Tessék, már megint beregisztráltam valahová, bár nem tudom, mivégre. Az én egyéniségemet is felületesen tükrözik a különböző online felületek. Facebook, párkereső, gmail és a legújabb a couchsurfing vagyis más néven kanapészörf, a nem gyengébbek kedvéért.
Mindegyik ugyanarról szól: kitöltök egy űrlapot (ahelyett, hogy a lelkemben tátongó űrt tölteném ki - vagy be) méghozzá a legfontosabb adataimmal, mint születési dátum, beszélt nyelvek, kedvenc filmek könyvek és zenék. Ebből tisztán ki is rajzolódik a személyiségem, ha ezt tudod rólam, mindent tudsz. Több érdekesség nincs is bennem. Ezután megnyomom a regisztrálok feliratú gombot, és máris tagjává váltam az "Online Közösségnek". Ez könnyű volt, Csak egy gombnyomás, és máris befogadtak.
Ezen az oldalon kereshetsz olyan embereket, akik befogadnak téged néhány éjszakára, és körbevezetnek abban a városban, ahol játszod az eszed, meg a túristát. Cserébe megismerhetitek egymás kultúráját, főzhettek együtt egymás helyi kajáit, gyakorolhatjátok a nyelvet, bulizni mehettek együtt, egymás idegeire mehettek, vagy akár szerelembe is eshettek. Hogy ezek közül melyik fog megtörténni, az mindig ott dől el.
A kanapészörf célja az, hogy közelebb hozza egymáshoz az egyébként távol lévő embereket, földrajzilag és érzelmileg egyaránt, nem pedig az, hogy a csóró egyetemisták ingyen szállást tarháljanak egy menő európai nagyvárosban.
Ezután ki kell alakítanom a profilomat, nincs pofám kihagyni ezt a lépést. Ez abból áll, hogy mindenkivel el kell hitetnem, népszerű vagyok, barátok tömkelege vesz körül engem, ez látható a "number of friends" listából és a feltöltött party képek számából is. Menő zenét hallgatok, olyat, amit senki , de senki nem ismer, még a hiperkarmás srácok sem:) Ez látható is a music listából. Hmmm aztán vannak még itt filmek mint a Blöff, a Ponyvaregény, vagy a Mechanikus narancs. Minél művészibb és szomorúbb, annál menőbb és alternatívabb vagyok, tehát annál nagyobb az esély, hogy "NAGYON KÜLÖNLEGES EGYÉNISÉG" hamis látszatát kelthetem emberekben.
Dosztojevszkijt pedig nem kell elolvasnom, elég csak lájkolnom, és máris tagja vagyok az intellektuel fiatal magyar értelmiségnek.
Kellenek még olyan kötelező mondatok, mint open - minded és easy - going vagyok. Ez nem feltétlenül igaz, nálam ez helyzetfüggő. Kell még szeretnem az utazást, az idegen kultúrák megismerését. Ezek alkalmassá is tesznek arra, hogy álmomban hálózsákban szörfözzek egy kanapén valahol Európában.
Én se vagyok ám jobb a deákné vásznánál, engem is beszippantott tehát az irritáló virtuális irrealitás. Facebookon találkozom a barátaimmal face to face. Online társtaláló oldalon is fent vagyok, mert a szerelem eleven elemem, és úttalan utakon fejvesztve keresem, ezért esem szerelembe az interneten. A gmail fiókomba személytelen, jellemtelen, jellegtelen hírlevelektől jön névnapi képeslap, nem is valós személyektől. De valahogy olyan, de olyan jól esik, hogy boldog névnapot kíván nekem a Vodafone!
És végezetül kanapészörf: idegen városokban bolyongok, hátizsákomban tokaji bor és hamuba sült pogácsa, fülembe még ősmagyar dal rivall, és arról mesélek, milyen lenn az Alföld tengersík vidékén, és arról, hogy Budapest, de csodás. Idegen emberekkel kártyázom ,borozok soiréekon vagy ülök be sörözni. Aztán idegen nappalik hideg kanapéján talál rám az édes álom,és hálózsákom ladikjában a szőke Tisza hullámain ringatózom gondolatban, miközben virágzó kérészek röpdösnek fejem felett, és keresik életük egyetlen egyéjszakás kalandját.
Virtuális barátság. Eljátsszuk, hogy merünk szeretni, pedig nem is. Néhány éjszakára eljátsszuk, hogy mi barátok vagyunk. Úgy teszünk, mintha barátok lennénk mert egyszer már aludtunk egymás kanapéján, úgy teszünk, mintha barátok lennénk, mert ugyanazt a zenét szeretjük. Úgy teszünk, mintha barátok lennénk, mert mindketten szeretünk utazni, open-mindedok és easy - goingok vagyunk. Aztán véget ér az utazás, és....????? És azért időnként lehet ebből igazi barátság is.
