A szórakozóhelyen még tombolt a zene. A belső teret a régi polgári Pest egyik bérházának gangjából alakították ki. A falak álmosan tűrték, hogy a zene hozzájuk csapódjon, majd lepattanjon róluk, és ütemekre hullva szerteszét szóródjon a táncparketten, zene-szilánkok borítsák be a hajdanvolt pesti bérház táncparkett-udvarát. De azért vidámak voltak a falak. Nosztalgiával tekintettek vissza arra az időszakra, amikor ők még bérház voltak, és gang voltak, és cselédlépcső voltak, és szalon voltak, és régi tisztes, úri, és polgári életforma voltak.
De a falak azért szerették ezt is. Szerették az újat is.Szerettek pesti bérház lenni, de megszerettek szórakozóhelynek lenni is. Szerették péntek és szombat esténként ölükbe venni a táncra éhes, felejtésre éhes, szerelemre éhes, az élet gondjaitól túl korán elgyötört, ipszilon generációs ifjúságot. A multinacionális cégek alkalmazottait. Az egyetemistákat. A vendéglátósokat. A fizikai munkásokat.
A gangos házból szórakozóhellyé lett házfalak ölükbe vették, elringatták ezeket a fiatalokat, hogy azok néhány órára elfelejtsék a túlhajszoltságukat, a túlfogyasztásukat, a túlinformáltságukat, a túlteljesítésüket, a túlszeretésüket, a túlélvezkedésüket, a túlfájdalmukat, a túlfelejtésüket.
Fél hat volt, vasárnap reggel. Az augusztus utolsó kánikula-szombatja. Az utolsó nyári éjszaka, amely még fülledt leheletével érint, és engedi nekünk, hogy lenge ruhában, szinte csupasz bőrrel, fázás nélkül táncoljuk át magunkat a vasárnapba.
Az utolsó szám következett. "I will find someone like you"- énekelte egy női hang. A DJ búcsúzóul tette fel ezt a dalt, lassan zár a hely.
De előtte még egy tánc.
Ültem, és néztem. Néztem ezt a képet. A táncparketten húsz-huszonöt ember. Férfiak és nők. Táncolnak egymással, egyszerre mozdulnak. Egyszerre lépkednek. Egyszerre fordulnak.
Milyen szép ez. Minden tökéletes. Nézem ezt a képet, majd fogom, összehajtogatom és elteszem. Elteszem a szívem zsebébe. Ha hiányozni fognak az átbulizott budapesti éjszakák, csak előveszem, és újra ott leszek. Ebben a képben.
De most még nincs vége. Most még ezt nézhetem. Még tart a táncolás, és én még nézhetem.
Felnéztem. A pesti bérház-gang-szórakozóhely falak felett kéken felvillant a virradat A sötétség észrevétlenül elszivárgott a hajnal hasadékain át. Fázós széllel borzongatott a levegő.
Igen.
Megjött az ősz. Véget ért.
Mi még önfeledten szeretkeztünk a nyárral, a zene paplankét ölelt, és közben észre sem vettük, hogy rajtakaptak minket, félre nem érthető helyzetben, in flagranti. Igen. Csak önfeledten szeretkeztünk a nyárral, és észre sem vettük, hogy hálószobánk ajtaja már rég tárva-nyitva, és ott áll a küszöbön az ősz. Aztán végre mi is feleszméltünk, hogy tetten értek minket, és szégyentől és fájdalomtól sújtva próbáltuk meztelen lelkünket elfedni, magunkra kapkodni az öröm utolsó feslett, elfoszlott rongyait.
De most még nincs vége. Most még ezt nézhetem. Még tart a táncolás, és én még nézhetem.
Egy-két-há, egy-két-há. Lagymatag táncolás. Egy-két-há, egy-két-há. Egyszerre mozdulás. Egy-két-há, egy-két-há. Nyújtsd ide a kezed. Egy-két-há egy-két-há. Csak táncolok veled. Egy-két-há, egy-két-há. Nézem az ajkadat. Egy-két-há, egy-két-há. Ne add a csókodat. Egy-két-há, egy-két-há. Ne engedd még nekem. Egy-két-há, egy-két-há. Ne engedd még nekem. Egy-két-há, egy-két-há. Lagymatag táncolás. Egy-két-há, egy-két-há. Egyszerre mozdulás. Egy-két-há egy-két-há. Egyszerre lépdelés. Egy-két-há, egy-két-há, ez csak egy táncolás. Egy-két-há, egy-két-há. Nézem az ajkadat. Egy-két-há, egy-két-há. Ne add a csókodat. Engedd hogy vágyjam még. Ne engedd még nekem. Engedd, hogy fájjam még. Ne add meg még nekem. Egy-két-há egy-két-há. Nézem az ajkadat. Egy-két-há, egy-két-há. Ne engedd még nekem. Egyszerre mozdulás. Egyszerre lépdelés. Ne engedd még nekem. Ne engedd még nekem. Egy-két-há, egy-két-há. Közeledj, közeledj. Egy-két-há, egy-két-há. Távolodj, távolodj. Ne engedd még nekem. Ne engedd még nekem. Engedd, hogy vágyjam még. Ne engedd még nekem. Közeledj, közeledj.Ne engedd még nekem. Távolodj, távolodj. Ne engedd még nekem. Egy-két-há, egy-két-há. Lagymatag táncolás. Egy-két-há, egy-két-há. Egyszerre mozdulás. Engedd hogy vágyjam még. Ne engedd még nekem. Közeledj, közeledj. Ne engedd még nekem. Közeledj, közeledj. Egyszerre mozdulás. Nézem az ajkadat. Ne engedd még nekem. Ez csak egy táncolás. Fáj ez a sóvárgás. jó ez a sóvárgás. Jó ez a táncolás. Fáj ez a táncolás. fáj ez a sóvárgás. Ez csak egy sóvárgás. Ez csak egy táncolás. Közeledj, közeledj. Vágyom a csókodat. Nézem az ajkadat. Nézem az ajkadat. Egy-két-há, egy-két-há. Egyszerre mozdulás. Egyszerre lépdelés. Lagymatag táncolás. Közeledj, közeledj. Egy-két-há, egy-két-há. Közeledj, közeledj. Egyszerre mozdulás. Egy-két-há, egy-két-há. Érezd, hogy vágyom rá. Egy-két-há, egy-két-há. Érzed, hogy vágyom rá. Közeledj, közeledj. Fájdalmas sóvárgás. Közeledj közeledj. Testünkben lángolás. Most add a csókodat. Nincs már több sóvárgás. Egy-két-há, egy-két-há. Nincs már több sóvárgás.
2011. augusztus 28., vasárnap
2011. augusztus 16., kedd
Mese az ecceri jányrul, aki urijány akart lenni
Hol vót, hol nem vót, vót egyszer egy kicsiny falu. Abba a faluba vót egy kicsiny vályogház, benne lakott egy szegény bakter a feleségével. Született két leányuk. Telt-múlt az idő, a jányok oskolába jártak, lassan felcseperedtek, eladó sorba kerültek, a legények mán kezdték kerülgetni űköt.
Eccer aztán a nagyobbik jány gondolt egyet, s odaszólt az édesanyjának:
-Kedves édesanyám, mondok én magának valamit.
-Mondjad édes jányom.
-Kedves édesanyám, én meguntam mán parasztjánynak lenni. Mostantul úri jány leszek.
Az édesanyja azt hitte, tréfál csak a leány, hát elnevette magát.
-Ne bolondozz, édes jányom. Hát hogy lehetnél te úri jány. Parasztjánynak születtél, mint mink, annak teremtett a Jó Isten. Az is maradsz, halálod napjáig. Nem jó szembenni az Jó Isten akaratával, megbüntet az tégedet, ha nem vigyázol.
-Márpedig mondom én magának, bizony isten, hogy nem maradok parasztjány. Úrijány leszek, ha a fene fenét eszik is.
-De hát minek akarsz te úrijány lenni, édes leányom? Látod, mink is parasztsorba éltünk apáddal egész életünkbe, mégis megvótunk. Az úrijányok élete se fenékig tejfel. Nem mindig jó az uraknak, hidd el.
-Azért akarok úrijány lenni, hogy se én, se édesanyámék ne legyenek többé szegények. Lássa, édesanyám, kicsi gyermekkoromtúl kezdve aztat látom csak, hogy édesanyámék igen-igen szegények, osztán amiatt a nagy-nagy szegénység miatt igen-igen szomorúak. Nem telik szép házra, hatlovas hintóra. Mindig kevés a pénz, édesanyám még egy cifra főkötőt vagy egy gyöngyhimes szoknyát is sajnál magátul. Nem akarom én mán édesanyámat ilyen szomorúnak látni. Ha úrijány lennék, telne maguknak szép házra, édesanyám, édesapám aranyhintón járna, Hat ló húzná azt az arany hintót, olyan hat lova még a miniszternek se lenne, mint az, amit én vennék édesapámnak, édesanyámnak. Tele lenne a padlás, pince arannyal, gyémánttal, a fáskamra, a tengeri kas, de még a csirkeólból is arany, gyémánt potyogna, arannyal lenne kirakva még a disznó vályuja is! Gyémántbul lenne még a hurkatőtő is, aranybul lenne még a nokedliszaggató is. Édesapám, édesanyám többé nem kapálna, nem törné a derekát a nehéz munkába. Hoznék én egy cselédet, meg egy inast, az édesapám, édesanyám helyett minden dógot elvégezne, tejbe-vajba fürösztené magokat. Édesanyámnak lehetne annyi cifra főkötője, gyöngyhimes szoknyája, hogy be se férne a nagy tőgyfaszekrény gyomrába! Nem vóna jó, édesanyám?
Nagyot kacagott az édesanyja.
-Jaj, kisjányom, Bolondokat beszélsz. Nem kell nekem arany, gyémánt. Van én nékem vályogház, az az én kacsalábon forgó palotám. Van én nékem két jó lábam, az az én két szélsebes paripám. Nem kell nékem a hatlovas hintó. Elvisznek azok engem hetedhétországnál is messzebre, ha akarnám. Nekem kell nékem arany hurkatőtő, arany nokedliszaggató. Jó nekem az, ami van. Vennél nékem himes szoknyát, cifra főkötőt vénségemre,világ csúfjára? Hogy néznék ki benne? Apádnak meg nekem Ti vagytok az arany, meg a gyémánt. Nem kell minknekünk más kincs rajtatok kívül.
-Mán pedig, édesanyám, én mán eztet kigondoltam, ha a fene fenét eszik is, ha cigánypulya potyog az égbül, én akkor is úrijány leszek.
Megijedt az édesanyja. Nem kacagott mán az, dehogy kacagott. Látta, hogy ennek mán fele se tréfa.
-Osztán hogy akarsz te úrijány lenni, édes jányom, mikor a Jó Isten parasztjánynak teremtett?
-Hát, édesanyám, úgy, hogy én föl tanálok menni a fővárosba, osztán elmegyek egy oskolába. A minap furcsa álmot láttam. Egy héttornyú városban vót egy kristálypalota. Az a kristálypalota nem vót más, mint egy oskola. Sok szép, takaros parasztjány bement az oskolába, osztán mire kijöttek, mán úrijányok vótak. Nékem azt az oskolát meg kell keresnem. Ottan aztán majd belőlem is úrijányt faragnak! Meglássa, milyen büszkék lesznek rám, nem lesz még egy olyan urijány a faluba, de még a megyébe se, mint én, csak várják ki a végét.
Nagyot sóhajtott az édesanyja. Látta, hogy a jány komolyan beszél.
-Tán bolondgombát ettél, hogy elment az a maradék eszed is? Hát itt hagynál minket vénségünkre? A vér nem válik vizzé. Sose lesz belőled úrijány.
-Ne szidjon, édesanyám, nekem itten ebbe a kis faluba nincsen maradásom. El kell mennem világot látni,szerencsét próbálni. Inkább fűtse be a kemencét, süssön septibe hamubasült pogácsát, tegye bele öregapám tarisznyájába, Édesapám, maga meg kérje rám Isten áldását, mert én az első kakasszót meg se várom, pirkadatkor indulok is.
Sirt az apja, sirt az anyja, egyre csak keseregtek, hullt a könnyük, mint a záporeső, hogy a jány el akar menni. De látták hogy itt nincs mit tenni.
-Ne sirjanak, édesapám, édesanyám. Imádkozzanak érettem. A Jó Isten majd gondomat viseli, meglássák, jó dógom lesz.
Azzal bement a jány a pitvar mellé, a kis szobába, lefeküdt aludni az illatos szalmazsákra, a puha nyoszolyára, hogy a kedves szülei házába még egyszer életébe aludjon egy jót. Olyan édes álom ereszkedett a szemére, mint a cseppentett méz. Első kakasszóra, hajnal hasadtára az édes álom tovaillant, a jány egykettőre talpon volt. Nosza gyorsan kinyújtózkodott, kiugrott az ágybul. Magára tekerte patyolat pendelyét, tiszta rokolyályát. Reá boritott egy pipacspiros szoknyát, piros szoknyájának tizenhárom fodrát. Maga elé kötötte vasalt kötényét, vállára gombolta könnyű gyolcs réklijét. Arra teritette fehér vászonblúzát, fehér vászonblúzra ünneplő lajbiját. Nyakába kötötte ékes kalárisát, fejére meg rakta szalagos pártáját.
-Azzal búcsút mondott az édesanyjának, édesapjának, a kedves szülői háznak, s elindult világot látni, szerencsét próbálni. Ment, ment, hét nap, hét éjjel. Egyszer csak elérkezett a héttornyú városba.
-Azt a hét meg a nyócát! Kutya legyek, ha ez nem az a héttornyú város, amit álmomban láttam. Nosza, keressük meg azt a kristálypalota-oskolát, ahova úrijányok járnak.
Egykettőre meg is tanálta. Odament a kapuhoz. Ezüstbűl vót a kristálypalota kapuja, a kilincs aranybúl, a küszöb meg csupa drágakűvel vót kirakva. Csak úgy csengett bongott a kapu, mikor bekopogott.
