közben észre sem vettük, hogy rajtakaptak minket, félre nem érthető helyzetben, in flagranti. Igen. Csak önfeledten szeretkeztünk a nyárral, és észre sem vettük, hogy hálószobánk ajtaja már rég tárva-nyitva, és ott áll a küszöbön az ősz. Aztán végre mi is feleszméltünk, hogy tetten értek minket, és szégyentől és fájdalomtól sújtva próbáltuk meztelen lelkünket elfedni, magunkra kapkodni az öröm utolsó feslett, elfoszlott rongyait.

De most még nincs vége. Most még ezt nézhetem. Még tart a táncolás, és én még nézhetem.

Egy-két-há, egy-két-há. Lagymatag táncolás. Egy-két-há, egy-két-há. Egyszerre mozdulás. Egy-két-há, egy-két-há. Nyújtsd ide a kezed. Egy-két-há egy-két-há. Csak táncolok veled. Egy-két-há, egy-két-há. Nézem az ajkadat. Egy-két-há, egy-két-há. Ne add a csókodat. Egy-két-há, egy-két-há. Ne engedd még nekem. Egy-két-há, egy-két-há. Ne engedd még nekem. Egy-két-há, egy-két-há. Lagymatag táncolás. Egy-két-há, egy-két-há. Egyszerre mozdulás. Egy-két-há egy-két-há. Egyszerre lépdelés. Egy-két-há, egy-két-há, ez csak egy táncolás. Egy-két-há, egy-két-há. Nézem az ajkadat. Egy-két-há, egy-két-há. Ne add a csókodat. Engedd hogy vágyjam még. Ne engedd még nekem. Engedd, hogy fájjam még. Ne add meg még nekem. Egy-két-há egy-két-há. Nézem az ajkadat. Egy-két-há, egy-két-há. Ne engedd még nekem. Egyszerre mozdulás. Egyszerre lépdelés. Ne engedd még nekem. Ne engedd még nekem. Egy-két-há, egy-két-há. Közeledj, közeledj. Egy-két-há, egy-két-há. Távolodj, távolodj. Ne engedd még nekem. Ne engedd még nekem. Engedd, hogy vágyjam még. Ne engedd még nekem. Közeledj, közeledj.Ne engedd még nekem. Távolodj, távolodj. Ne engedd még nekem. Egy-két-há, egy-két-há. Lagymatag táncolás. Egy-két-há, egy-két-há. Egyszerre mozdulás. Engedd hogy vágyjam még. Ne engedd még nekem. Közeledj, közeledj. Ne engedd még nekem. Közeledj, közeledj. Egyszerre mozdulás. Nézem az ajkadat. Ne engedd még nekem. Ez csak egy táncolás. Fáj ez a sóvárgás. jó ez a sóvárgás. Jó ez a táncolás. Fáj ez a táncolás. fáj ez a sóvárgás. Ez csak egy sóvárgás. Ez csak egy táncolás. Közeledj, közeledj. Vágyom a csókodat. Nézem az ajkadat. Nézem az ajkadat. Egy-két-há, egy-két-há. Egyszerre mozdulás. Egyszerre lépdelés. Lagymatag táncolás. Közeledj, közeledj. Egy-két-há, egy-két-há. Közeledj, közeledj. Egyszerre mozdulás. Egy-két-há, egy-két-há. Érezd, hogy vágyom rá. Egy-két-há, egy-két-há. Érzed, hogy vágyom rá. Közeledj, közeledj. Fájdalmas sóvárgás. Közeledj közeledj. Testünkben lángolás. Most add a csókodat. Nincs már több sóvárgás. Egy-két-há, egy-két-há. Nincs már több sóvárgás.

Mese az ecceri jányrul, aki urijány akart lenni

Hol vót, hol nem vót, vót egyszer egy kicsiny falu. Abba a faluba vót egy kicsiny vályogház, benne lakott egy szegény bakter a feleségével. Született két leányuk. Telt-múlt az idő, a jányok oskolába jártak, lassan felcseperedtek, eladó sorba kerültek, a legények mán kezdték kerülgetni űköt.