Ez sem szól másról, csak a szögről, ami meghatározza, milyen szélesre tárom szívem ajtaját. És miután kitártam, meddig hagyom nyitva. Egyesek nagyon keskenyre tárják a szívük ajtaját. Egyesek pedig nagyon szélesre, és nyitva is hagyják örökre. Ebből lehet tényleges és virtuális barátság. Ami viszont nagyon jó, hogy időnként meg lehet tapasztalni, hogy spontán bizalmat adsz valakinek, és nem történik semmi baj ebből. Jót adsz valakinek, úgy, hogy te kezded, és ebből nem lesz semmi baj. Nem vársz arra, hogy ő adjon először jót. Te kezded. És ebből nem lesz semmi baj. Durva, mi?
Valahogy így vagyok a couchsurfinggel. Néha fura, néha csodás. Néha műbarátság, néha igazi. Melyiket válasszam? Szeressem, vagy ne szeressem?
Legyen az, hogy szeretem. Szeretem a Couchsurfinget. Legyen ez.
Lájkolom.
Én lájkolom, te lájkolod, ő lájkolja. Mi lájkoljuk, ti lájkoljátok, ők lájkolják.
2012. április 22., vasárnap
2012. március 21., szerda
Toulouse-i merénylet, avagy a tájékozottság tündöklése és bukása
Pont nemrég írtam egy bejegyzést a magyar belpolitikát fikázandó célzattal. Ehhez képest megtörtént az a tragédia, hogy tőlünk 70 km-re, Toulouse-ban egy pasas lelőtt gyerekeket és egy felnőttet egy zsidó iskolában. Szóval ez az ország sem mentes a politikai problémáktól, az antiszemitizmus, rasszizmus mértéke ijesztő.
Mivel mi is etnikai, kétnyelvű iskola vagyunk (a tanítás oxitánul, Dél-Franciaország már-már feledésbe merült ősi nyelvén folyik), a dolgozók különösen magukénak érezték a problémát. Amikor kedden bementem, mindenki erről beszélt, egyperces néma megemlékezést rendeltek el, minket pedig nyomatékosan megkértek, hogy tényleg nagyon figyeljünk a gyerekekre szünetben, és tényleg ne engedjünk be idegeneket még véletlenül sem.
Megdöbbentő volt számomra, hogy most tőlem 70 km-re történt egy ilyen, most szembesültem azzal, hogy az ilyen események az arab, afrikai, ázsiai bevándorlókkal teli Nyugat-Európában a mindennapi élet realitásához tartoznak.
Korábban az ilyen mészárlások gyakran nekem nem jelentenek mást, mint egy szalagcímet valamelyik hírportál honlapján, igen, már megint történt egy ilyen, mi a következő hír, amit elolvashatok?
Valahogy nem jó ez, hogy a média ennyire közel hoz minden borzalmat, ami a világ különböző részein történik, mert valahogy immunissá válunk a tragédiákra, már meg sem lepődünk azon, ha Afrikában egy polgárháborúban már megint lemészároltak embermilliókat, vagy éhezés van Észak-Koreában, vagy valahogy egy diktátor elnyomja a népet. Néha nem is értem, mi szükség van egyáltalán a hírekre? Mindezt úgy kérdezem, hogy egy időben magam is foglalkoztam hírek írásával. Szóval miért is jó az nekünk, hogy mindezt a sok információt tudjuk? Segíteni nem tudunk rajtunk. Együtt érezni már nincs energiánk mindenkivel. Közönyössé tesz minket a túl sok információ, mert ha minden hír-tragédiát átéreznénk érzelmileg, az összetörne minket mentálisan. Mire jók akkor a hírek?
Néha azt érzem, a hírek csak arra jók, hogy "tájékozott"-nak tettessük magunkat, miközben ál-entellektüel társalgásokban bocsátkozunk barátainkkal, hogy bizonyítsuk szellemi fölényünket a másikkal szemben. Én, be kell valljam, gyakran estem ebbe a hibába. Kínai gyerekmunkások által készített cipőmben, ruhámban ülve, afrikaiaktól nem fair - trade módon beszerzett kávét kortyolgatva, nem környezetbarát műanyag poharat használva kényelmesen társalogtam az emberekkel egy multilánc tagját képező kávézóban, miről is? A darfúri konfliktusról, a ruandai népirtásról, a kínai gazdaságról, a kínai civilek elnyomásáról, a környezetvédelem fontosságáról, a multik térnyerésének tragikumáról.
Felmerül a kérdés: Mi értelme van tudnom a világ borzalmairól, ha
-segíteni nem tudok rajta
-bár elítélem, óhatatlanul is hozzájárulok sokszor a fogyasztói attitűddel ezekhez a problémákhoz,
-mivel túl sok tragédia ömlik a médiából, közönyössé válok az egészre, és már nem hat meg.
Nem lenne jobb, ha nem is tudnánk ezekről a dolgokról? Csak a saját lelkünket akarnánk megmenteni és nem a világot?
Na jó, egy haszna mégis van a híreknek. Azáltal, hogy tudjuk, más országban mi zajlik, jobban el tudjuk helyezni a saját történelmünket, gazdasági problémáinkat a világban, össze tudjuk hasonlítani a helyzetünket más országokéval, objektívek tudunk lenni. Ez pedig hasznos.