Egy öreg vassorú bába nyitott ajtót, olyan öreg vót, mint az országút.
Köszönt a jány illendően:
-Adjon isten, öreganyám.
-Fogadj isten, édes jányom. Mi járatban?
-Hát, öreganyám, én hetedhétországon túlrul gyüttem, világot látni, szerencsét próbálni. Lássa, én csak egy egyszerű parasztjány vagyok. Álmomba láttam ezt az oskolát, osztán azt hallottam, hogy itt kitanulhatom az úrijányságot.
-Szóval te ki akarod tanulni az úrijányságot? Hajjaj, édes jányom, az Isten áldjon meg. Nem tudod te, hogy mire vállalkoztál.
-Minek mondja eztet, öreganyám?
-Nagy ára van annak, aki ki akarja tanulni az úrijányságot.
-Mi az ára, öreganyám?
A jány szive elnehezült. Nem tudta, hogy az úrijányság ilyen nehéz lesz. De, gondolta, ha mán elgyütt, megpróbálja. Csak nem mehet vissza a falujába, szégyenszemre, világ csúfjára, hogy mégse lett belülle úrijány.
-Nem hordhatod többé a kedves ruhádat. Könnyű csárdás csizmád helyett kerül a te lábodra kemény városi topánka, semelyegszalag pártád helyett kerül a te fejedre borús csipkefányol, fodros piros szoknyád helyett szoritja derekadat nehéz bársony ruha. Kiállod-é ezt a próbát az úrijányságért cserébe? Odaadod-e kedves ruhádat az úrijány ruhákért cserébe?
A jány megszeppent. Szerette nagyon a ruháit. Dehát nem vót mit tenni. Levette a ruháit, és odaadta az öregasszonynak.
-Rendben öreganyám, kiállom a próbát. Leveszem a kedves parasztjány-ruhát, ide nekem a nehéz úrijány ruhát.Csak a kedves keszkenőmet hadd tarthassam meg, amibe édesanyám himezte bele a nevem kezdőbetűit arany cérnával.
-Nem kell neked az a keszkenő édes jányom. Itten úgyse értik a te nevedet. Ide vele!
A jány szomoru szivvel odaadta a keszkenőjét is az öregasszonynak, amit az édesanyja himzett.
-Jól van, leányom, az első próbát sikeresen kiálltad az úrijányságért cserébe. Lássuk a következő próbát. Szeretsz-é danolni? Hát csárdás járni?
-Szeretek biza-felelte a jány. Úgy danolom én a nótákat mint senki más a faluba. Úgy járom én a csárdást, hogy legény legyen a talpán, aki meg akar engemet táncoltatni!
-Na, édes jányom, ez a második próbatétel. El kell felejtened amit eddig danoltál. Nem járhatod többé a táncokat, amiket eddig táncoltál. Ez után a próba után nem fogod tudni többé fújni a kedves nótádat, nem fogod tudni járni a kedves táncodat. Nóta helyett danolsz úrijány módjára, csárdás helyett lábod urak táncát járja. Odaadod a nótádat, odaadod a táncodat az úrijányságért cserébe?
Nagyot sóhajtott a leány. Még jobban elnehezült szive, de nem vót mit tenni. Odaadta a nótáját, odaadta a táncát az öregasszonynak.
-Rendben van, öreganyám. Járok akkor úri táncot, danolok én úri nótát ez naptul fogva. Csak azt a kedves nótát hadd tarthassam néha, amit édesanyám danolt, mikor a bölcsőmet ringatta. Csak azt a táncot hadd járjam, amit édesapám járt, mikor anyámat a táncba forgatta.
-Nem kell neked az a nóta, leányom, nem fújják azt itten. Nem kell néked az a tánc, nem járják azt itten. Odaadta hát az utolsó nótát, az utolsó táncot is az úrijányságért cserébe.
-Na de mostan édes jányom, következik az utolsó próbatétel. Ez lesz a legnehezebb, de ha kiállod, úrijány leszel örökre.
-Mi az a próba?
-Soha többé nem mehetsz vissza a kis faludba, a szülői házba. Nem teszed a fejed puha szalmazsákra, nem aluszod álmod szüleid hajlékába. Eresztik szüleid szivüket a búnak, nehéz bánattól könnyeket hullatnak. De te nem mehetsz már vissza őhozzájok. Hiába búsoltok, hiába is vártok. Kiállod a próbát?
Nagyot dobbant a jány szive. Mintha csak ólombul lett vóna, úgy elnehezült a bánattul. Potyogtak a könnyei, úgy rebegte:
-Kiállom ezt a próbát is.
Ekkor csuda történt. Éktelen nagy zenebona kerekedett. A kristálypalota ezüst kapuja csengve-bongva kinyillott. A jány majd elszédült a nagy zsivajtul. Kerekedett ottan egy nagy aranyfelhő, az az aranyfelhő rászállott a jányra, térült, fordult, s ahogy jött, úgy el-is illant az aranyfelhő, mint ha ott se lett vóna.
Végignézett magán a jány. Hijjnye, de elcsudálkozott! Nem vót mán parasztjány! Nem csak hogy úrijánnyá változott, vót városi topánja, szép csipkefátyla, kék bársony ruhája, de még ráadásul olyan széppé változott, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Ránézett az öregasszonyra. De asse vót mán vassoru bába, hanem egy szép tündér.
-Na, gyere leányom-szólt a tündér. Mostantul úri jány vagy. Menjél a többi kisasszony közé. Ment is a jány, hogyne ment vóna. Kemény vót a topán, nehéz a bársony, borús a fátyol. De megszokta. Járta az új táncot, fújta az új nótát. El is felejtette, hogy parasztjány vót valamikor. Nem igazán gondolt a szülei felől, szülőfaluja felől se.
Egyszer aztán egy királyfi tévedt a városba. Elment a bálba, s igen - igen megtetszett néki a jány. Feleségül kérte. A leány se nagyon teketóriázott, kedvére való vót a legény, hát hozzáment.
Megtarották a kézfogót.
Éltek boldogan, szerették egymást. Hanem egyszer azt mondja az ember a feleségének:
-Gyere ide tubicám, galambom, gerlicém. Kérdezek én tetülled valamit.
-Kérdezzél csak, édes jó férjem uram.
-Most, hogy a feleségem vagy, mondd meg, mit szeretnél, bármit kérhetsz, teljesitem minden kivánságodat. Őtöztesselek selyembe, bársonyba? Fürdesselek téged gyöngybe, gyémántba? Vigyelek én téged arany palotába? Fektesselek téged ezüst nyoszolyába? Apám a király, annyi a kincse hetedhétországba, ű se tudja mennyi, se szeri, se száma. Bármit is kérsz, a tiéd. Na, hadd halljam, mit kérsz.
-Kedves férjem uram. Nem kérek én selymet, csak a pipacs-szoknyámat, nem kérek én bársonyt, csak szalagos pártámat. Ne fürdess te engem gyöngybe, se gyémántba, nem kell apád kincse hetedhétországba. Csak fújjad te velem én régi nótámat, mit édesanyám fújt, mikor bölcsőbe ringatott. Csak ropjad vélem azt a hetyke csárdást, mit apám-anyám ropott, mikor a táncba forgott. Ne vigyél te engem arany palotába, csak vigyél el egyszer szüleim hajlékába. Ne öleld én vállam ezüst nyoszolyába, csak fektessél engem illatos szalmára.
-Na, kedves feleségem, ha csak az a kivánságod, ám legyen. A királyfi összeverte sarkantyúját. A sarkantyú csendülésre ott termett egy szárnyas négyökrös szekér. Még a négy ökörnek, ami elibe vót fogva, azoknak is vót szárnya! Felsegitette a királyfi a feleségét, majd maga is felszállt a szárnyas szekérre.
-Na, te kedves szárnyas szekér! Kedves varázs-ökröcskéim! Repüljetek velünk, hetedhét országon is túl, meg se álljatok az én kedves feleségem szülőfalujáig, ottan is szüleinek szerény hajlékáig.
-Repülök én, édes gazdám. Meg se állok, egyet se félj!
Repült is a szárnyas szekér. A leány szülei háza előtt leszálltak. A szülők nem akartak hinni a szemüknek, hogy milyen szép urijány lett a lányuk. Ölelték, csókolták egyámást, ahol érték. A királyfi meg adott annyi kincset a jány szüleinek, hogy azok életök végéig hatlovas hintón jártak, tele lett a padlás, pince arannyal, gyémánttal, a fáskamra, a tengeri kas, de még a csirkeólból is arany, gyémánt potyogott, arannyal vót kirakva még a disznó vályuja is! Cselédeket tartottak, azok tejbe-vajba fürösztötték űköt. Tellett annyi cifra főkötőre, gyöngyhimes szoknyára, hogy be se fért az öreg tölgyfaszekrény gyomrába! Az egész falu csudájára járt annak a nagy gazdagságnak.
Boldogan éltek, amig meg nem haltak.
Ennyi vót, mese vót, füle farka benne vót.
Eccer aztán a nagyobbik jány gondolt egyet, s odaszólt az édesanyjának:
-Kedves édesanyám, mondok én magának valamit.
-Mondjad édes jányom.
-Kedves édesanyám, én meguntam mán parasztjánynak lenni. Mostantul úri jány leszek.
Az édesanyja azt hitte, tréfál csak a leány, hát elnevette magát.
-Ne bolondozz, édes jányom. Hát hogy lehetnél te úri jány. Parasztjánynak születtél, mint mink, annak teremtett a Jó Isten. Az is maradsz, halálod napjáig. Nem jó szembenni az Jó Isten akaratával, megbüntet az tégedet, ha nem vigyázol.
-Márpedig mondom én magának, bizony isten, hogy nem maradok parasztjány. Úrijány leszek, ha a fene fenét eszik is.
-De hát minek akarsz te úrijány lenni, édes leányom? Látod, mink is parasztsorba éltünk apáddal egész életünkbe, mégis megvótunk. Az úrijányok élete se fenékig tejfel. Nem mindig jó az uraknak, hidd el.
-Azért akarok úrijány lenni, hogy se én, se édesanyámék ne legyenek többé szegények. Lássa, édesanyám, kicsi gyermekkoromtúl kezdve aztat látom csak, hogy édesanyámék igen-igen szegények, osztán amiatt a nagy-nagy szegénység miatt igen-igen szomorúak. Nem telik szép házra, hatlovas hintóra. Mindig kevés a pénz, édesanyám még egy cifra főkötőt vagy egy gyöngyhimes szoknyát is sajnál magátul. Nem akarom én mán édesanyámat ilyen szomorúnak látni. Ha úrijány lennék, telne maguknak szép házra, édesanyám, édesapám aranyhintón járna, Hat ló húzná azt az arany hintót, olyan hat lova még a miniszternek se lenne, mint az, amit én vennék édesapámnak, édesanyámnak. Tele lenne a padlás, pince arannyal, gyémánttal, a fáskamra, a tengeri kas, de még a csirkeólból is arany, gyémánt potyogna, arannyal lenne kirakva még a disznó vályuja is! Gyémántbul lenne még a hurkatőtő is, aranybul lenne még a nokedliszaggató is. Édesapám, édesanyám többé nem kapálna, nem törné a derekát a nehéz munkába. Hoznék én egy cselédet, meg egy inast, az édesapám, édesanyám helyett minden dógot elvégezne, tejbe-vajba fürösztené magokat. Édesanyámnak lehetne annyi cifra főkötője, gyöngyhimes szoknyája, hogy be se férne a nagy tőgyfaszekrény gyomrába! Nem vóna jó, édesanyám?
Nagyot kacagott az édesanyja.
-Jaj, kisjányom, Bolondokat beszélsz. Nem kell nekem arany, gyémánt. Van én nékem vályogház, az az én kacsalábon forgó palotám. Van én nékem két jó lábam, az az én két szélsebes paripám. Nem kell nékem a hatlovas hintó. Elvisznek azok engem hetedhétországnál is messzebre, ha akarnám. Nekem kell nékem arany hurkatőtő, arany nokedliszaggató. Jó nekem az, ami van. Vennél nékem himes szoknyát, cifra főkötőt vénségemre,világ csúfjára? Hogy néznék ki benne? Apádnak meg nekem Ti vagytok az arany, meg a gyémánt. Nem kell minknekünk más kincs rajtatok kívül.
-Mán pedig, édesanyám, én mán eztet kigondoltam, ha a fene fenét eszik is, ha cigánypulya potyog az égbül, én akkor is úrijány leszek.
Megijedt az édesanyja. Nem kacagott mán az, dehogy kacagott. Látta, hogy ennek mán fele se tréfa.
-Osztán hogy akarsz te úrijány lenni, édes jányom, mikor a Jó Isten parasztjánynak teremtett?
-Hát, édesanyám, úgy, hogy én föl tanálok menni a fővárosba, osztán elmegyek egy oskolába. A minap furcsa álmot láttam. Egy héttornyú városban vót egy kristálypalota. Az a kristálypalota nem vót más, mint egy oskola. Sok szép, takaros parasztjány bement az oskolába, osztán mire kijöttek, mán úrijányok vótak. Nékem azt az oskolát meg kell keresnem. Ottan aztán majd belőlem is úrijányt faragnak! Meglássa, milyen büszkék lesznek rám, nem lesz még egy olyan urijány a faluba, de még a megyébe se, mint én, csak várják ki a végét.
Nagyot sóhajtott az édesanyja. Látta, hogy a jány komolyan beszél.
-Tán bolondgombát ettél, hogy elment az a maradék eszed is? Hát itt hagynál minket vénségünkre? A vér nem válik vizzé. Sose lesz belőled úrijány.
-Ne szidjon, édesanyám, nekem itten ebbe a kis faluba nincsen maradásom. El kell mennem világot látni,szerencsét próbálni. Inkább fűtse be a kemencét, süssön septibe hamubasült pogácsát, tegye bele öregapám tarisznyájába, Édesapám, maga meg kérje rám Isten áldását, mert én az első kakasszót meg se várom, pirkadatkor indulok is.