Eccer aztán a nagyobbik jány gondolt egyet, s odaszólt az édesanyjának:
-Kedves édesanyám, mondok én magának valamit.
-Mondjad édes jányom.
-Kedves édesanyám, én meguntam mán parasztjánynak lenni. Mostantul úri jány leszek.

Az édesanyja azt hitte, tréfál csak a leány, hát elnevette magát.
-Ne bolondozz, édes jányom. Hát hogy lehetnél te úri jány. Parasztjánynak születtél, mint mink, annak teremtett a Jó Isten. Az is maradsz, halálod napjáig. Nem jó szembenni az Jó Isten akaratával, megbüntet az tégedet, ha nem vigyázol.
-Márpedig mondom én magának, bizony isten, hogy nem maradok parasztjány. Úrijány leszek, ha a fene fenét eszik is.
-De hát minek akarsz te úrijány lenni, édes leányom? Látod, mink is parasztsorba éltünk apáddal egész életünkbe, mégis megvótunk. Az úrijányok élete se fenékig tejfel. Nem mindig jó az uraknak, hidd el.
-Azért akarok úrijány lenni, hogy se én, se édesanyámék ne legyenek többé szegények. Lássa, édesanyám, kicsi gyermekkoromtúl kezdve aztat látom csak, hogy édesanyámék igen-igen szegények, osztán amiatt a nagy-nagy szegénység miatt igen-igen szomorúak. Nem telik szép házra, hatlovas hintóra. Mindig kevés a pénz, édesanyám még egy cifra főkötőt vagy egy gyöngyhimes szoknyát is sajnál magátul. Nem akarom én mán édesanyámat ilyen szomorúnak látni. Ha úrijány lennék, telne maguknak szép házra, édesanyám, édesapám aranyhintón járna, Hat ló húzná azt az arany hintót, olyan hat lova még a miniszternek se lenne, mint az, amit én vennék édesapámnak, édesanyámnak. Tele lenne a padlás, pince arannyal, gyémánttal, a fáskamra, a tengeri kas, de még a csirkeólból is arany, gyémánt potyogna, arannyal lenne kirakva még a disznó vályuja is! Gyémántbul lenne még a hurkatőtő is, aranybul lenne még a nokedliszaggató is. Édesapám, édesanyám többé nem kapálna, nem törné a derekát a nehéz munkába. Hoznék én egy cselédet, meg egy inast, az édesapám, édesanyám helyett minden dógot elvégezne, tejbe-vajba fürösztené magokat. Édesanyámnak lehetne annyi cifra főkötője, gyöngyhimes szoknyája, hogy be se férne a nagy tőgyfaszekrény gyomrába! Nem vóna jó, édesanyám?
Nagyot kacagott az édesanyja.
-Jaj, kisjányom, Bolondokat beszélsz. Nem kell nekem arany, gyémánt. Van én nékem vályogház, az az én kacsalábon forgó palotám. Van én nékem két jó lábam, az az én két szélsebes paripám. Nem kell nékem a hatlovas hintó. Elvisznek azok engem hetedhétországnál is messzebre, ha akarnám. Nekem kell nékem arany hurkatőtő, arany nokedliszaggató. Jó nekem az, ami van. Vennél nékem himes szoknyát, cifra főkötőt vénségemre,világ csúfjára? Hogy néznék ki benne? Apádnak meg nekem Ti vagytok az arany, meg a gyémánt. Nem kell minknekünk más kincs rajtatok kívül.
-Mán pedig, édesanyám, én mán eztet kigondoltam, ha a fene fenét eszik is, ha cigánypulya potyog az égbül, én akkor is úrijány leszek.
Megijedt az édesanyja. Nem kacagott mán az, dehogy kacagott. Látta, hogy ennek mán fele se tréfa.
-Osztán hogy akarsz te úrijány lenni, édes jányom, mikor a Jó Isten parasztjánynak teremtett?
-Hát, édesanyám, úgy, hogy én föl tanálok menni a fővárosba, osztán elmegyek egy oskolába. A minap furcsa álmot láttam. Egy héttornyú városban vót egy kristálypalota. Az a kristálypalota nem vót más, mint egy oskola. Sok szép, takaros parasztjány bement az oskolába, osztán mire kijöttek, mán úrijányok vótak. Nékem azt az oskolát meg kell keresnem. Ottan aztán majd belőlem is úrijányt faragnak! Meglássa, milyen büszkék lesznek rám, nem lesz még egy olyan urijány a faluba, de még a megyébe se, mint én, csak várják ki a végét.