De vajon valóban tudjuk, hogy mi zajlik más országokban? Valóban objektív tudást ad a kedvenc hírportálunk, amit reggelente mindig elolvasunk, hogy "tájékozottak" legyünk? Az a válaszom, hogy nem.
Egy időben egy hírportálra írtam híreket ázsiai külpolitika témában. Ekkor megfigyeltem, hogy :
-Egyrészt a magyar médiába rengeteg hír el sem jut. A BBC-n, CNN-en rengeteg hír van, amit a magyar médiumok nem tesznek közzé. A magyar közvélemény tehát nem is tud azoknak a létezéséről. Ez azt jelentené, hogy ha tehát valóban tudni akarunk a világról, nem elég csak magyar hírportálokat olvasni?
-Amikor erre a hírportálra írtam, és Ázsiáról kellett írnom, akkor olvastam a BBC, CNN, Financial Times stb. mellett a független hírügynökségek honlapjait: Reuters, AFP, stb, valamint ázsiai országok hírportáljait is. Meglepődve tapasztaltam, hogy az oly függetlennek tartott BBC, CNN, stb. mennyire a fejlett nyugatiak szemszögéből mutat be problémákat, a nyugati mentalitásnak csak az előnyeit emeli ki, az ázsiai, közel-keleti mentalitásnak pedig csak a hátrányait, és sokszor pakisztáni, indiai hírportálokon nagyon érdekes, teljesen más perspektívákat bemutató elemzéseket találtam, általunk lenézett pakisztáni, indiai, koreai elemzők tollából. Ekkor jöttem rá, hogy előítéletesen gondolkodom, még én is, aki azt hitte magáról, hogy nyitott, és tisztel minden kultúrát.
-Ekkor jöttem rá, hogy a média mennyire manipulálja a közgondolkodást. A hírportálok nagyítóként működnek, egyes dolgokat megvilágítanak és felnagyítanak, másokat lekicsinyítenek vagy eltüntetnek. Amiről nem ír az újság, arról az emberek nem tudnak, nem beszélnek. A média megteremt az emberek fejében egy párhuzamos világot, amiben egyes dolgok nagyobbak, mint a valóságban (botrányok, tragédiák), mások kisebbek(fejlődésre utaló jelek, pozitív történések), megint mások nem is léteznek(amiről a média nem beszél), vagy nem létező dolgok egyszer csak létezni kezdenek(pl. válság szerintem azért IS létezik ma, mert a médiában ez a szó minden második mondatban szerepel. Ezt Popper Péter mondja, nem én, de igaza van szerintem. A történelemben márpedig mindig változtak a nehéz és könnyű időszakok, ez normális, ahogy a gazdaságban is változik a konjunktúra és a recesszió. Válság volt a tatárjárás? Válság volt a mohácsi vész, az ország három részre szakadása? Válság volt a török, a habsburgh uralom? Válság volt a második világháború? Továbbra is azt gondolom, hogy túléltünk már ennél százszor viharosabb történelmi korokat is. ).
Szerintem nem válságban élünk, csak simán a történelemben. Isten hozott mindenkit. Ez itt a történelem. Benne élünk.
Ha valamire sokat mondogatják, hogy ez egy válság, akkor mindenki elhiszi. Így teremt a média semmiből valamit, egy párhuzamos valóságot.
-Bár pakisztáni, kínai stb. oldalak olvasása valamivel nyitottabbá tett, ezen oldalaknak még mindig csak az angolul megírt cikkeit tudtam elolvasni. A pakisztániul, kínaiul írott cikkeket nem. Azokban mi lehet? Más információk, más nézőpontok? Valószínűleg igen. Meg fogom tudni valaha is? Valószínűleg nem, ha csak meg nem tanulok pakisztániul, kínaiul, erre pedig kicsi az esély.
Mi tehát a tájékozottság? Létezik egyáltalán? Az információs társadalomban az információ mennyisége végtelen. Nem lehet mindent elolvasni, mindent megérteni. Mi tehát a tájékozottság? Szerintem nem annyira tulajdonság. Sokkal inkább egy attitűd, egy hozzáállás, egy törekvés. Törekvés, hogy sokat olvassunk, a sok infóból kiválasszuk a számunkra értékeset, és ebből saját józan paraszti eszünk és értékítéletünk segítségével értelmezzük, és teremtsünk véleményt. A magunk véleményét teremtsük meg mi magunk. Írjuk mi a saját médiánkat. Gondolkodjunk magunktól, ne a média rakja a fejünkbe a gondolatokat, a szánkba a szavakat. S bár a színtiszta igazság ezzel sem érhető el, közelebb azért juthatunk hozzá. Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtette az embert. Miben hasonlítunk mi Istenre? Hát ebben. Hogy tudunk teremteni, akárcsak ő. Kreatív dolgokat, művészeti alkotásokat, tudományos felfedezéseket, történelmi eseményeket, iparcikkeket, szolgáltatásokat teremtünk.