Sirt az apja, sirt az anyja, egyre csak keseregtek, hullt a könnyük, mint a záporeső, hogy a jány el akar menni. De látták hogy itt nincs mit tenni.
-Ne sirjanak, édesapám, édesanyám. Imádkozzanak érettem. A Jó Isten majd gondomat viseli, meglássák, jó dógom lesz.
Azzal bement a jány a pitvar mellé, a kis szobába, lefeküdt aludni az illatos szalmazsákra, a puha nyoszolyára, hogy a kedves szülei házába még egyszer életébe aludjon egy jót. Olyan édes álom ereszkedett a szemére, mint a cseppentett méz. Első kakasszóra, hajnal hasadtára az édes álom tovaillant, a jány egykettőre talpon volt. Nosza gyorsan kinyújtózkodott, kiugrott az ágybul. Magára tekerte patyolat pendelyét, tiszta rokolyályát. Reá boritott egy pipacspiros szoknyát, piros szoknyájának tizenhárom fodrát. Maga elé kötötte vasalt kötényét, vállára gombolta könnyű gyolcs réklijét. Arra teritette fehér vászonblúzát, fehér vászonblúzra ünneplő lajbiját. Nyakába kötötte ékes kalárisát, fejére meg rakta szalagos pártáját.
-Azzal búcsút mondott az édesanyjának, édesapjának, a kedves szülői háznak, s elindult világot látni, szerencsét próbálni. Ment, ment, hét nap, hét éjjel. Egyszer csak elérkezett a héttornyú városba.
-Azt a hét meg a nyócát! Kutya legyek, ha ez nem az a héttornyú város, amit álmomban láttam. Nosza, keressük meg azt a kristálypalota-oskolát, ahova úrijányok járnak.
Egykettőre meg is tanálta. Odament a kapuhoz. Ezüstbűl vót a kristálypalota kapuja, a kilincs aranybúl, a küszöb meg csupa drágakűvel vót kirakva. Csak úgy csengett bongott a kapu, mikor bekopogott.
Egy öreg vassorú bába nyitott ajtót, olyan öreg vót, mint az országút.
Köszönt a jány illendően:
-Adjon isten, öreganyám.
-Fogadj isten, édes jányom. Mi járatban?
-Hát, öreganyám, én hetedhétországon túlrul gyüttem, világot látni, szerencsét próbálni. Lássa, én csak egy egyszerű parasztjány vagyok. Álmomba láttam ezt az oskolát, osztán azt hallottam, hogy itt kitanulhatom az úrijányságot.
-Szóval te ki akarod tanulni az úrijányságot? Hajjaj, édes jányom, az Isten áldjon meg. Nem tudod te, hogy mire vállalkoztál.
-Minek mondja eztet, öreganyám?
-Nagy ára van annak, aki ki akarja tanulni az úrijányságot.
-Mi az ára, öreganyám?
A jány szive elnehezült. Nem tudta, hogy az úrijányság ilyen nehéz lesz. De, gondolta, ha mán elgyütt, megpróbálja. Csak nem mehet vissza a falujába, szégyenszemre, világ csúfjára, hogy mégse lett belülle úrijány.
-Nem hordhatod többé a kedves ruhádat. Könnyű csárdás csizmád helyett kerül a te lábodra kemény városi topánka, semelyegszalag pártád helyett kerül a te fejedre borús csipkefányol, fodros piros szoknyád helyett szoritja derekadat nehéz bársony ruha. Kiállod-é ezt a próbát az úrijányságért cserébe? Odaadod-e kedves ruhádat az úrijány ruhákért cserébe?
A jány megszeppent. Szerette nagyon a ruháit. Dehát nem vót mit tenni. Levette a ruháit, és odaadta az öregasszonynak.
-Rendben öreganyám, kiállom a próbát. Leveszem a kedves parasztjány-ruhát, ide nekem a nehéz úrijány ruhát.Csak a kedves keszkenőmet hadd tarthassam meg, amibe édesanyám himezte bele a nevem kezdőbetűit arany cérnával.
-Nem kell neked az a keszkenő édes jányom. Itten úgyse értik a te nevedet. Ide vele!
A jány szomoru szivvel odaadta a keszkenőjét is az öregasszonynak, amit az édesanyja himzett.
-Jól van, leányom, az első próbát sikeresen kiálltad az úrijányságért cserébe. Lássuk a következő próbát. Szeretsz-é danolni? Hát csárdás járni?
-Szeretek biza-felelte a jány. Úgy danolom én a nótákat mint senki más a faluba. Úgy járom én a csárdást, hogy legény legyen a talpán, aki meg akar engemet táncoltatni!
-Na, édes jányom, ez a második próbatétel. El kell felejtened amit eddig danoltál. Nem járhatod többé a táncokat, amiket eddig táncoltál. Ez után a próba után nem fogod tudni többé fújni a kedves nótádat, nem fogod tudni járni a kedves táncodat. Nóta helyett danolsz úrijány módjára, csárdás helyett lábod urak táncát járja. Odaadod a nótádat, odaadod a táncodat az úrijányságért cserébe?
Nagyot sóhajtott a leány. Még jobban elnehezült szive, de nem vót mit tenni. Odaadta a nótáját, odaadta a táncát az öregasszonynak.
-Rendben van, öreganyám. Járok akkor úri táncot, danolok én úri nótát ez naptul fogva. Csak azt a kedves nótát hadd tarthassam néha, amit édesanyám danolt, mikor a bölcsőmet ringatta. Csak azt a táncot hadd járjam, amit édesapám járt, mikor anyámat a táncba forgatta.
-Nem kell neked az a nóta, leányom, nem fújják azt itten. Nem kell néked az a tánc, nem járják azt itten. Odaadta hát az utolsó nótát, az utolsó táncot is az úrijányságért cserébe.
-Na de mostan édes jányom, következik az utolsó próbatétel. Ez lesz a legnehezebb, de ha kiállod, úrijány leszel örökre.
-Mi az a próba?
-Soha többé nem mehetsz vissza a kis faludba, a szülői házba. Nem teszed a fejed puha szalmazsákra, nem aluszod álmod szüleid hajlékába. Eresztik szüleid szivüket a búnak, nehéz bánattól könnyeket hullatnak. De te nem mehetsz már vissza őhozzájok. Hiába búsoltok, hiába is vártok. Kiállod a próbát?
Nagyot dobbant a jány szive. Mintha csak ólombul lett vóna, úgy elnehezült a bánattul. Potyogtak a könnyei, úgy rebegte:
-Kiállom ezt a próbát is.
Ekkor csuda történt. Éktelen nagy zenebona kerekedett. A kristálypalota ezüst kapuja csengve-bongva kinyillott. A jány majd elszédült a nagy zsivajtul. Kerekedett ottan egy nagy aranyfelhő, az az aranyfelhő rászállott a jányra, térült, fordult, s ahogy jött, úgy el-is illant az aranyfelhő, mint ha ott se lett vóna.
Végignézett magán a jány. Hijjnye, de elcsudálkozott! Nem vót mán parasztjány! Nem csak hogy úrijánnyá változott, vót városi topánja, szép csipkefátyla, kék bársony ruhája, de még ráadásul olyan széppé változott, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Ránézett az öregasszonyra. De asse vót mán vassoru bába, hanem egy szép tündér.
-Na, gyere leányom-szólt a tündér. Mostantul úri jány vagy. Menjél a többi kisasszony közé. Ment is a jány, hogyne ment vóna. Kemény vót a topán, nehéz a bársony, borús a fátyol. De megszokta. Járta az új táncot, fújta az új nótát. El is felejtette, hogy parasztjány vót valamikor. Nem igazán gondolt a szülei felől, szülőfaluja felől se.
Egyszer aztán egy királyfi tévedt a városba. Elment a bálba, s igen - igen megtetszett néki a jány. Feleségül kérte. A leány se nagyon teketóriázott, kedvére való vót a legény, hát hozzáment.
Megtarották a kézfogót.
Éltek boldogan, szerették egymást. Hanem egyszer azt mondja az ember a feleségének:
-Gyere ide tubicám, galambom, gerlicém. Kérdezek én tetülled valamit.
-Kérdezzél csak, édes jó férjem uram.
-Most, hogy a feleségem vagy, mondd meg, mit szeretnél, bármit kérhetsz, teljesitem minden kivánságodat. Őtöztesselek selyembe, bársonyba? Fürdesselek téged gyöngybe, gyémántba? Vigyelek én téged arany palotába? Fektesselek téged ezüst nyoszolyába? Apám a király, annyi a kincse hetedhétországba, ű se tudja mennyi, se szeri, se száma. Bármit is kérsz, a tiéd. Na, hadd halljam, mit kérsz.
-Kedves férjem uram. Nem kérek én selymet, csak a pipacs-szoknyámat, nem kérek én bársonyt, csak szalagos pártámat. Ne fürdess te engem gyöngybe, se gyémántba, nem kell apád kincse hetedhétországba. Csak fújjad te velem én régi nótámat, mit édesanyám fújt, mikor bölcsőbe ringatott. Csak ropjad vélem azt a hetyke csárdást, mit apám-anyám ropott, mikor a táncba forgott. Ne vigyél te engem arany palotába, csak vigyél el egyszer szüleim hajlékába. Ne öleld én vállam ezüst nyoszolyába, csak fektessél engem illatos szalmára.
-Na, kedves feleségem, ha csak az a kivánságod, ám legyen. A királyfi összeverte sarkantyúját. A sarkantyú csendülésre ott termett egy szárnyas négyökrös szekér. Még a négy ökörnek, ami elibe vót fogva, azoknak is vót szárnya! Felsegitette a királyfi a feleségét, majd maga is felszállt a szárnyas szekérre.
-Na, te kedves szárnyas szekér! Kedves varázs-ökröcskéim! Repüljetek velünk, hetedhét országon is túl, meg se álljatok az én kedves feleségem szülőfalujáig, ottan is szüleinek szerény hajlékáig.
-Repülök én, édes gazdám. Meg se állok, egyet se félj!
Repült is a szárnyas szekér. A leány szülei háza előtt leszálltak. A szülők nem akartak hinni a szemüknek, hogy milyen szép urijány lett a lányuk. Ölelték, csókolták egyámást, ahol érték. A királyfi meg adott annyi kincset a jány szüleinek, hogy azok életök végéig hatlovas hintón jártak, tele lett a padlás, pince arannyal, gyémánttal, a fáskamra, a tengeri kas, de még a csirkeólból is arany, gyémánt potyogott, arannyal vót kirakva még a disznó vályuja is! Cselédeket tartottak, azok tejbe-vajba fürösztötték űköt. Tellett annyi cifra főkötőre, gyöngyhimes szoknyára, hogy be se fért az öreg tölgyfaszekrény gyomrába! Az egész falu csudájára járt annak a nagy gazdagságnak.
Boldogan éltek, amig meg nem haltak.
Ennyi vót, mese vót, füle farka benne vót.
2011. augusztus 12., péntek
MEGALKUVÁS - tabletta
Korunk népbetegsége az ÖNMEGVALÓSITÁS. Ez nem más, mint a MEGALKUVÁS részleges vagy teljes hiánya.
Az ÖNMEGVALÓSITÁS - betegség tünetei a következők:
-Arról álmodozik,hogy megvalósitja önmagát, és/vagy valóra váltja álmait, hogy megvalósitsa önmagát.
-Talál egy tevékenységet, aminek a puszta végzése boldoggá teszi önt, miközben a makacs tény, hogy sikeres-e ebben a tevékenységben, vagy sem, teljesen hidegen hagyja. Csak végezi,, végzi a tevékenységet, mert él-ha érte, és mert azt érzi, ezáltal a tevékenység által megvalósitja önmagát.
-Az önmegvalósitó tevékenységet akkor is szivesen végzi, ha nem kap érte pénzt, időt vagy energiát.
-Annak érdekében, hogy végezhesse az önmegvalósitó tevékenységet, kész arra, hogy ön adjon pénzt, időt, vagy energiát.
-Az ÖNMEGVALÓSITÁS - betegség kóros tüneteként jelentkezhet még a siker, az önbizalom már-már egészséges szintű megnövekedése, vagy a töretlen optimizmus.
Ezek a tünetek többnyire pont akkor jelentkeznek, amikor ön nem is számit rájuk. A tünetek azonban számitanak önre. Ezért amennyiben felfedezni véli magán az ÖNMEGVALÓSITÁS - betegség tüneteit, ne habozzon! Tegyen ellene, amig még nem késő!
Szerencsére az ÖNMEGVALÓSITÁS - betegség ma már jól gyógyitható. A csecsemőket eleve beoltják ÖNMEGVALÓSITÁS ellen, azok pedig, akik nem kapták meg gyerekkorukban az ÖNMEGVALÓSITÁS elleni szükséges védőoltást, egy könnyű operáción eshetnek át : amputáljuk a szivüket.
Nem kell félni, nem fog fájni. Csak egy szúnyogcsipés az egész. A beteg az operáció után semmit nem fog érezni.
Felfedezni véli magán az ÖNMEGVALÓSITÁS-betegség tüneteit, de fél az operációtól? Ne aggódjon, az ön számára is van megoldás: ez pedig nem más, mint a MEGALKUVÁS tabletta.
Naponta háromszor nyeljen le egy MEGALKUVÁS tablettát minden vétkezés előtt. Tanácsos, hogy a MEGALKUVÁS tablettát némi béka, vagy elfojtott feszültség kiséretében nyelje le. Az ÖNMEGVALÓSITÁS kényszeres tünetei már nyolc nap után garantáltan csökkenek. Rendszeres szedésével fél év után elérhető a teljes leépülés.
A kockázatok és mellékhatások tekintetében kérjük, figyelmesen olvassa el a betegtájékoztatót, vagy kérdezze meg megalkuvó ismerőseit.
A hirdetés a Megalkuvók Országos Szövetségének ajánlásával készült. Tiz megalkuvóból kilenc ezt ajánlja.