Nagyot sóhajtott az édesanyja. Látta, hogy a jány komolyan beszél.
-Tán bolondgombát ettél, hogy elment az a maradék eszed is? Hát itt hagynál minket vénségünkre? A vér nem válik vizzé. Sose lesz belőled úrijány.
-Ne szidjon, édesanyám, nekem itten ebbe a kis faluba nincsen maradásom. El kell mennem világot látni,szerencsét próbálni. Inkább fűtse be a kemencét, süssön septibe hamubasült pogácsát, tegye bele öregapám tarisznyájába, Édesapám, maga meg kérje rám Isten áldását, mert én az első kakasszót meg se várom, pirkadatkor indulok is.

Sirt az apja, sirt az anyja, egyre csak keseregtek, hullt a könnyük, mint a záporeső, hogy a jány el akar menni. De látták hogy itt nincs mit tenni.
-Ne sirjanak, édesapám, édesanyám. Imádkozzanak érettem. A Jó Isten majd gondomat viseli, meglássák, jó dógom lesz.

Azzal bement a jány a pitvar mellé, a kis szobába, lefeküdt aludni az illatos szalmazsákra, a puha nyoszolyára, hogy a kedves szülei házába még egyszer életébe aludjon egy jót. Olyan édes álom ereszkedett a szemére, mint a cseppentett méz. Első kakasszóra, hajnal hasadtára az édes álom tovaillant, a jány egykettőre talpon volt. Nosza gyorsan kinyújtózkodott, kiugrott az ágybul. Magára tekerte patyolat pendelyét, tiszta rokolyályát. Reá boritott egy pipacspiros szoknyát, piros szoknyájának tizenhárom fodrát. Maga elé kötötte vasalt kötényét, vállára gombolta könnyű gyolcs réklijét. Arra teritette fehér vászonblúzát, fehér vászonblúzra ünneplő lajbiját. Nyakába kötötte ékes kalárisát, fejére meg rakta szalagos pártáját.

-Azzal búcsút mondott az édesanyjának, édesapjának, a kedves szülői háznak, s elindult világot látni, szerencsét próbálni. Ment, ment, hét nap, hét éjjel. Egyszer csak elérkezett a héttornyú városba.
-Azt a hét meg a nyócát! Kutya legyek, ha ez nem az a héttornyú város, amit álmomban láttam. Nosza, keressük meg azt a kristálypalota-oskolát, ahova úrijányok járnak.