-A német lakótársam egyszer elmesélte, hogy ő sokszor érez LELKIISMERET-FURDALÁST, amikor olyan emberekkel beszél, akik Németországnál szegényebb országból jöttek. Azt kérdeztem: Mi vaaannnn???? Miért érzel lelkiismeret-furdalást? Te tehetsz róla, hogy azok az országok szegények? Nem. Akkor meg? Megsajnáltam őt. A média, ami beszámol a szegény országokban zajló tragédiákról, felnagyítja azokat, és bűntudatossá teszi azokat az embereket, akik a jóléti társadalomban nyugodtan élvezhetnék az életüket. Ez jogos? Szerintem már nem. Nem kell figyelmen kívül hagynunk tőlünk szegényebb országok problémáit, ez igaz. De szerintem már ez is túlzás, érezze magát mindenki rosszul, mert nem éhezik?
-Arról, hogy a tragédiák mennyire nagyok valójában: Én Szabolcsban nőttem fel, egy faluban. Bár nem voltunk nagyon gazdagok, jó gyerekkorom volt, volt mindig kaja, ruha, játékok, jókat játszottunk, sokat nevettünk. Amikor Budapestre kerültem az egyetemre, a városi ismerőseim sokszor megkérdezték: Úristen, te tényleg Szabolcsból jöttél? Ott mélyszegénység van, munkanélküliség, stb. Ezen meglepődtem. Akkor jöttem rá a családom anyagi helyzetének nehézségeire, amikor összehasonlítottam azokéval, akik jobban élnek. Addig viszont nem érzékeltem ezeket a problémákat, és szerintem a felnőttek sem érzékelték, nem érzékelik ma sem. Miközben virágzó almafák alatt bicikliztem, vagy a szüleim kukoricamorzsolás közben a gyerekkorukról meséltek, boldog voltam, nem tűnt fel, hogy ez mélyszegénység, aggasztó munkanélküliség, vagy a magyar vidék leszakadása a várostól. Szabolcsban is lehetünk boldogok és Pesten is lehetünk boldogtalanok.
Emiatt azt gondolom, hogy a gyerekek egy afrikai menekülttáborban is játszanak, a párok ott is szeretkeznek, és a családok ott is nevetnek időnként. Ők ugyanis, ott a menekülttáborban annyira nem tudják (legfeljebb időnként), hogy valahol a világban van egy nappali, egy tévé, egy fotel, és egy elhízott nyugati fehér ember csipszeszacskóval a kezében ül ebben a fotelban, és nézi őket, a tévén, mint valami kukkoló nyíláson keresztül, hogy ezek ott a menekülttáborban mit csinálnak, éheznek, miközben ő csipszet zabál.
Valószínűleg az éhbérért dolgoztatott afrikai kakaóbab-szüretelők, bár nagyon nehéz életük van, időnként nevetnek és boldogok kakaóbab - szüretelés közben, és nem tudják, hogy valahol tőlük nagyon messze nyugaton van egy konyha, ahol egy szerintük gazdag ember gyomorgörccsel eszi a nutellát reggelire, mert most megnézte a címkéjét és rájött, hogy nem fair - trade kakaóból készült.
Egyfelől bármennyire is elítélem a fogyasztói társadalmat, nem tudok kilépni belőle. Ez az a mátrix, amely meghatározza az életem kereteit. Tehát én is része vagyok, csinálom akaratlanul is, sajnos, hatással van rám is. Viszont ha kilépni nem is tudok a fogyasztói társadalomból, legalább törekedni akarok arra, hogy ne járuljak hozzá még jobban a társadalmi egyenlőtlenségekhez, a környezetszennyezéshez, stb. Azokkal az apró kis társadalmi szerepvállalós lépésekkel, amiről már egyszer írtam. Ennyit tudok tenni, remélem ezért feloldozást kapok azért, hogy időnként én is "hülye nyugati fogyasztóként" viselkedem.
Mivel mi is etnikai, kétnyelvű iskola vagyunk (a tanítás oxitánul, Dél-Franciaország már-már feledésbe merült ősi nyelvén folyik), a dolgozók különösen magukénak érezték a problémát. Amikor kedden bementem, mindenki erről beszélt, egyperces néma megemlékezést rendeltek el, minket pedig nyomatékosan megkértek, hogy tényleg nagyon figyeljünk a gyerekekre szünetben, és tényleg ne engedjünk be idegeneket még véletlenül sem.
Megdöbbentő volt számomra, hogy most tőlem 70 km-re történt egy ilyen, most szembesültem azzal, hogy az ilyen események az arab, afrikai, ázsiai bevándorlókkal teli Nyugat-Európában a mindennapi élet realitásához tartoznak.
Korábban az ilyen mészárlások gyakran nekem nem jelentenek mást, mint egy szalagcímet valamelyik hírportál honlapján, igen, már megint történt egy ilyen, mi a következő hír, amit elolvashatok?