Az ÖNMEGVALÓSITÁS - betegség tünetei a következők:
-Arról álmodozik,hogy megvalósitja önmagát, és/vagy valóra váltja álmait, hogy megvalósitsa önmagát.
-Talál egy tevékenységet, aminek a puszta végzése boldoggá teszi önt, miközben a makacs tény, hogy sikeres-e ebben a tevékenységben, vagy sem, teljesen hidegen hagyja. Csak végezi,, végzi a tevékenységet, mert él-ha érte, és mert azt érzi, ezáltal a tevékenység által megvalósitja önmagát.
-Az önmegvalósitó tevékenységet akkor is szivesen végzi, ha nem kap érte pénzt, időt vagy energiát.
-Annak érdekében, hogy végezhesse az önmegvalósitó tevékenységet, kész arra, hogy ön adjon pénzt, időt, vagy energiát.
-Az ÖNMEGVALÓSITÁS - betegség kóros tüneteként jelentkezhet még a siker, az önbizalom már-már egészséges szintű megnövekedése, vagy a töretlen optimizmus.
Ezek a tünetek többnyire pont akkor jelentkeznek, amikor ön nem is számit rájuk. A tünetek azonban számitanak önre. Ezért amennyiben felfedezni véli magán az ÖNMEGVALÓSITÁS - betegség tüneteit, ne habozzon! Tegyen ellene, amig még nem késő!
Szerencsére az ÖNMEGVALÓSITÁS - betegség ma már jól gyógyitható. A csecsemőket eleve beoltják ÖNMEGVALÓSITÁS ellen, azok pedig, akik nem kapták meg gyerekkorukban az ÖNMEGVALÓSITÁS elleni szükséges védőoltást, egy könnyű operáción eshetnek át : amputáljuk a szivüket.
Nem kell félni, nem fog fájni. Csak egy szúnyogcsipés az egész. A beteg az operáció után semmit nem fog érezni.
Felfedezni véli magán az ÖNMEGVALÓSITÁS-betegség tüneteit, de fél az operációtól? Ne aggódjon, az ön számára is van megoldás: ez pedig nem más, mint a MEGALKUVÁS tabletta.
Naponta háromszor nyeljen le egy MEGALKUVÁS tablettát minden vétkezés előtt. Tanácsos, hogy a MEGALKUVÁS tablettát némi béka, vagy elfojtott feszültség kiséretében nyelje le. Az ÖNMEGVALÓSITÁS kényszeres tünetei már nyolc nap után garantáltan csökkenek. Rendszeres szedésével fél év után elérhető a teljes leépülés.
A kockázatok és mellékhatások tekintetében kérjük, figyelmesen olvassa el a betegtájékoztatót, vagy kérdezze meg megalkuvó ismerőseit.
A hirdetés a Megalkuvók Országos Szövetségének ajánlásával készült. Tiz megalkuvóból kilenc ezt ajánlja.
Ne vádoljatak, majd én megcsinálom:)
Avagy védőbeszéd egy vétek mellett, amit vétek lenne kihagyni
A tárgyalóterem kongott az ürességtől, akárcsak a szivem, amikor bekisértek.
Az ablakon beszűrődő reggeli napsugarak vakitó fényjátékkal árasztották el a csempét. Az üres padsorok álmosan nyújtózkodva figyelték a levegőben táncoló, aranyló porszemeket.
Leültettek a vádlottak padjára. Egy ideig sütkéreztem a csendben, és összemosolyogtam a kajánul kavargó, szemtelen porszemekkel.
Az ajtó hangos csattanással kivágódott. A biró, az ügyész és az esküdtek bevonultak. Szigorú, határozott lépteiket talár-páncél takarta.
A tárgyalás megkezdődött.
Felvonultak a pulpitusra, mint valami piedesztálra, én pedig készségesen tűrtem, amint pellengérre állitanak.
-Vádlott, álljon föl-szólt a biró.
Engedelmeskedtem. Mi mást tehettem volna?
-Neve?
-Dorka Anett.
-A biróság ezennel megkezdi esetének kivizsgálást. Az ÖN-VÁD ön ellen a következő: NEM VALÓSITOTTA MEG ÖNMAGÁT. Van védőügyvédje?
-Nem, kérem, magam látom el a védelmemet a tárgyalás során.
-ÖN-VÉDELEM? Értem. Készült védőbeszéddel?
-Igen, kérem alássan, készültem.-feleltem méltatlankodva. Mégis, minek néznek ezek engem?
-Akkor halljuk, milyen mentségei vannak arra nézve, hogy NEM VALÓSITOTTA MEG ÖNMAGÁT?
-Én inkább kifogásoknak nevezném őket, biró úr, nem mentségeknek.
-Ahogy gondolja. Halljuk a védőbeszédét!
Az esküdtek, a biró és az ügyész leültek. Én állva maradtam. A szivem rettegve vert a gyanakvó tekintetek kereszttüzében.
Nekikezdtem.
-A vád ellenem tehát az, hogy elmulasztottam az ÖNMEGVALÓSITÁST. Gondosan tanulmányoztam Ezérttartitt Ezazország büntető törvénykönyvének ide vonatkozó paragrafusait. A törvénykönyv egyértelműen kimondja, hogy Ezérttartitt Ezazország minden álompolgárának nem csak joga, hanem KÖTELESSÉGE is tökéletesen boldognak lenni. Megköveteli, hogy kövessük az álmainkat és megvalósitsuk önmagunkat, valamint kövessük önmagunkat, és megvalósitsuk álmainkat. Az álmaink ugyanis mi vagyunk. Mindegy, hogy melyiket követjük vagy valósitjuk meg - önmagunkat, vagy az álmainkat. A végeredmény ugyanaz. Viszont, ha nem valósitjuk meg önmagunkat, önmagunk csak álom marad. Önmagunk sosem válik valóra. Az meg olyan, mintha soha nem is léteztünk volna. És az meg milyen már?
Van az úgy viszont, hogy túlságosan lusták és gyávák vagyunk ahhoz, hogy az álmainkat valóra váltsuk és/vagy megvalósitsuk önmagunkat. Ezért inkább úgy próbálunk kifogni az álom- és ön-megvalósitáson, hogy kifogásokat gyártunk azért, hogy kibújjunk a boldoggá válás kinzó terhe alól. Az én kifogás-gyűjteményemet egy kifogásgyártó kisiparos is megirigyelhetné. Rajtam aztán nem fognak ki!
Kifogások arra, hogy miért NEM VALÓSITOTTAM MEG ÖNMAGAM:
-Gyerekkoromban arról álmodoztam, hogy tűzoltó, katona vagy vadakat terelő juhász leszek. Azonban ez nem lehetséges, ugyanis nincs tűzoltói, katonai vagy vadakat terelő juhászi diplomám, sőt még egy nyamvadt (OKJ-s!!!) szakképesitéssel sem rendelkezem ezeken a területeken. Hivatalos felsőoktatási intézményben megszerzett oklevél nélkül pedig sehogyan sem tudom bebizonyitani, hogy értenék a tűzoltósághoz, katonasághoz, vagy vadakat terelő juhászsághoz. Emiatt Ezérttartitt Ezazország semmelyik városában sem pályázhatok semmilyen állásra. Az a végzetem, hogy nincs ilyen végzettségem, ezért esélyem sincs arra, hogy el tudjak helyezkedni a saját lábamon. Fölösleges is megpróbálni állást keresni. Inkább ülve maradok.
-Ha lenne is hivatalos okvelem, papirom vagy nyelvvizsgám arról, hogy értek a tűzoltósághoz, katonasághoz, vagy vadakat terelő juhászsághoz, az se segitene, hiszen még mindig hiányzik egy létfontosságú alkotóelem az önmegvalósitás-elixir receptúrájához: ez pedig nem más, mint a TEHETSÉG. Nem vagyok tehetséges semmi olyasmiben, amit valóban élveznék. Ezért inkább csinálok valamit, amiben tehetségtelen is vagyok, és nem is élvezem, de legalább jól keresek vele. Ahhoz ugyanis van tehetségem, hogy élvezzem a multinacionális környezetben megkereshető magas fizetésemet. Aki keres, az talál. Aki jól keres, az nem feltétlenül találja meg önmagát, sem pedig azt, amit keresett.
-Már igy is túl sok időt elvesztegettem arra, hogy NEM VALÓSITOTTAM MEG ÖNMAGAM. Ha eddig nem tettem meg, hogy teszek valamit a boldogságomért, miért pont most kezdjem el? Ha hihetünk a statisztikáknak, a nők várható élettartama a fejlett nyugati civilizációkban 87 év, és ez sajnos egyre nőni fog. Ha 26 évet kibirtam úgy, hogy nem vagyok boldog, és NEM VALÓSITOTTAM MEG ÖNMAGAM, akkor az a 61 év már csak eltelik valahogy. Eddig is elvoltam boldogtalanul, ezután is elleszek. A 87 év várható élettartamtól ugyanis ne várjunk feltétlenül tartalmas életet. Mit tartalmaz 87 év? Ez várhatóan attól függ, hogy milyen tartalommal töltjük meg a 87 év élettartamot.
-Azzal, hogy NEM VALÓSITOM MEG ÖNMAGAMAT, szert teszek még egy előnyre: Megfelelek a Szülői Elvárásoknak. Persze csak ha jól felelek. Számomra alapvető fontosságú ugyanis, hogy "megfelelt"-re vizsgázzak Szülői Elvárások tantárgyból. Legalább egy kettes alát mindenképpen meg kell szereznem, ugyanis ha megbukom Szülői Elvárások tantárgyból, akkor sajnos elkerülhetetlenné válna a Felnőtté Válás. Ez pedig olyasvalami, amit az ember 26 évesen, Ezérttartitt Ezazország álompolgáraként egyszerűen nem engedhet meg magának.
Vannak olyan tanulók, akik, miután nem mentek át Szülői Elvárások tantárgyból, úgy döntenek, hogy gyerekkort ismételnek. Így egy ideig még elodázhatják a Felnőtté Válást. A Gyerekkor - ismétlő vizsga során egy, leendő házastársukból és gyerekeikből álló pótvizsga-bizottság előtt tudják bizonyítani, hogy mégis csak képesek mások elvárásai szerint élni.
-A környezetemben élők közül sajnos sokan szintén hasonló önmegvalósitási problémával küzdenek, mint én. Mindannyian ismerünk olyan embereket, akik szeretnének hires filmrendezők, étterem-tulajdonosok vagy fociedzők lenni, mégsem azok. Ehelyett inkább BKV-ellenőrök, kukásautó - vezetők, vagy multinacionális cégek irodai dolgozói. Nem szeretik, amit csinálnak, nem csinálják, amit szeretnek. Nem szeretjük, amit csinálunk, nem csináljuk, amit szeretünk. (Zárójelben jegyzem meg, hogy vannak olyanok is, akik titkon arról álmodoznak, hogy BKV-ellenőrök, kukásautó - vezetők vagy multinacionális cégek irodai dolgozói legyenek, mégsem azok. Ehelyett inkább hires filmrendezőként, étterem tulajdonosként vagy fociedzőként dolgoznak. Azt gondolom, talán ők vannak kevesebben.)
A leginkább pedig azokat tisztelem, akik BKV - ellenőrként, kukásautó - vezetőként, vagy multinacionális cégek irodai dolgozójaként tevékenykednek, és tökéletesen boldogok attól, amit csinálnak. Szeretnék én is rájuk hasonlitani.
Sok, a Környezetemben Élő Önmegvalósitási Problémával Küzdő Ember (az egyszerűség kedvéért nevezzük őket KÉÖPKE-nek) rendkivül zokon venné, hogy én csak úgy ripsz-ropsz megvalósitom önmagamat.
Ezáltal ugyanis az összes KÉÖPKE azzal a zavaró és kellemetlen ténnyel szembesülne, hogy ők is megtehetnék ugyanezt, ami ugye nyilvánvaló képtelenség. Ezzel akadályoznám őket abban, hogy elmerüljenek a sikertelenségük felett érzett meddő siránkozásban és az önsajnálat simogató tengerében. Nem szeretném elvenni a többi KÉÖPKE-től azt a kis örömet, hogy legalább időnként sajnáltathassák magukat kudarcos sorsukért. Úgyis annyi rossz dolog van az életben. Az embernek legalább annyi élvezete legyen, hogy időnként kicsit sajnáltathatja magát. Egy kis világfájdalom mindenkinek jár. Mindennapi nyomorunkat add meg nékünk ma. Az önsajnálat az alapvető emberi jogok egyike. Mi KÉÖPKE -k tartsunk össze, nem igaz?
-Végezetül, gondoljunk csak bele, mi történne, ha hirtelen mindenki a környezetemben MEGVALÓSITANÁ ÖNMAGÁT, magamat is beleértve? Nem tudnánk többé együtt keseregni karrierfejlődésünk kudarcain, szidni a körülményeket, amelyek pont most nem alkalmasak az ÖNMEGVALÓSITÁSRA, átkozni gonosz főnökeinket, akik nem segitenek nekünk, hogy MEGVALÓSITSUK ÖNMAGUNKAT. Ha megvalósitanánk önmagunkat, utána miről beszélgetnénk? Arról, hogy mindannyian mennyire boldogok, sikeresek és elégedettek vagyunk? Ugyan már! Az halálosan unalmas és értelmetlen lenne. Lehet, hogy néhány emberrel ez volt az egyetlen közös társalágási témánk. Egy társalgási téma felszámolása pedig ellentmond a jó izlésnek és a közizlésnek is. Úrinő nem is vetemedik ilyesmire.Ezért inkább hagyjuk is a fenébe az egész hülye ÖNMEGVALÓSITÁST!
Befejeztem a beszédemet. A biróság rezzenéstelen arccal megköszönte szereplésemet, majd tájékoztattak, hogy sort keritenek az itéletem meghozatalára. Megkértek, hogy ezalatt az idő alatt a terem előtt, a folyosón várakozzam.