Egykettőre meg is tanálta. Odament a kapuhoz. Ezüstbűl vót a kristálypalota kapuja, a kilincs aranybúl, a küszöb meg csupa drágakűvel vót kirakva. Csak úgy csengett bongott a kapu, mikor bekopogott.
Egy öreg vassorú bába nyitott ajtót, olyan öreg vót, mint az országút.
Köszönt a jány illendően:
-Adjon isten, öreganyám.
-Fogadj isten, édes jányom. Mi járatban?
-Hát, öreganyám, én hetedhétországon túlrul gyüttem, világot látni, szerencsét próbálni. Lássa, én csak egy egyszerű parasztjány vagyok. Álmomba láttam ezt az oskolát, osztán azt hallottam, hogy itt kitanulhatom az úrijányságot.
-Szóval te ki akarod tanulni az úrijányságot? Hajjaj, édes jányom, az Isten áldjon meg. Nem tudod te, hogy mire vállalkoztál.
-Minek mondja eztet, öreganyám?
-Nagy ára van annak, aki ki akarja tanulni az úrijányságot.
-Mi az ára, öreganyám?
A jány szive elnehezült. Nem tudta, hogy az úrijányság ilyen nehéz lesz. De, gondolta, ha mán elgyütt, megpróbálja. Csak nem mehet vissza a falujába, szégyenszemre, világ csúfjára, hogy mégse lett belülle úrijány.
-Nem hordhatod többé a kedves ruhádat. Könnyű csárdás csizmád helyett kerül a te lábodra kemény városi topánka, semelyegszalag pártád helyett kerül a te fejedre borús csipkefányol, fodros piros szoknyád helyett szoritja derekadat nehéz bársony ruha. Kiállod-é ezt a próbát az úrijányságért cserébe? Odaadod-e kedves ruhádat az úrijány ruhákért cserébe?
A jány megszeppent. Szerette nagyon a ruháit. Dehát nem vót mit tenni. Levette a ruháit, és odaadta az öregasszonynak.
-Rendben öreganyám, kiállom a próbát. Leveszem a kedves parasztjány-ruhát, ide nekem a nehéz úrijány ruhát.Csak a kedves keszkenőmet hadd tarthassam meg, amibe édesanyám himezte bele a nevem kezdőbetűit arany cérnával.
-Nem kell neked az a keszkenő édes jányom. Itten úgyse értik a te nevedet. Ide vele!
A jány szomoru szivvel odaadta a keszkenőjét is az öregasszonynak, amit az édesanyja himzett.

-Jól van, leányom, az első próbát sikeresen kiálltad az úrijányságért cserébe. Lássuk a következő próbát. Szeretsz-é danolni? Hát csárdás járni?

-Szeretek biza-felelte a jány. Úgy danolom én a nótákat mint senki más a faluba. Úgy járom én a csárdást, hogy legény legyen a talpán, aki meg akar engemet táncoltatni!
-Na, édes jányom, ez a második próbatétel. El kell felejtened amit eddig danoltál. Nem járhatod többé a táncokat, amiket eddig táncoltál. Ez után a próba után nem fogod tudni többé fújni a kedves nótádat, nem fogod tudni járni a kedves táncodat. Nóta helyett danolsz úrijány módjára, csárdás helyett lábod urak táncát járja. Odaadod a nótádat, odaadod a táncodat az úrijányságért cserébe?

Nagyot sóhajtott a leány. Még jobban elnehezült szive, de nem vót mit tenni. Odaadta a nótáját, odaadta a táncát az öregasszonynak.
-Rendben van, öreganyám. Járok akkor úri táncot, danolok én úri nótát ez naptul fogva. Csak azt a kedves nótát hadd tarthassam néha, amit édesanyám danolt, mikor a bölcsőmet ringatta. Csak azt a táncot hadd járjam, amit édesapám járt, mikor anyámat a táncba forgatta.
-Nem kell neked az a nóta, leányom, nem fújják azt itten. Nem kell néked az a tánc, nem járják azt itten. Odaadta hát az utolsó nótát, az utolsó táncot is az úrijányságért cserébe.

-Na de mostan édes jányom, következik az utolsó próbatétel. Ez lesz a legnehezebb, de ha kiállod, úrijány leszel örökre.
-Mi az a próba?
-Soha többé nem mehetsz vissza a kis faludba, a szülői házba. Nem teszed a fejed puha szalmazsákra, nem aluszod álmod szüleid hajlékába. Eresztik szüleid szivüket a búnak, nehéz bánattól könnyeket hullatnak. De te nem mehetsz már vissza őhozzájok. Hiába búsoltok, hiába is vártok. Kiállod a próbát?

Nagyot dobbant a jány szive. Mintha csak ólombul lett vóna, úgy elnehezült a bánattul. Potyogtak a könnyei, úgy rebegte:

-Kiállom ezt a próbát is.

Ekkor csuda történt. Éktelen nagy zenebona kerekedett. A kristálypalota ezüst kapuja csengve-bongva kinyillott. A jány majd elszédült a nagy zsivajtul. Kerekedett ottan egy nagy aranyfelhő, az az aranyfelhő rászállott a jányra, térült, fordult, s ahogy jött, úgy el-is illant az aranyfelhő, mint ha ott se lett vóna.