Valahogy nem jó ez, hogy a média ennyire közel hoz minden borzalmat, ami a világ különböző részein történik, mert valahogy immunissá válunk a tragédiákra, már meg sem lepődünk azon, ha Afrikában egy polgárháborúban már megint lemészároltak embermilliókat, vagy éhezés van Észak-Koreában, vagy valahogy egy diktátor elnyomja a népet. Néha nem is értem, mi szükség van egyáltalán a hírekre? Mindezt úgy kérdezem, hogy egy időben magam is foglalkoztam hírek írásával. Szóval miért is jó az nekünk, hogy mindezt a sok információt tudjuk? Segíteni nem tudunk rajtunk. Együtt érezni már nincs energiánk mindenkivel. Közönyössé tesz minket a túl sok információ, mert ha minden hír-tragédiát átéreznénk érzelmileg, az összetörne minket mentálisan. Mire jók akkor a hírek?
Néha azt érzem, a hírek csak arra jók, hogy "tájékozott"-nak tettessük magunkat, miközben ál-entellektüel társalgásokban bocsátkozunk barátainkkal, hogy bizonyítsuk szellemi fölényünket a másikkal szemben. Én, be kell valljam, gyakran estem ebbe a hibába. Kínai gyerekmunkások által készített cipőmben, ruhámban ülve, afrikaiaktól nem fair - trade módon beszerzett kávét kortyolgatva, nem környezetbarát műanyag poharat használva kényelmesen társalogtam az emberekkel egy multilánc tagját képező kávézóban, miről is? A darfúri konfliktusról, a ruandai népirtásról, a kínai gazdaságról, a kínai civilek elnyomásáról, a környezetvédelem fontosságáról, a multik térnyerésének tragikumáról.
Felmerül a kérdés: Mi értelme van tudnom a világ borzalmairól, ha
-segíteni nem tudok rajta
-bár elítélem, óhatatlanul is hozzájárulok sokszor a fogyasztói attitűddel ezekhez a problémákhoz,
-mivel túl sok tragédia ömlik a médiából, közönyössé válok az egészre, és már nem hat meg.
Nem lenne jobb, ha nem is tudnánk ezekről a dolgokról? Csak a saját lelkünket akarnánk megmenteni és nem a világot?
Na jó, egy haszna mégis van a híreknek. Azáltal, hogy tudjuk, más országban mi zajlik, jobban el tudjuk helyezni a saját történelmünket, gazdasági problémáinkat a világban, össze tudjuk hasonlítani a helyzetünket más országokéval, objektívek tudunk lenni. Ez pedig hasznos.
De vajon valóban tudjuk, hogy mi zajlik más országokban? Valóban objektív tudást ad a kedvenc hírportálunk, amit reggelente mindig elolvasunk, hogy "tájékozottak" legyünk? Az a válaszom, hogy nem.
Egy időben egy hírportálra írtam híreket ázsiai külpolitika témában. Ekkor megfigyeltem, hogy :
-Egyrészt a magyar médiába rengeteg hír el sem jut. A BBC-n, CNN-en rengeteg hír van, amit a magyar médiumok nem tesznek közzé. A magyar közvélemény tehát nem is tud azoknak a létezéséről. Ez azt jelentené, hogy ha tehát valóban tudni akarunk a világról, nem elég csak magyar hírportálokat olvasni?
-Amikor erre a hírportálra írtam, és Ázsiáról kellett írnom, akkor olvastam a BBC, CNN, Financial Times stb. mellett a független hírügynökségek honlapjait: Reuters, AFP, stb, valamint ázsiai országok hírportáljait is. Meglepődve tapasztaltam, hogy az oly függetlennek tartott BBC, CNN, stb. mennyire a fejlett nyugatiak szemszögéből mutat be problémákat, a nyugati mentalitásnak csak az előnyeit emeli ki, az ázsiai, közel-keleti mentalitásnak pedig csak a hátrányait, és sokszor pakisztáni, indiai hírportálokon nagyon érdekes, teljesen más perspektívákat bemutató elemzéseket találtam, általunk lenézett pakisztáni, indiai, koreai elemzők tollából. Ekkor jöttem rá, hogy előítéletesen gondolkodom, még én is, aki azt hitte magáról, hogy nyitott, és tisztel minden kultúrát.
-Ekkor jöttem rá, hogy a média mennyire manipulálja a közgondolkodást. A hírportálok nagyítóként működnek, egyes dolgokat megvilágítanak és felnagyítanak, másokat lekicsinyítenek vagy eltüntetnek. Amiről nem ír az újság, arról az emberek nem tudnak, nem beszélnek. A média megteremt az emberek fejében egy párhuzamos világot, amiben egyes dolgok nagyobbak, mint a valóságban (botrányok, tragédiák), mások kisebbek(fejlődésre utaló jelek, pozitív történések), megint mások nem is léteznek(amiről a média nem beszél), vagy nem létező dolgok egyszer csak létezni kezdenek(pl. válság szerintem azért IS létezik ma, mert a médiában ez a szó minden második mondatban szerepel. Ezt Popper Péter mondja, nem én, de igaza van szerintem. A történelemben márpedig mindig változtak a nehéz és könnyű időszakok, ez normális, ahogy a gazdaságban is változik a konjunktúra és a recesszió. Válság volt a tatárjárás? Válság volt a mohácsi vész, az ország három részre szakadása? Válság volt a török, a habsburgh uralom? Válság volt a második világháború? Továbbra is azt gondolom, hogy túléltünk már ennél százszor viharosabb történelmi korokat is. ).