Odakint engedélyt kértem az őrtől, hogy leugorhassak a biróság büféjébe elszivni egy kávét és inni egy cigarettát addig, amig a biróság és az esküdtek határoznak a sorsom felett. Az őr viszont közölte velem, hogy én csak ne ugráljak.
-Rendben, Őr Úr, nem ugrálok, megigérem. De cserébe lemehetek a büfébe kávézni és rágyújtani?
Az őr értetlenül nézett rám. A tárgyalóterem ajtaja ekkor újra kivágódott. (Sajnos nem jut eszembe jobb hangzatos és sokkoló szó arra, hogy kinyilt az ajtó, a "tárgyalóterem ajtaja kivágódott" kifejezést pedig már elhasználtam az első bekezdésben. Ezért elnézést kérek az olvasótól.)
Visszamentünk a helyünkre.
-Kihirdetném az itéletet-szólt a biró. - Vádlott, álljon föl! A biróság meghozta itéletét. Dorka Anett bűnösnek találtatott az ÖN - vádirat első és egyetlen vádpontjában: ÖNMEGVALÓSITÁS elmulasztása vétségben. A biróság ezért a vádlottat egy év önkénteskedésre itéli Franciaországban. Az itéletet azonnal végre kell hajtani. A tárgyalást ezennel berekesztem.
A tárgyalóterem kongott az ürességtől, akárcsak a szivem, amikor bekisértek.
Az ablakon beszűrődő reggeli napsugarak vakitó fényjátékkal árasztották el a csempét. Az üres padsorok álmosan nyújtózkodva figyelték a levegőben táncoló, aranyló porszemeket.
Leültettek a vádlottak padjára. Egy ideig sütkéreztem a csendben, és összemosolyogtam a kajánul kavargó, szemtelen porszemekkel.
Az ajtó hangos csattanással kivágódott. A biró, az ügyész és az esküdtek bevonultak. Szigorú, határozott lépteiket talár-páncél takarta.
A tárgyalás megkezdődött.
Felvonultak a pulpitusra, mint valami piedesztálra, én pedig készségesen tűrtem, amint pellengérre állitanak.
-Vádlott, álljon föl-szólt a biró.
Engedelmeskedtem. Mi mást tehettem volna?
-Neve?
-Dorka Anett.
-A biróság ezennel megkezdi esetének kivizsgálást. Az ÖN-VÁD ön ellen a következő: NEM VALÓSITOTTA MEG ÖNMAGÁT. Van védőügyvédje?
-Nem, kérem, magam látom el a védelmemet a tárgyalás során.
-ÖN-VÉDELEM? Értem. Készült védőbeszéddel?
-Igen, kérem alássan, készültem.-feleltem méltatlankodva. Mégis, minek néznek ezek engem?
-Akkor halljuk, milyen mentségei vannak arra nézve, hogy NEM VALÓSITOTTA MEG ÖNMAGÁT?
-Én inkább kifogásoknak nevezném őket, biró úr, nem mentségeknek.
-Ahogy gondolja. Halljuk a védőbeszédét!
Az esküdtek, a biró és az ügyész leültek. Én állva maradtam. A szivem rettegve vert a gyanakvó tekintetek kereszttüzében.
Nekikezdtem.
-A vád ellenem tehát az, hogy elmulasztottam az ÖNMEGVALÓSITÁST. Gondosan tanulmányoztam Ezérttartitt Ezazország büntető törvénykönyvének ide vonatkozó paragrafusait. A törvénykönyv egyértelműen kimondja, hogy Ezérttartitt Ezazország minden álompolgárának nem csak joga, hanem KÖTELESSÉGE is tökéletesen boldognak lenni. Megköveteli, hogy kövessük az álmainkat és megvalósitsuk önmagunkat, valamint kövessük önmagunkat, és megvalósitsuk álmainkat. Az álmaink ugyanis mi vagyunk. Mindegy, hogy melyiket követjük vagy valósitjuk meg - önmagunkat, vagy az álmainkat. A végeredmény ugyanaz. Viszont, ha nem valósitjuk meg önmagunkat, önmagunk csak álom marad. Önmagunk sosem válik valóra. Az meg olyan, mintha soha nem is léteztünk volna. És az meg milyen már?
Van az úgy viszont, hogy túlságosan lusták és gyávák vagyunk ahhoz, hogy az álmainkat valóra váltsuk és/vagy megvalósitsuk önmagunkat. Ezért inkább úgy próbálunk kifogni az álom- és ön-megvalósitáson, hogy kifogásokat gyártunk azért, hogy kibújjunk a boldoggá válás kinzó terhe alól. Az én kifogás-gyűjteményemet egy kifogásgyártó kisiparos is megirigyelhetné. Rajtam aztán nem fognak ki!
Kifogások arra, hogy miért NEM VALÓSITOTTAM MEG ÖNMAGAM:
-Gyerekkoromban arról álmodoztam, hogy tűzoltó, katona vagy vadakat terelő juhász leszek. Azonban ez nem lehetséges, ugyanis nincs tűzoltói, katonai vagy vadakat terelő juhászi diplomám, sőt még egy nyamvadt (OKJ-s!!!) szakképesitéssel sem rendelkezem ezeken a területeken. Hivatalos felsőoktatási intézményben megszerzett oklevél nélkül pedig sehogyan sem tudom bebizonyitani, hogy értenék a tűzoltósághoz, katonasághoz, vagy vadakat terelő juhászsághoz. Emiatt Ezérttartitt Ezazország semmelyik városában sem pályázhatok semmilyen állásra. Az a végzetem, hogy nincs ilyen végzettségem, ezért esélyem sincs arra, hogy el tudjak helyezkedni a saját lábamon. Fölösleges is megpróbálni állást keresni. Inkább ülve maradok.
-Ha lenne is hivatalos okvelem, papirom vagy nyelvvizsgám arról, hogy értek a tűzoltósághoz, katonasághoz, vagy vadakat terelő juhászsághoz, az se segitene, hiszen még mindig hiányzik egy létfontosságú alkotóelem az önmegvalósitás-elixir receptúrájához: ez pedig nem más, mint a TEHETSÉG. Nem vagyok tehetséges semmi olyasmiben, amit valóban élveznék. Ezért inkább csinálok valamit, amiben tehetségtelen is vagyok, és nem is élvezem, de legalább jól keresek vele. Ahhoz ugyanis van tehetségem, hogy élvezzem a multinacionális környezetben megkereshető magas fizetésemet. Aki keres, az talál. Aki jól keres, az nem feltétlenül találja meg önmagát, sem pedig azt, amit keresett.
-Már igy is túl sok időt elvesztegettem arra, hogy NEM VALÓSITOTTAM MEG ÖNMAGAM. Ha eddig nem tettem meg, hogy teszek valamit a boldogságomért, miért pont most kezdjem el? Ha hihetünk a statisztikáknak, a nők várható élettartama a fejlett nyugati civilizációkban 87 év, és ez sajnos egyre nőni fog. Ha 26 évet kibirtam úgy, hogy nem vagyok boldog, és NEM VALÓSITOTTAM MEG ÖNMAGAM, akkor az a 61 év már csak eltelik valahogy. Eddig is elvoltam boldogtalanul, ezután is elleszek. A 87 év várható élettartamtól ugyanis ne várjunk feltétlenül tartalmas életet. Mit tartalmaz 87 év? Ez várhatóan attól függ, hogy milyen tartalommal töltjük meg a 87 év élettartamot.
-Azzal, hogy NEM VALÓSITOM MEG ÖNMAGAMAT, szert teszek még egy előnyre: Megfelelek a Szülői Elvárásoknak. Persze csak ha jól felelek. Számomra alapvető fontosságú ugyanis, hogy "megfelelt"-re vizsgázzak Szülői Elvárások tantárgyból. Legalább egy kettes alát mindenképpen meg kell szereznem, ugyanis ha megbukom Szülői Elvárások tantárgyból, akkor sajnos elkerülhetetlenné válna a Felnőtté Válás. Ez pedig olyasvalami, amit az ember 26 évesen, Ezérttartitt Ezazország álompolgáraként egyszerűen nem engedhet meg magának.
Vannak olyan tanulók, akik, miután nem mentek át Szülői Elvárások tantárgyból, úgy döntenek, hogy gyerekkort ismételnek. Így egy ideig még elodázhatják a Felnőtté Válást. A Gyerekkor - ismétlő vizsga során egy, leendő házastársukból és gyerekeikből álló pótvizsga-bizottság előtt tudják bizonyítani, hogy mégis csak képesek mások elvárásai szerint élni.
-A környezetemben élők közül sajnos sokan szintén hasonló önmegvalósitási problémával küzdenek, mint én. Mindannyian ismerünk olyan embereket, akik szeretnének hires filmrendezők, étterem-tulajdonosok vagy fociedzők lenni, mégsem azok. Ehelyett inkább BKV-ellenőrök, kukásautó - vezetők, vagy multinacionális cégek irodai dolgozói. Nem szeretik, amit csinálnak, nem csinálják, amit szeretnek. Nem szeretjük, amit csinálunk, nem csináljuk, amit szeretünk. (Zárójelben jegyzem meg, hogy vannak olyanok is, akik titkon arról álmodoznak, hogy BKV-ellenőrök, kukásautó - vezetők vagy multinacionális cégek irodai dolgozói legyenek, mégsem azok. Ehelyett inkább hires filmrendezőként, étterem tulajdonosként vagy fociedzőként dolgoznak. Azt gondolom, talán ők vannak kevesebben.)
A leginkább pedig azokat tisztelem, akik BKV - ellenőrként, kukásautó - vezetőként, vagy multinacionális cégek irodai dolgozójaként tevékenykednek, és tökéletesen boldogok attól, amit csinálnak. Szeretnék én is rájuk hasonlitani.
Sok, a Környezetemben Élő Önmegvalósitási Problémával Küzdő Ember (az egyszerűség kedvéért nevezzük őket KÉÖPKE-nek) rendkivül zokon venné, hogy én csak úgy ripsz-ropsz megvalósitom önmagamat.
Ezáltal ugyanis az összes KÉÖPKE azzal a zavaró és kellemetlen ténnyel szembesülne, hogy ők is megtehetnék ugyanezt, ami ugye nyilvánvaló képtelenség. Ezzel akadályoznám őket abban, hogy elmerüljenek a sikertelenségük felett érzett meddő siránkozásban és az önsajnálat simogató tengerében. Nem szeretném elvenni a többi KÉÖPKE-től azt a kis örömet, hogy legalább időnként sajnáltathassák magukat kudarcos sorsukért. Úgyis annyi rossz dolog van az életben. Az embernek legalább annyi élvezete legyen, hogy időnként kicsit sajnáltathatja magát. Egy kis világfájdalom mindenkinek jár. Mindennapi nyomorunkat add meg nékünk ma. Az önsajnálat az alapvető emberi jogok egyike. Mi KÉÖPKE -k tartsunk össze, nem igaz?
-Végezetül, gondoljunk csak bele, mi történne, ha hirtelen mindenki a környezetemben MEGVALÓSITANÁ ÖNMAGÁT, magamat is beleértve? Nem tudnánk többé együtt keseregni karrierfejlődésünk kudarcain, szidni a körülményeket, amelyek pont most nem alkalmasak az ÖNMEGVALÓSITÁSRA, átkozni gonosz főnökeinket, akik nem segitenek nekünk, hogy MEGVALÓSITSUK ÖNMAGUNKAT. Ha megvalósitanánk önmagunkat, utána miről beszélgetnénk? Arról, hogy mindannyian mennyire boldogok, sikeresek és elégedettek vagyunk? Ugyan már! Az halálosan unalmas és értelmetlen lenne. Lehet, hogy néhány emberrel ez volt az egyetlen közös társalágási témánk. Egy társalgási téma felszámolása pedig ellentmond a jó izlésnek és a közizlésnek is. Úrinő nem is vetemedik ilyesmire.Ezért inkább hagyjuk is a fenébe az egész hülye ÖNMEGVALÓSITÁST!
Befejeztem a beszédemet. A biróság rezzenéstelen arccal megköszönte szereplésemet, majd tájékoztattak, hogy sort keritenek az itéletem meghozatalára. Megkértek, hogy ezalatt az idő alatt a terem előtt, a folyosón várakozzam.
Odakint engedélyt kértem az őrtől, hogy leugorhassak a biróság büféjébe elszivni egy kávét és inni egy cigarettát addig, amig a biróság és az esküdtek határoznak a sorsom felett. Az őr viszont közölte velem, hogy én csak ne ugráljak.
-Rendben, Őr Úr, nem ugrálok, megigérem. De cserébe lemehetek a büfébe kávézni és rágyújtani?
Az őr értetlenül nézett rám. A tárgyalóterem ajtaja ekkor újra kivágódott. (Sajnos nem jut eszembe jobb hangzatos és sokkoló szó arra, hogy kinyilt az ajtó, a "tárgyalóterem ajtaja kivágódott" kifejezést pedig már elhasználtam az első bekezdésben. Ezért elnézést kérek az olvasótól.)
Visszamentünk a helyünkre.
-Kihirdetném az itéletet-szólt a biró. - Vádlott, álljon föl! A biróság meghozta itéletét. Dorka Anett bűnösnek találtatott az ÖN - vádirat első és egyetlen vádpontjában: ÖNMEGVALÓSITÁS elmulasztása vétségben. A biróság ezért a vádlottat egy év önkénteskedésre itéli Franciaországban. Az itéletet azonnal végre kell hajtani. A tárgyalást ezennel berekesztem.
8 + 1 érv az önkéntesség mellett
Avagy miért akar ma Magyarországon valaki ingyen dolgozni, amikor pénzért is lehet?
Nooormááális?
Besenyő Pista bácsi arckifejezése ül ki sok ember arcára, amikor arról mesélek, hogy ősztől önkéntes leszek. -Jó, jó, de miből fogsz megélni? - döfik át szivemet rögtön az egyetlen igazán fontos kérdéssel. Esetleg megmosolyogják megrögzött idealizmusomat a fásult és lenéző, semmit nem remélő cinizmus fátyla mögül.