Végignézett magán a jány. Hijjnye, de elcsudálkozott! Nem vót mán parasztjány! Nem csak hogy úrijánnyá változott, vót városi topánja, szép csipkefátyla, kék bársony ruhája, de még ráadásul olyan széppé változott, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Ránézett az öregasszonyra. De asse vót mán vassoru bába, hanem egy szép tündér.

-Na, gyere leányom-szólt a tündér. Mostantul úri jány vagy. Menjél a többi kisasszony közé. Ment is a jány, hogyne ment vóna. Kemény vót a topán, nehéz a bársony, borús a fátyol. De megszokta. Járta az új táncot, fújta az új nótát. El is felejtette, hogy parasztjány vót valamikor. Nem igazán gondolt a szülei felől, szülőfaluja felől se.

Egyszer aztán egy királyfi tévedt a városba. Elment a bálba, s igen - igen megtetszett néki a jány. Feleségül kérte. A leány se nagyon teketóriázott, kedvére való vót a legény, hát hozzáment.

Megtarották a kézfogót.

Éltek boldogan, szerették egymást. Hanem egyszer azt mondja az ember a feleségének:
-Gyere ide tubicám, galambom, gerlicém. Kérdezek én tetülled valamit.
-Kérdezzél csak, édes jó férjem uram.
-Most, hogy a feleségem vagy, mondd meg, mit szeretnél, bármit kérhetsz, teljesitem minden kivánságodat. Őtöztesselek selyembe, bársonyba? Fürdesselek téged gyöngybe, gyémántba? Vigyelek én téged arany palotába? Fektesselek téged ezüst nyoszolyába? Apám a király, annyi a kincse hetedhétországba, ű se tudja mennyi, se szeri, se száma. Bármit is kérsz, a tiéd. Na, hadd halljam, mit kérsz.

-Kedves férjem uram. Nem kérek én selymet, csak a pipacs-szoknyámat, nem kérek én bársonyt, csak szalagos pártámat. Ne fürdess te engem gyöngybe, se gyémántba, nem kell apád kincse hetedhétországba. Csak fújjad te velem én régi nótámat, mit édesanyám fújt, mikor bölcsőbe ringatott. Csak ropjad vélem azt a hetyke csárdást, mit apám-anyám ropott, mikor a táncba forgott. Ne vigyél te engem arany palotába, csak vigyél el egyszer szüleim hajlékába. Ne öleld én vállam ezüst nyoszolyába, csak fektessél engem illatos szalmára.

-Na, kedves feleségem, ha csak az a kivánságod, ám legyen. A királyfi összeverte sarkantyúját. A sarkantyú csendülésre ott termett egy szárnyas négyökrös szekér. Még a négy ökörnek, ami elibe vót fogva, azoknak is vót szárnya! Felsegitette a királyfi a feleségét, majd maga is felszállt a szárnyas szekérre.
-Na, te kedves szárnyas szekér! Kedves varázs-ökröcskéim! Repüljetek velünk, hetedhét országon is túl, meg se álljatok az én kedves feleségem szülőfalujáig, ottan is szüleinek szerény hajlékáig.
-Repülök én, édes gazdám. Meg se állok, egyet se félj!
Repült is a szárnyas szekér. A leány szülei háza előtt leszálltak. A szülők nem akartak hinni a szemüknek, hogy milyen szép urijány lett a lányuk. Ölelték, csókolták egyámást, ahol érték. A királyfi meg adott annyi kincset a jány szüleinek, hogy azok életök végéig hatlovas hintón jártak, tele lett a padlás, pince arannyal, gyémánttal, a fáskamra, a tengeri kas, de még a csirkeólból is arany, gyémánt potyogott, arannyal vót kirakva még a disznó vályuja is! Cselédeket tartottak, azok tejbe-vajba fürösztötték űköt. Tellett annyi cifra főkötőre, gyöngyhimes szoknyára, hogy be se fért az öreg tölgyfaszekrény gyomrába! Az egész falu csudájára járt annak a nagy gazdagságnak.

Boldogan éltek, amig meg nem haltak.

Ennyi vót, mese vót, füle farka benne vót.