Szerintem nem válságban élünk, csak simán a történelemben. Isten hozott mindenkit. Ez itt a történelem. Benne élünk.
Ha valamire sokat mondogatják, hogy ez egy válság, akkor mindenki elhiszi. Így teremt a média semmiből valamit, egy párhuzamos valóságot.
-Bár pakisztáni, kínai stb. oldalak olvasása valamivel nyitottabbá tett, ezen oldalaknak még mindig csak az angolul megírt cikkeit tudtam elolvasni. A pakisztániul, kínaiul írott cikkeket nem. Azokban mi lehet? Más információk, más nézőpontok? Valószínűleg igen. Meg fogom tudni valaha is? Valószínűleg nem, ha csak meg nem tanulok pakisztániul, kínaiul, erre pedig kicsi az esély.
Mi tehát a tájékozottság? Létezik egyáltalán? Az információs társadalomban az információ mennyisége végtelen. Nem lehet mindent elolvasni, mindent megérteni. Mi tehát a tájékozottság? Szerintem nem annyira tulajdonság. Sokkal inkább egy attitűd, egy hozzáállás, egy törekvés. Törekvés, hogy sokat olvassunk, a sok infóból kiválasszuk a számunkra értékeset, és ebből saját józan paraszti eszünk és értékítéletünk segítségével értelmezzük, és teremtsünk véleményt. A magunk véleményét teremtsük meg mi magunk. Írjuk mi a saját médiánkat. Gondolkodjunk magunktól, ne a média rakja a fejünkbe a gondolatokat, a szánkba a szavakat. S bár a színtiszta igazság ezzel sem érhető el, közelebb azért juthatunk hozzá. Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtette az embert. Miben hasonlítunk mi Istenre? Hát ebben. Hogy tudunk teremteni, akárcsak ő. Kreatív dolgokat, művészeti alkotásokat, tudományos felfedezéseket, történelmi eseményeket, iparcikkeket, szolgáltatásokat teremtünk.
-A német lakótársam egyszer elmesélte, hogy ő sokszor érez LELKIISMERET-FURDALÁST, amikor olyan emberekkel beszél, akik Németországnál szegényebb országból jöttek. Azt kérdeztem: Mi vaaannnn???? Miért érzel lelkiismeret-furdalást? Te tehetsz róla, hogy azok az országok szegények? Nem. Akkor meg? Megsajnáltam őt. A média, ami beszámol a szegény országokban zajló tragédiákról, felnagyítja azokat, és bűntudatossá teszi azokat az embereket, akik a jóléti társadalomban nyugodtan élvezhetnék az életüket. Ez jogos? Szerintem már nem. Nem kell figyelmen kívül hagynunk tőlünk szegényebb országok problémáit, ez igaz. De szerintem már ez is túlzás, érezze magát mindenki rosszul, mert nem éhezik?
-Arról, hogy a tragédiák mennyire nagyok valójában: Én Szabolcsban nőttem fel, egy faluban. Bár nem voltunk nagyon gazdagok, jó gyerekkorom volt, volt mindig kaja, ruha, játékok, jókat játszottunk, sokat nevettünk. Amikor Budapestre kerültem az egyetemre, a városi ismerőseim sokszor megkérdezték: Úristen, te tényleg Szabolcsból jöttél? Ott mélyszegénység van, munkanélküliség, stb. Ezen meglepődtem. Akkor jöttem rá a családom anyagi helyzetének nehézségeire, amikor összehasonlítottam azokéval, akik jobban élnek. Addig viszont nem érzékeltem ezeket a problémákat, és szerintem a felnőttek sem érzékelték, nem érzékelik ma sem. Miközben virágzó almafák alatt bicikliztem, vagy a szüleim kukoricamorzsolás közben a gyerekkorukról meséltek, boldog voltam, nem tűnt fel, hogy ez mélyszegénység, aggasztó munkanélküliség, vagy a magyar vidék leszakadása a várostól. Szabolcsban is lehetünk boldogok és Pesten is lehetünk boldogtalanok.
Emiatt azt gondolom, hogy a gyerekek egy afrikai menekülttáborban is játszanak, a párok ott is szeretkeznek, és a családok ott is nevetnek időnként. Ők ugyanis, ott a menekülttáborban annyira nem tudják (legfeljebb időnként), hogy valahol a világban van egy nappali, egy tévé, egy fotel, és egy elhízott nyugati fehér ember csipszeszacskóval a kezében ül ebben a fotelban, és nézi őket, a tévén, mint valami kukkoló nyíláson keresztül, hogy ezek ott a menekülttáborban mit csinálnak, éheznek, miközben ő csipszet zabál.