Az ÖNKÉNTESSÉG Magyarországon nem őshonos. Sokáig nem tudott megtelepedni, mert hiányzott a termesztéséhez szükséges (mezőgazdasági) kultúra, és a (politikai) klima sem volt kedvező a növény számára. A rendszerváltással azonban lezárult egy (jég)korszak, az enyhülés pedig lehetővé tette a faj megjelenését hazánkban, ekkor még csak szórványosan. Elsőként a vasfüggöny szakadozó résein át szivárgott be az országba, nagyjából a demokrácia, a szólásszabadság, a piacgazdaság és más imperialista baromságok megjelenésével egy időben. Elterjedésében állitólag a balatoni nyaralást és lángos-sör-virslizést szimuláló, titkos illegalitásban NSZK-s családtagjaikkal randevúzó kelet-német turisták is szerepet játszottak.
2004 után azonban, amikor az Európai Unió csatlakozott Magyarországhoz, nem csak a nemzetközi helyzet fokozódott, hanem az ÖNKÉNTESSÉG terjedése is. Egyesek (talán brit tudósok?) szerint az önkéntesség napjainkra akkora méreteket öltött, hogy immár (vagy már-már?) JELENSÉGRŐL beszélhetünk. Az önkéntesség tehát a jelen. Minden jel erre utal.
De minek legyek én önkéntes? Kiteritenek úgyis. Miért ne legyek önkéntes? Kiteritenek úgyis.
Az önkénteskedés valóban ingyenmunka abban az esetben, ha szerinted a munkáért cserébe fizetségként csak pénz adható. A valóságban azonban a munkáért cserébe nem csak pénzt lehet kapni, hanem sok - sok más dolgot is, ami sokkal, de sokkal értékesebb, mint a finom, ropogós húszezres-hegyek:). Vegyünk pár példát.
1: Szaktudást kaphatsz
Az önkéntesség remek lehetőség arra, hogy szakmai tapasztalatot szerezz egy olyan területen, ahová szeretnél átmozogni, de szakmai tapasztalattal nem rendelkezel, szakmai tapasztalat hiányában pedig lehetetlen az adott területre átmozogni. (Szakmai berkekben ezt hivják ördögi körnek. Ismerős a probléma?:)) Ha például szeretnél adótanácsadóból rádiós műsorvezetővé változni, mert te valójában egy elvarázsolt rádiós műsorvezető vagy, akit egy gonosz boszorkány adótanácsadóvá változtatott, az önkéntességet neked találták ki. Az adótanácsadásban megszerzett 15 év szakmai tapasztalat a rádiós karriered szempontjából ugyanis sajnos a "nem releváns szakmai tapasztalat" kategóriába tartozik. A legtöbb rádiós műsorvezetői állás esetében azonban a "releváns szakmai tapasztalat" egy olyan kritérium, amivel rendelkezned kell, különben szóba sem állnak veled. Önkéntes rádiós munkák bevállalásával tehát kitöltheted az önéletrajzodban és a lelkedben tátongó űrt, és szépen lassan megteheted az első babalépést az önmegvalósitás rögös útján.
2: Új élményeket szerezhetsz
Régóta arról álmodozol, hogy adótanácsadóból rádiós műsorvezetővé változz? Azt tudod, hogy adótanácsadóként boldogtalan vagy. Azt viszont biztosan tudod, hogy rádiós műsorvezetőként boldog lennél? Nem, ugye? Addig nem is fogod megtudni, amig ki nem próbálod, hogy milyen érzés az. Itt Woody Allen-nel értenék egyet, aki szerint az életben mindent ki kell próbálni, a vérfertőzést és a kútba ugrást leszámitva. Az önkéntesség arra is jó, hogy kipróbáld, milyen érzés egy teljesen más területen dolgozni és hogy az az érzés jó érzés-e neked, vagy rossz érzés. Az önkéntes rádiózás során például megtapasztalhatod, hogyan telnének el a mindennapjaid rádiósként, ráadásul mindezt tartós elköteleződés nélkül teheted meg. Ugyanis ha csak önkéntes rádiós leszel, aki hétvégente műsort vezet 1-2 óra erejéig, attól még nem kell feladnod a pihe-puha anyagi biztonságot nyújtó adótanácsadói karrieredet, továbbra is ki tudod fizetni a villanyszámlát, nem égetsz fel magad mögött minden hidat, nem botránkoztatod meg a szüleidet vagy párodat azzal, hogy tönkreteszed az életedet, és megbecsült tagja maradsz a fogyasztói társadalomnak. Mégis választ kapsz arra az égető kérdésre, hogy kell-e neked ez az egész egyáltalán. Még az is kiderülhet, hogy bármennyire menő is rádiós műsorvezetőnek lenni, egy adótanácsadó állásnak még mindig több előnye van a Te számodra.
3: Új barátokat találhatsz
Megismerhetsz új embereket. Ennek nem csak az az előnye, hogy több barátod lesz a Facebook-on és ezáltal menőbbnek érezheted magadat, hanem az is, hogy olyan emberekkel találkozhatsz, akik teljesen más területen dolgoznak, és máshogyan látják a világot, amelyben élünk. Ha megismersz egy új látásmódot, azzal a saját látókörödet is szélesitheted. Tehetsz például olyan felkiáltásokat, hogy: "Jé, igy is lehet gondolkodni? Nahát, ezt nem is tudtam. De furcsa érzés..."
Az is lehet, hogy egy újonnan megismert rádiós haverod meg tudja adni a választ egy olyan, téged régóta foglalkoztató kérdésre, amire az adótanácsadó kollégáid nem, és forditva.
Itt tennék emlitést arról, hogy az önkéntesség során esetleg olyan ismeretségekre is szert tehetsz, akik segitenek az új területen állást találni. Azonban senkit nem buzditanék arra, hogy pusztán ezért menjen önkénteskedni. Nem helyes adótanácsadóként rádiós arcokkal haverkodni csak azért, hogy hátha tudnak valami melót. Nem vagyok a hive a kapcsolati tőkefelhalmozás céljából történő barátkozásnak. Etikátlan dolog azért ismerkedni valakivel, hogy segitsen téged benyomni egy zsiros állásba. Emellett pedig az emberek ösztönösen megérzik, ha csak azért barátkozol velük, hogy később benyomjanak téged egy zsiros állásba. Lehet, hogy gyanakodni kezdenek, hogy csak kihasználod őket, teljesen jogosan. Viszont ha őszinte érdeklődéssel fordulsz az emberek felé, talán elnyerheted a szeretetüket. Mellékesen még az is előfordulhat,(nem minden esetben - a szerk.) hogy egy szép napon egy zsiros állásba benyomva találod magadat. De csak ha őszinte érdeklődést, tiszteletet és szeretetet mutatsz az emberek felé. Meg persze akkor, ha nem akarod görcsösen.
4: Aktivizálod új, eddig még sosem használt képességeidet
Ha folyton csak bicepszre edzel, akkor a karodat könnyen túlerőlteted, a többi izmod pedig elsatnyulhat. Igy van ez az agyterületek esetében is. Amikor egy foglalkozást űzöl, például adótanácsadó vagy, az agyadnak csak az adótanácsadésért felelős területét dolgoztatod naphosszat. Azonban amikor elkezdesz önkéntes rádiós műsorvezetőként dolgozgatni, hirtelen rájössz, hogy úristen, a te agyadnak van egy rádiózásért felelős része is, amit eddig még ki sem próbáltál. A rádiózásért felelős agyterület szomorúan várakozott egész életedben, hogy kipróbáld, de te nem tetted. Csak az adótanácsadásért felelős agyterületet nyúztad folyton, ő viszont időnként sirva könyörög, hogy pihenni szeretne, hogy új erőre kapjon, de te nem hagyond.
5: Új problémamegoldási módszereket sajátithatsz el
Egyrészt fantasztikus érzés kipróbálni valami merőben új tevékenységet. Másrészt a merőben új tevékenység merőben új kihivások elé állit. Nem a megszokott problémákat kell megoldanod, hanem teljesen új problémákat. Ez eleinte nehéz. Azonban igy elsajátithatod a problémák merőben új megközelitését, és új megoldási mechanizmusokat tanulhatsz másoktól, vagy feljeszthetsz ki önerőből, amelyeket azután mindig alkalmazhatsz. Rádiózás közben rájöhetsz például egy problémamegoldási mechanizmusra, amit adótanácsadás során is remekül tudsz használni. Viszont ha nem lettél volna önkéntes rádiós, akkor talán sosem esett volna le a tantusz.
6: Jé, én ebben is tehetséges vagyok?
Felfedezheted, hogy az adótanácsadás mellett még számos egyéb dologban is tehetséges vagy, például a rádiózásban. Ez pedig erősiti az önbizalmadat. Az erős önbizalom pedig cool, azt mindenki kajálja, legyen szó randiról vagy állásinterjúrúl. Szakemberek (talán brit tudósok?) szerint egy ember legalább 4-5 teljesen különbőző területen rendelkezik veleszületett tehetséggel. Miért dolgozik mégis sokunk olyan területen, amelyen nem is vagyunk tehetségesek? Miért hiszi mégis sokunk, hogy SEMMIBEN nem tehetséges? Mert talán soha életünkben nem jut eszünkbe, hogy kipróbáljuk magunkat hegymászóként vagy hegedűkészitőként, pedig lehet, hogy egy Erőss Zsolt, vagy egy Stradivari veszett el bennünk. Az önkéntesség arra is jó, hogy felszinre hozzuk azokat a gondosan elrejtett tehetség-tartalékokat, amelyek létét ezidáig jól titkoltuk. Még önmagunk elől is.
7: A karrierfejlődésed teljesen új, korábban sosem hitt irányt vehet
Az is megtörténhet, hogy rájössz, rossz vagy a rádiózásban. Ebben az esetben több opicó lehetséges.
-Legalább megtudtad, hogy ez igy van, és nem álmodozol tovább rádiós karrierről az adótanácsadó-irodában ülve, hanem vidáman végzed az áfakulcs-elemzéseket, abban a biztos tudatban, hogy téged az isten is adótanácsadónak teremtett. Az önkéntes rádiózás hatására azonban aktivizálódni fognak az agyad kreativ gondolkodásért, vagy kommunikációért felelős területei, amelyeket lehet, hogy az adótanácsadás során nem használsz annyira. Tehát továbbra is adótanácsadó maradsz, de jobb adótanácsadó, mint amilyen az önkénteskedés előtt voltál.
-Az is lehet, hogy felismered, hogy bár rossz vagy a rádiós műsorvezetésben, és adótanácsadó sem akarsz többé lenni, kiderül, hogy a stúdiótechnikát pont neked találták ki, esetleg te lennél a világ legjobb zenekritikusa, csak rádiózni és adótanácsadni ne kelljen.Na, és mikor nem jöttél volna rá erre a fontos és fantasztikus felismerésre? Na mikor? Ha sosem próbálod ki az önkénteskedést.
8: Jobban megismerheted egy régóta hanyagolt öreg barátodat: Önmagadat
Egy új tevékenység teljesen más megvilágitásba helyezheti az önmagadról eddig kialakitott képet. Felismerheted, hogy rendelkezel olyan hibákkal, melyek eddig észrevétlenek voltak a számodra, és talán akadályoztak a munkahelyi vagy magánéleti sikereid elérésében. A rádiózás során például fény derülhet arra, hogy rosszul kommunikálsz az emberekkel, és kiderül, hogy ezért vagy sikertelen a randizásban, ráadásul ez meglévő karrieredet is negativan befolyásolja. Az adótanácsadói tevékenység során ez a hiba eddig nem bukott ki, és kétségbeesve kérdezgetted magadat: Mi baj van velem? Az önkéntes rádiózás során azt is kitalálhatod, hogy hogyan szüntesd meg ezt a problémát. Ezáltal sikeresebbé válhatsz az élet egyéb területein is (például magában a magánéletben), vagy az újonnan megszerzett kommunikációs ismeretekkel felvértezve újra fellenditheted hanyatló karrieredet, és rájöhetsz, hogy nem is olyan rossz érzés adótanácsadónak lenni.
+1: Tehetsz valami jót másokért
A végére hagytam a legfontosabbat, az önkéntesség igazi lényegét. Tehetsz valami jót a közösségért, másokért. Jót tenni másokkal jó érzés.
Egyrészt, mert visszakapod. Vagy attól, akivel jót tettél. Vagy valaki mástól. Vagy Istentől. Vagy az élettől. Tehát akkor most mi van? Az önkéntességnek és a jótékonyságnak is az önzőség az alapja? Van benne valami. Ha nagyon őszinték akarunk lenni magunkhoz, azért is szeretünk jó cselekedeteket végrehajtani, hogy sütkérezhessünk önnön erkölcsi fölényünk fényében. Ilyen gyarló az ember. Az önzőség talán az emberi természet alfája és omegája. Az önkéntesség tehát nem jelent mást, mint azt, hogy mindenható, örökkévaló önzőségünket a köz szolgálatába állitjuk egy kis időre.
Meg amúgy is jó dolog jót tenni másokkal. Ha nem kapunk vissza semmit cserébe, akkor is. Csak úgy. Minden további nélkül is. Hogy jobb embernek érezzük magunkat tőle, függetlenül attól, hogy valóban jók vagyunk -e, vagy jobbak vagyunk-e bárkinél, valakinél, mindenkinél. Ha már nem lehetünk tökéletesen jó emberek, legalább néha csináljunk úgy, mintha.Az is jobb, mint ha folyamatosan rosszak lennénk.
Nooormááális?
Besenyő Pista bácsi arckifejezése ül ki sok ember arcára, amikor arról mesélek, hogy ősztől önkéntes leszek. -Jó, jó, de miből fogsz megélni? - döfik át szivemet rögtön az egyetlen igazán fontos kérdéssel. Esetleg megmosolyogják megrögzött idealizmusomat a fásult és lenéző, semmit nem remélő cinizmus fátyla mögül.
Az ÖNKÉNTESSÉG Magyarországon nem őshonos. Sokáig nem tudott megtelepedni, mert hiányzott a termesztéséhez szükséges (mezőgazdasági) kultúra, és a (politikai) klima sem volt kedvező a növény számára. A rendszerváltással azonban lezárult egy (jég)korszak, az enyhülés pedig lehetővé tette a faj megjelenését hazánkban, ekkor még csak szórványosan. Elsőként a vasfüggöny szakadozó résein át szivárgott be az országba, nagyjából a demokrácia, a szólásszabadság, a piacgazdaság és más imperialista baromságok megjelenésével egy időben. Elterjedésében állitólag a balatoni nyaralást és lángos-sör-virslizést szimuláló, titkos illegalitásban NSZK-s családtagjaikkal randevúzó kelet-német turisták is szerepet játszottak.
2004 után azonban, amikor az Európai Unió csatlakozott Magyarországhoz, nem csak a nemzetközi helyzet fokozódott, hanem az ÖNKÉNTESSÉG terjedése is. Egyesek (talán brit tudósok?) szerint az önkéntesség napjainkra akkora méreteket öltött, hogy immár (vagy már-már?) JELENSÉGRŐL beszélhetünk. Az önkéntesség tehát a jelen. Minden jel erre utal.
De minek legyek én önkéntes? Kiteritenek úgyis. Miért ne legyek önkéntes? Kiteritenek úgyis.
Az önkénteskedés valóban ingyenmunka abban az esetben, ha szerinted a munkáért cserébe fizetségként csak pénz adható. A valóságban azonban a munkáért cserébe nem csak pénzt lehet kapni, hanem sok - sok más dolgot is, ami sokkal, de sokkal értékesebb, mint a finom, ropogós húszezres-hegyek:). Vegyünk pár példát.
1: Szaktudást kaphatsz
Az önkéntesség remek lehetőség arra, hogy szakmai tapasztalatot szerezz egy olyan területen, ahová szeretnél átmozogni, de szakmai tapasztalattal nem rendelkezel, szakmai tapasztalat hiányában pedig lehetetlen az adott területre átmozogni. (Szakmai berkekben ezt hivják ördögi körnek. Ismerős a probléma?:)) Ha például szeretnél adótanácsadóból rádiós műsorvezetővé változni, mert te valójában egy elvarázsolt rádiós műsorvezető vagy, akit egy gonosz boszorkány adótanácsadóvá változtatott, az önkéntességet neked találták ki. Az adótanácsadásban megszerzett 15 év szakmai tapasztalat a rádiós karriered szempontjából ugyanis sajnos a "nem releváns szakmai tapasztalat" kategóriába tartozik. A legtöbb rádiós műsorvezetői állás esetében azonban a "releváns szakmai tapasztalat" egy olyan kritérium, amivel rendelkezned kell, különben szóba sem állnak veled. Önkéntes rádiós munkák bevállalásával tehát kitöltheted az önéletrajzodban és a lelkedben tátongó űrt, és szépen lassan megteheted az első babalépést az önmegvalósitás rögös útján.
2: Új élményeket szerezhetsz
Régóta arról álmodozol, hogy adótanácsadóból rádiós műsorvezetővé változz? Azt tudod, hogy adótanácsadóként boldogtalan vagy. Azt viszont biztosan tudod, hogy rádiós műsorvezetőként boldog lennél? Nem, ugye? Addig nem is fogod megtudni, amig ki nem próbálod, hogy milyen érzés az. Itt Woody Allen-nel értenék egyet, aki szerint az életben mindent ki kell próbálni, a vérfertőzést és a kútba ugrást leszámitva. Az önkéntesség arra is jó, hogy kipróbáld, milyen érzés egy teljesen más területen dolgozni és hogy az az érzés jó érzés-e neked, vagy rossz érzés. Az önkéntes rádiózás során például megtapasztalhatod, hogyan telnének el a mindennapjaid rádiósként, ráadásul mindezt tartós elköteleződés nélkül teheted meg. Ugyanis ha csak önkéntes rádiós leszel, aki hétvégente műsort vezet 1-2 óra erejéig, attól még nem kell feladnod a pihe-puha anyagi biztonságot nyújtó adótanácsadói karrieredet, továbbra is ki tudod fizetni a villanyszámlát, nem égetsz fel magad mögött minden hidat, nem botránkoztatod meg a szüleidet vagy párodat azzal, hogy tönkreteszed az életedet, és megbecsült tagja maradsz a fogyasztói társadalomnak. Mégis választ kapsz arra az égető kérdésre, hogy kell-e neked ez az egész egyáltalán. Még az is kiderülhet, hogy bármennyire menő is rádiós műsorvezetőnek lenni, egy adótanácsadó állásnak még mindig több előnye van a Te számodra.
3: Új barátokat találhatsz
Megismerhetsz új embereket. Ennek nem csak az az előnye, hogy több barátod lesz a Facebook-on és ezáltal menőbbnek érezheted magadat, hanem az is, hogy olyan emberekkel találkozhatsz, akik teljesen más területen dolgoznak, és máshogyan látják a világot, amelyben élünk. Ha megismersz egy új látásmódot, azzal a saját látókörödet is szélesitheted. Tehetsz például olyan felkiáltásokat, hogy: "Jé, igy is lehet gondolkodni? Nahát, ezt nem is tudtam. De furcsa érzés..."
Az is lehet, hogy egy újonnan megismert rádiós haverod meg tudja adni a választ egy olyan, téged régóta foglalkoztató kérdésre, amire az adótanácsadó kollégáid nem, és forditva.
Itt tennék emlitést arról, hogy az önkéntesség során esetleg olyan ismeretségekre is szert tehetsz, akik segitenek az új területen állást találni. Azonban senkit nem buzditanék arra, hogy pusztán ezért menjen önkénteskedni. Nem helyes adótanácsadóként rádiós arcokkal haverkodni csak azért, hogy hátha tudnak valami melót. Nem vagyok a hive a kapcsolati tőkefelhalmozás céljából történő barátkozásnak. Etikátlan dolog azért ismerkedni valakivel, hogy segitsen téged benyomni egy zsiros állásba. Emellett pedig az emberek ösztönösen megérzik, ha csak azért barátkozol velük, hogy később benyomjanak téged egy zsiros állásba. Lehet, hogy gyanakodni kezdenek, hogy csak kihasználod őket, teljesen jogosan. Viszont ha őszinte érdeklődéssel fordulsz az emberek felé, talán elnyerheted a szeretetüket. Mellékesen még az is előfordulhat,(nem minden esetben - a szerk.) hogy egy szép napon egy zsiros állásba benyomva találod magadat. De csak ha őszinte érdeklődést, tiszteletet és szeretetet mutatsz az emberek felé. Meg persze akkor, ha nem akarod görcsösen.
4: Aktivizálod új, eddig még sosem használt képességeidet
Ha folyton csak bicepszre edzel, akkor a karodat könnyen túlerőlteted, a többi izmod pedig elsatnyulhat. Igy van ez az agyterületek esetében is. Amikor egy foglalkozást űzöl, például adótanácsadó vagy, az agyadnak csak az adótanácsadésért felelős területét dolgoztatod naphosszat. Azonban amikor elkezdesz önkéntes rádiós műsorvezetőként dolgozgatni, hirtelen rájössz, hogy úristen, a te agyadnak van egy rádiózásért felelős része is, amit eddig még ki sem próbáltál. A rádiózásért felelős agyterület szomorúan várakozott egész életedben, hogy kipróbáld, de te nem tetted. Csak az adótanácsadásért felelős agyterületet nyúztad folyton, ő viszont időnként sirva könyörög, hogy pihenni szeretne, hogy új erőre kapjon, de te nem hagyond.
5: Új problémamegoldási módszereket sajátithatsz el
Egyrészt fantasztikus érzés kipróbálni valami merőben új tevékenységet. Másrészt a merőben új tevékenység merőben új kihivások elé állit. Nem a megszokott problémákat kell megoldanod, hanem teljesen új problémákat. Ez eleinte nehéz. Azonban igy elsajátithatod a problémák merőben új megközelitését, és új megoldási mechanizmusokat tanulhatsz másoktól, vagy feljeszthetsz ki önerőből, amelyeket azután mindig alkalmazhatsz. Rádiózás közben rájöhetsz például egy problémamegoldási mechanizmusra, amit adótanácsadás során is remekül tudsz használni. Viszont ha nem lettél volna önkéntes rádiós, akkor talán sosem esett volna le a tantusz.
6: Jé, én ebben is tehetséges vagyok?
Felfedezheted, hogy az adótanácsadás mellett még számos egyéb dologban is tehetséges vagy, például a rádiózásban. Ez pedig erősiti az önbizalmadat. Az erős önbizalom pedig cool, azt mindenki kajálja, legyen szó randiról vagy állásinterjúrúl. Szakemberek (talán brit tudósok?) szerint egy ember legalább 4-5 teljesen különbőző területen rendelkezik veleszületett tehetséggel. Miért dolgozik mégis sokunk olyan területen, amelyen nem is vagyunk tehetségesek? Miért hiszi mégis sokunk, hogy SEMMIBEN nem tehetséges? Mert talán soha életünkben nem jut eszünkbe, hogy kipróbáljuk magunkat hegymászóként vagy hegedűkészitőként, pedig lehet, hogy egy Erőss Zsolt, vagy egy Stradivari veszett el bennünk. Az önkéntesség arra is jó, hogy felszinre hozzuk azokat a gondosan elrejtett tehetség-tartalékokat, amelyek létét ezidáig jól titkoltuk. Még önmagunk elől is.
7: A karrierfejlődésed teljesen új, korábban sosem hitt irányt vehet
Az is megtörténhet, hogy rájössz, rossz vagy a rádiózásban. Ebben az esetben több opicó lehetséges.
-Legalább megtudtad, hogy ez igy van, és nem álmodozol tovább rádiós karrierről az adótanácsadó-irodában ülve, hanem vidáman végzed az áfakulcs-elemzéseket, abban a biztos tudatban, hogy téged az isten is adótanácsadónak teremtett. Az önkéntes rádiózás hatására azonban aktivizálódni fognak az agyad kreativ gondolkodásért, vagy kommunikációért felelős területei, amelyeket lehet, hogy az adótanácsadás során nem használsz annyira. Tehát továbbra is adótanácsadó maradsz, de jobb adótanácsadó, mint amilyen az önkénteskedés előtt voltál.
-Az is lehet, hogy felismered, hogy bár rossz vagy a rádiós műsorvezetésben, és adótanácsadó sem akarsz többé lenni, kiderül, hogy a stúdiótechnikát pont neked találták ki, esetleg te lennél a világ legjobb zenekritikusa, csak rádiózni és adótanácsadni ne kelljen.Na, és mikor nem jöttél volna rá erre a fontos és fantasztikus felismerésre? Na mikor? Ha sosem próbálod ki az önkénteskedést.
8: Jobban megismerheted egy régóta hanyagolt öreg barátodat: Önmagadat
Egy új tevékenység teljesen más megvilágitásba helyezheti az önmagadról eddig kialakitott képet. Felismerheted, hogy rendelkezel olyan hibákkal, melyek eddig észrevétlenek voltak a számodra, és talán akadályoztak a munkahelyi vagy magánéleti sikereid elérésében. A rádiózás során például fény derülhet arra, hogy rosszul kommunikálsz az emberekkel, és kiderül, hogy ezért vagy sikertelen a randizásban, ráadásul ez meglévő karrieredet is negativan befolyásolja. Az adótanácsadói tevékenység során ez a hiba eddig nem bukott ki, és kétségbeesve kérdezgetted magadat: Mi baj van velem? Az önkéntes rádiózás során azt is kitalálhatod, hogy hogyan szüntesd meg ezt a problémát. Ezáltal sikeresebbé válhatsz az élet egyéb területein is (például magában a magánéletben), vagy az újonnan megszerzett kommunikációs ismeretekkel felvértezve újra fellenditheted hanyatló karrieredet, és rájöhetsz, hogy nem is olyan rossz érzés adótanácsadónak lenni.
+1: Tehetsz valami jót másokért
A végére hagytam a legfontosabbat, az önkéntesség igazi lényegét. Tehetsz valami jót a közösségért, másokért. Jót tenni másokkal jó érzés.
Egyrészt, mert visszakapod. Vagy attól, akivel jót tettél. Vagy valaki mástól. Vagy Istentől. Vagy az élettől. Tehát akkor most mi van? Az önkéntességnek és a jótékonyságnak is az önzőség az alapja? Van benne valami. Ha nagyon őszinték akarunk lenni magunkhoz, azért is szeretünk jó cselekedeteket végrehajtani, hogy sütkérezhessünk önnön erkölcsi fölényünk fényében. Ilyen gyarló az ember. Az önzőség talán az emberi természet alfája és omegája. Az önkéntesség tehát nem jelent mást, mint azt, hogy mindenható, örökkévaló önzőségünket a köz szolgálatába állitjuk egy kis időre.
Meg amúgy is jó dolog jót tenni másokkal. Ha nem kapunk vissza semmit cserébe, akkor is. Csak úgy. Minden további nélkül is. Hogy jobb embernek érezzük magunkat tőle, függetlenül attól, hogy valóban jók vagyunk -e, vagy jobbak vagyunk-e bárkinél, valakinél, mindenkinél. Ha már nem lehetünk tökéletesen jó emberek, legalább néha csináljunk úgy, mintha.Az is jobb, mint ha folyamatosan rosszak lennénk.
2011. augusztus 11., csütörtök
Adieu, Budapest, avagy egy szakitás krónikája
A legtöbb párkapcsolati tanácsadó könyv a viszony hetedik évét kritikusnak tekinti. Ez az esztendő vízválasztó, párválasztó, elválasztó, a kapcsolatot ilyenkor szokta kettétörni az unalom okozta anyagfáradás. Akik viszont kibírják hét év után is együtt, azok jó eséllyel elválaszthatatlanok lesznek.