Valószínűleg az éhbérért dolgoztatott afrikai kakaóbab-szüretelők, bár nagyon nehéz életük van, időnként nevetnek és boldogok kakaóbab - szüretelés közben, és nem tudják, hogy valahol tőlük nagyon messze nyugaton van egy konyha, ahol egy szerintük gazdag ember gyomorgörccsel eszi a nutellát reggelire, mert most megnézte a címkéjét és rájött, hogy nem fair - trade kakaóból készült.
Egyfelől bármennyire is elítélem a fogyasztói társadalmat, nem tudok kilépni belőle. Ez az a mátrix, amely meghatározza az életem kereteit. Tehát én is része vagyok, csinálom akaratlanul is, sajnos, hatással van rám is. Viszont ha kilépni nem is tudok a fogyasztói társadalomból, legalább törekedni akarok arra, hogy ne járuljak hozzá még jobban a társadalmi egyenlőtlenségekhez, a környezetszennyezéshez, stb. Azokkal az apró kis társadalmi szerepvállalós lépésekkel, amiről már egyszer írtam. Ennyit tudok tenni, remélem ezért feloldozást kapok azért, hogy időnként én is "hülye nyugati fogyasztóként" viselkedem.
2012. március 18., vasárnap
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép
Ez a bejegyzésemet a március 15-i események váltották ki belőlem. Kicsit indulatosabbra sikeredett, mint szerettem volna, de úgy döntöttem, vágatlanul közlöm. Nincs benne hivatkozás, és nem szabatos a fogalmazás, mert csak a saját szubjektív véleményem.
Kezdjük egy Radnóti-idézettel, a Nem tudhatom című versből van, kiemelés tőlem:
"Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
---
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg."
Belőlem nagy felháborodást váltott ki, hogy azt olvastam, miniszterelnökünk a március 15-i beszédében azt mondta, Magyarország nem lesz gyarmat, az Európai Unió hasonlatos az Szovjetunióhoz és a Habsburg-ok vezette Osztrák-Magyar Monarchiához. Nekem egyszerűen az a véleményem, Orbán a kormánya (és az előző magyar kormányok-----előző történelmi korok kormányai is???) által elhibázott rossz gazdaságpolitikai döntésekért másokat akar hibáztatni. Másokat: Az Európai Uniót, az IMF-t, Krisztust, Buddhát, Krisnát, mindenkit, csak saját magát nem. Nem akarja ugyanis elveszteni politikai népszerűségét, ezért ki kell találnia valami magyarázatot, amivel megnyugtatja a választóit. Választása pedig jelen esetben az Európai Unióra esett. Legyen az EU a bűnbak mindenért. Az az EU, akinek Magyarország rendszeresen nem fizeti be a kötelező tagsági díjakat. Az az EU, akitől a tagdíjat rendszeresen nem fizető Magyarország rendszeresen felvesz jelentős összegű pénzügyi támogatásokat fejlesztési beruházásokra. Ezeket az Orbán követői által oly mértékben gyűlölt EU nyugati országaiban élő adófizetők fizetik be. Nekem az a véleményem, ha már nem fizetjük rendesen a tagságunkat, és egy halom pénzt kapunk az EU-tól, akkor legalább ne járjon a szánk, hogy az EU miatt van minden problémánk. Megdöbbentő számomra, hogy ennyi ember bekajálja ezt az olcsó demagógiát. Vagy talán be is akarják kajálni? Jobb ez a tudat, mint szembenézni a fájó igazsággal, vállalni a rossz döntéseinkért a felelősséget? Kíváncsi vagyok, hogy amikor majd a magyar kormány újra tarja a markát az országot a gazdasági válságból kihúzó újabb EU-s támogatásért, (mert tartani fogja, az biztos, hiszen Magyarország nem tud külső segítség nélkül kijönni ebből a szorult helyzetből), akkor is ennyire gonosz mumus lesz-e még az EU?
A magyar politikai életben nagy hagyományai vannak a bűnbakképzésnek, történelmi idők óta. Nem a balsors tép minket, hanem mi magunk. Mindig ki kell találni valamit, hogy mások tehetnek a rossz dolgokról, nem pedig mi.
Egy másik felháborító dolog az volt, amit a Nemzeti Bank függetlenségéről mondott: A hvg.online-ból idézek: "Mint mondta, a márciusi ifjak is látták azt, hogy a pénzügyi függetlenség fontos, ezért törekedtek arra, hogy független nemzeti bankot követeljenek. Szerinte ugyanakkor nem az a független jegybank, ami a nemzetétől független, hanem az, ami megvédi a nemzet szabadságát. "Józan ember nem adja a kamrakulcsát a szomszédjának" - tette hozzá."