Hát, mi nem bírtuk ki. Életem egyik legnagyobb Szerelmével, Budapesttel sajnos kenyértörésre került a dolog. El lettünk választva ágytól és asztaltól.
Egyikünk sem volt különösebben meglepve. Régóta ott volt már az elmúlás szele a levegőben. Éreztük mindketten, ahogy az unalom egyre inkább megfertőzi korábban oly lángoló viszonyunkat. Végül sor került a döntő beszélgetésre. Én vagyok a nő, természetesen én hozakodtam elő a témával.
-Gyere drágám, beszélnünk kell valamiről - mondtam Budapestnek.
-Mégis miről? - sóhajtott ingerülten, és kissé szomorúan Budapest, az Én Nagy Szerelmem. De azért leült a a kopott, kockás műanyag terítővel borított konyhaasztalhoz, a hokkedlire, és rám nézett. Várta, hogy beszéljek, pedig tudta már rég, hogy mit akarok mondani. El akarok menni tőle.
Végül ő szólalt meg először.
-El akarsz hagyni, ugye? - kérdezte.
Sóhajtottam. Majd szánalmasan magyarázni kezdtem a bizonyitványomat.
-Nézd, nekem sem könnyű ez, hidd el. Tudom, hogy sok dolgon mentünk keresztül együtt, és sokat köszönhetek neked...
-De mi történt? - kérdezte Budapest, az Én Nagy Szerelmem. - Talán kevés volt mindaz, amit adtam? Nem emlékszel? Az a sok símogató nyári este a kollégium langyos betonlépcsőjén. A visszhang - téglákból felépített Egyetem épülete...a barátok, akiket megismertél általam...a mindent félresöprő, fél-szavakból-is-értjük-egymást kacagások. A nevetés, a közös beszélgetések, a táncolunk-míg-bele-nem-halunk bulik. A barátság, melyben még a félelem és magány nevű makacs vegyületek is feloldódnak. A koncertek féktelen lüktetésében lopott csókok, szerelmek emlékei, randevúk előtti édes, rémült, vagy épp unott várakozás. Vásárlás, divat, filmek, plakátok, színdarabok, festmények színes kavalkádja. A kemény leckék Felnőtté Válás, Boldog Ifjúság, Szerelmi Csalódás tantárgyakból...
A helyek..
Duna-hullámok loccsanása az A38 hajó oldalán, miközben a dobos belecsap és megkezdődik a koncert.
A K-hídon dobbanó léptek, ahol mi csak csináltuk fesztivált, és nem gyárottunk hajókat, sem pedig szocializmust.
Az akácos út, ha végigmegyek rajtad én.
Duna-korzózó Gerbeaud-illatú nagymamák andalognak, cigarettavég módjára elhamvadó álmukban beléjük karol Jávor Pál, és azt mondja: Kiskezit csókolom.
Európa? Kávéház.
Rendelünk egy habos süteményt, mogyoróval az a ő tetején. Még pont ott leszünk a Horváth-kerben budán, szombaton este fél nyolc után.
Gresham, Gundel, Gellért fürdő.
Rakpart, hidak, villamosok.
Andrássy út, Hősök tere.
Perec, hakni, Városliget.
Cigaretta szürkés-lilás füstjébe burkolózó romkocsmák.
A szívünkben tánc közben buborékként szétpattanó elektronikus ütemek.
Az ötödik kerület polgári házainak kevély homlokzata.
Az aluljárók mocskában lesben álló hajléktalanok, akik bármikor készek megvásárolni tőled a bűntudatod terhét némi alamizsnáért cserébe.
Nemzeti jelképeink: a Vár, a Parlament, a Gellért-hegy.
Azt hittem, ezek a dolgok neked is sokat jelentettek, nem csak nekem. Kevés volt, amit adtam? Mit akarsz még?
-Nem volt kevés. Csodálatos volt, és igenis, sokat jelentett nekem is. De most valami másra vágyom. Nem miattad van. Nem azért mert már nem szeretlek. Csak úgy érzem, tőled mindent megtanultam amit lehetett. Most tovább kell állnom.
-Szóval erről van szó. Egyszerűen meguntál. Találtál egy másik várost. Egy újat. Egy fiatalabbat. Jól van, hát menj. Csak szeretném, ha tudnád, hogy ott sem lesz tökéletes az életed. Nem. Ott más nehézségek várnak rád.
Igaza volt. Ott más nehézségek várnak rám.
-Visszajössz még?-kérdezte. -Válaszolj őszintén.
-Még nem tudom. Most azt érzem, szeretnék visszajönni.
-Rendben, visszajöhetsz- mondta Budapest, az én régi, nagy szerelmem. -De egyet tudnod kell. Ha valaha is újra kezdjük, ez a szakítás örökre beépül a kapcsolatunkba, és soha többé semmi nem lesz már ugyanolyan, mint előtte volt. Ahogyan sem te, sem én nem leszünk már újra ugyanolyanok, mint régen.
Azzal felállt, átölelt. Magához húzott még egyszer, utoljára. A konyha lámpájának halvány fényében csókot lehellt a homlokomra, majd elengedett. Budapest, az Én Nagy Szerelmem többé nem nézett rám, csak kisomfordált, szomorúan, lehajtott fejjel. Hallottam, ahogy becsukja maga mögött az ajtót.
Tudtam, hogy igaza van. Ha viszontlátom is újra, már soha többé nem lesz az, aki korábban volt. Ahogyan én sem leszek már soha többé ugyanaz, aki valaha voltam. Feltéve, ha az a valaki, akinek hittem magamat, valóban létezett, és nem csak én találtam ki őt magamnak.
Egy Idézet szólalt meg a fejemben.
Az Idézet már régóta lesben állt, csak a legalkalmasabb pillanatra várt, hogy lecsaphasson rám.
Budapest, az Én Nagy Szerelmem örökre elment, én pedig egyedül maradtam a konyhát borító linóleum padló végtelen pusztaságában, magányosan és védtelenül, a villany sárga fényében.
Tökéletes célpont voltam. Az Idézet tudta, elérkezett az ő ideje. Támadásba lendült, és megsemmisítő ütést mért a szívemre.
Az Idézet így hangzott:
könnyebb lesz majd a sorsot hordanod."
Hirtelen mély, nyugodt férfihang szólalt meg fejem fölött. Ezt mondta:
-Déli pályaudvar, végállomás következik. Megkérjük tisztelt utasainkat, hogy szálljanak le a vonatról, és erre figyelmeztessék utastársaikat is.
Be kell vallanom, hogy én ennek az utasitásnak mindig csak félig tettem eleget: Mindig leszálltam, de SOHA, egyetlen egyszer sem figyelmeztettem erre egyetlen utastársamat se. Valahogy én mindig olyan utastársakat fogtam ki, akiknek nem volt erre igényük.
Most viszont körülnéztem. Nem volt a közelemben sem utas, sem társ, akit figyelmeztethettem volna bármire is. Egyedül voltam a metrókocsiban.
Valószínüleg egész Európában itt a legkisebb az egy négyzetméterre jutó utastársak aránya.
Hát, mi nem bírtuk ki. Életem egyik legnagyobb Szerelmével, Budapesttel sajnos kenyértörésre került a dolog. El lettünk választva ágytól és asztaltól.
Egyikünk sem volt különösebben meglepve. Régóta ott volt már az elmúlás szele a levegőben. Éreztük mindketten, ahogy az unalom egyre inkább megfertőzi korábban oly lángoló viszonyunkat. Végül sor került a döntő beszélgetésre. Én vagyok a nő, természetesen én hozakodtam elő a témával.
-Gyere drágám, beszélnünk kell valamiről - mondtam Budapestnek.
-Mégis miről? - sóhajtott ingerülten, és kissé szomorúan Budapest, az Én Nagy Szerelmem. De azért leült a a kopott, kockás műanyag terítővel borított konyhaasztalhoz, a hokkedlire, és rám nézett. Várta, hogy beszéljek, pedig tudta már rég, hogy mit akarok mondani. El akarok menni tőle.
Végül ő szólalt meg először.
-El akarsz hagyni, ugye? - kérdezte.
Sóhajtottam. Majd szánalmasan magyarázni kezdtem a bizonyitványomat.
-Nézd, nekem sem könnyű ez, hidd el. Tudom, hogy sok dolgon mentünk keresztül együtt, és sokat köszönhetek neked...
-De mi történt? - kérdezte Budapest, az Én Nagy Szerelmem. - Talán kevés volt mindaz, amit adtam? Nem emlékszel? Az a sok símogató nyári este a kollégium langyos betonlépcsőjén. A visszhang - téglákból felépített Egyetem épülete...a barátok, akiket megismertél általam...a mindent félresöprő, fél-szavakból-is-értjük-egymást kacagások. A nevetés, a közös beszélgetések, a táncolunk-míg-bele-nem-halunk bulik. A barátság, melyben még a félelem és magány nevű makacs vegyületek is feloldódnak. A koncertek féktelen lüktetésében lopott csókok, szerelmek emlékei, randevúk előtti édes, rémült, vagy épp unott várakozás. Vásárlás, divat, filmek, plakátok, színdarabok, festmények színes kavalkádja. A kemény leckék Felnőtté Válás, Boldog Ifjúság, Szerelmi Csalódás tantárgyakból...
A helyek..
Duna-hullámok loccsanása az A38 hajó oldalán, miközben a dobos belecsap és megkezdődik a koncert.
A K-hídon dobbanó léptek, ahol mi csak csináltuk fesztivált, és nem gyárottunk hajókat, sem pedig szocializmust.
Az akácos út, ha végigmegyek rajtad én.
Duna-korzózó Gerbeaud-illatú nagymamák andalognak, cigarettavég módjára elhamvadó álmukban beléjük karol Jávor Pál, és azt mondja: Kiskezit csókolom.
Európa? Kávéház.
Rendelünk egy habos süteményt, mogyoróval az a ő tetején. Még pont ott leszünk a Horváth-kerben budán, szombaton este fél nyolc után.
Gresham, Gundel, Gellért fürdő.
Rakpart, hidak, villamosok.
Andrássy út, Hősök tere.
Perec, hakni, Városliget.
Cigaretta szürkés-lilás füstjébe burkolózó romkocsmák.
A szívünkben tánc közben buborékként szétpattanó elektronikus ütemek.
Az ötödik kerület polgári házainak kevély homlokzata.
Az aluljárók mocskában lesben álló hajléktalanok, akik bármikor készek megvásárolni tőled a bűntudatod terhét némi alamizsnáért cserébe.
Nemzeti jelképeink: a Vár, a Parlament, a Gellért-hegy.
Azt hittem, ezek a dolgok neked is sokat jelentettek, nem csak nekem. Kevés volt, amit adtam? Mit akarsz még?
-Nem volt kevés. Csodálatos volt, és igenis, sokat jelentett nekem is. De most valami másra vágyom. Nem miattad van. Nem azért mert már nem szeretlek. Csak úgy érzem, tőled mindent megtanultam amit lehetett. Most tovább kell állnom.
-Szóval erről van szó. Egyszerűen meguntál. Találtál egy másik várost. Egy újat. Egy fiatalabbat. Jól van, hát menj. Csak szeretném, ha tudnád, hogy ott sem lesz tökéletes az életed. Nem. Ott más nehézségek várnak rád.
Igaza volt. Ott más nehézségek várnak rám.
-Visszajössz még?-kérdezte. -Válaszolj őszintén.
-Még nem tudom. Most azt érzem, szeretnék visszajönni.
-Rendben, visszajöhetsz- mondta Budapest, az én régi, nagy szerelmem. -De egyet tudnod kell. Ha valaha is újra kezdjük, ez a szakítás örökre beépül a kapcsolatunkba, és soha többé semmi nem lesz már ugyanolyan, mint előtte volt. Ahogyan sem te, sem én nem leszünk már újra ugyanolyanok, mint régen.
Azzal felállt, átölelt. Magához húzott még egyszer, utoljára. A konyha lámpájának halvány fényében csókot lehellt a homlokomra, majd elengedett. Budapest, az Én Nagy Szerelmem többé nem nézett rám, csak kisomfordált, szomorúan, lehajtott fejjel. Hallottam, ahogy becsukja maga mögött az ajtót.
Tudtam, hogy igaza van. Ha viszontlátom is újra, már soha többé nem lesz az, aki korábban volt. Ahogyan én sem leszek már soha többé ugyanaz, aki valaha voltam. Feltéve, ha az a valaki, akinek hittem magamat, valóban létezett, és nem csak én találtam ki őt magamnak.
Egy Idézet szólalt meg a fejemben.
Az Idézet már régóta lesben állt, csak a legalkalmasabb pillanatra várt, hogy lecsaphasson rám.
Budapest, az Én Nagy Szerelmem örökre elment, én pedig egyedül maradtam a konyhát borító linóleum padló végtelen pusztaságában, magányosan és védtelenül, a villany sárga fényében.
Tökéletes célpont voltam. Az Idézet tudta, elérkezett az ő ideje. Támadásba lendült, és megsemmisítő ütést mért a szívemre.
Az Idézet így hangzott:
"Eredj, ha tudsz… Eredj, ha gondolod,
hogy valahol, bárhol a nagy világonkönnyebb lesz majd a sorsot hordanod."
Hirtelen mély, nyugodt férfihang szólalt meg fejem fölött. Ezt mondta:
-Déli pályaudvar, végállomás következik. Megkérjük tisztelt utasainkat, hogy szálljanak le a vonatról, és erre figyelmeztessék utastársaikat is.
Be kell vallanom, hogy én ennek az utasitásnak mindig csak félig tettem eleget: Mindig leszálltam, de SOHA, egyetlen egyszer sem figyelmeztettem erre egyetlen utastársamat se. Valahogy én mindig olyan utastársakat fogtam ki, akiknek nem volt erre igényük.
Most viszont körülnéztem. Nem volt a közelemben sem utas, sem társ, akit figyelmeztethettem volna bármire is. Egyedül voltam a metrókocsiban.
Valószínüleg egész Európában itt a legkisebb az egy négyzetméterre jutó utastársak aránya.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)