Igen ám, csakhogy Orbán Viktor maga akarja kontrollálni a Nemzeti Bankot. Szerintem éppen az Orbán által kontrollált Nemzeti Bank az, ami nemzetétől független. Egyébként a "nemzetétől független jegybank" is egy jó nagy retorikai baromság. A nemzet azon emberek közössége, akik egy történelmi, politikai és kulturális közösségből jövőnek vallják magukat. A jegybank meg egy intézmény, ami irányítja a monetáris politikát, hogy az megfelelően reagáljon a szabad piac kihívásaira. A piacgazdaságban ugyanis nem a kormány és nem is az állam irányítja a monetáris politikát, mint régen a tervgazdaság idején volt, hanem a piac. Bár Magyarországon a kormány és az állam lassan egy és ugyanaz lesz. De visszatérve a "nemzetétől független jegybank" kifejezéshez: A független jegybank az aktuálpolitikától független, nem a nemzetétől .A nemzet egy kulturális közösség, a jegybank egy intézmény az államigazgatásban. Mi köze a nemzetnek a jegybankhoz, az állami számvevőszékhez, az Alkotmánybírósághoz, vagy bármelyik más, a demokráciát biztosító fékhez és ellensúlyhoz? Az égegyadta világon semmi. Ez is csak egy szöveg, ami jól hangzik, a tömegmanipulációra felhasználható, de semmi értelme.
Az meg, hogy az EU Jegybank feletti kontrollja gátolná a szabadságot, egyszerűen nem igaz. Kinek a szabadságát gátolná a Jegybank feletti EU kontroll? Egyedül Orbán Viktor azon szabadságát, hogy maga manipulálhassa a monetáris politikát. Más szabadságot szerintem nem gátolna. Azzal, hogy az EU -hoz csatlakoztunk (népszavazás útján, 2004-ben, lehet rá emlékezni, megkérdeztek minket, hogy kell-e ez nekünk) vállaltunk az azzal járó kötelezettségeket is, nem csak a pénzügyi támogatások kiapadhatatlan folyását. Ha Magyarország az Eurozóna tagja lenne, akkor a magyar monetáris politika EU szinten lenne, és a kormány sajnos nem tudna kénye-kedve szerint szórakozni a monetáris politikával, válságba sodorva az országot. Akkor a valutánk stabilitását kutya kötelességünk lenne megőrizni, mert ezzel veszélybe sodornánk az egész Euro-zóna stabilitását. Magyarul kénytelenek volnánk tenni valamit a stabil gazdaságért. Nem lehetne annyit lopni, csalni, hazudni "sajnos". A nagyobb EU - kontroll a monetáris politikában tehát a stabilitást szolgálná, és nem tenné lehetővé, hogy hozzá nem értő magyar politikusok saját kontójukra garázdálkodjanak a valutapolitikával. Én inkább az EU-ra bízom a kamrakulcsomat, mint Orbán Viktorra.
Ide másolom a demagógia görög szó jelentését, szerintem sokan nem tudják, hogy mit is jelent ez, pedig hasznos szó:
nagyhangú, hazug ígérgetés és az érzelmek, szenvedélyek felelőtlen felszítása a tájékozatlan néptömegek megnyerésére; népcsalás, népámítás
Egy dologban egyetértek Orbán Viktorral: Most van szükség a tettrekész Kossuthra, a bölcs Széchenyire. Igen. Ez igaz. Rájuk szükség lenne most. De ők meghaltak. Hol van ma egy Széchenyi, aki felajánlja birtokainak egy éves jövedelmét a magyar kulturális élet támogatására? Hol van ma egy politikus, vagy bármilyen más vezető, aki még nem járatta le magát erkölcsileg, és emellett képes civil kezdeményezést előidézni? A magyar történelemben utoljára valóban 1848-ban volt egy olyan politikusgeneráció, aki hajlandó volt áldozatot hozni a célokért, vállalni a felelősséget a tettekért, elősegíteni az összefogást. Az összefogást, egy olyan Magyarországon, ahol a nemzetállam még nem is létezett. A nemzetállam ugyanis a 19. század találmánya. Akkor jött divatba, hogy emberek egy közösségbe tartozónak kezdjék el vallani magukat, csak azért mert egy országban laknak, egy nyelvet beszélnek. 48 előtt a nemes soha nem említette volna egy lapon magát a jobbággyal pusztán azért mert egy nyelvet beszélnek. Széchenyi jobban beszélt németül és latinul, mint magyarul, mint akkoriban minden "magyar" arisztokrata, a magyar nyelv a jobbágyok nyelve volt, és Kazinczyék nyelvújító mozgalma előtt alig létezett. A magyar arisztokrácia ennek az óriási különbségnek az ELLENÉRE összefogott a magyar jobbágysággal a szabadság érdekében. A magyar nemzet, amire mostanában kétpercenként hivatkoznak, ekkor született. Akkor sokkal óriásibb volt a szakadék a magyar társadalom rétegei között, mégis összefogtak. Most nincs akkora szakadék, mégse fogunk össze. A magyar arisztokrácia SAJÁT ANYAGI HASZONLESÉSÉT félretéve rengeteg pénzt áldozott olyan nemzetépítő civil kezdeményezésekre, mint a Magyar Tudományos Akadémia, a folyószabályozás, dunai hajózás, hídépítés, kaszinó, lóverseny a közélet élénkítéséért, és még sorolhatnám. Hol van ma egy olyan magyar elit társadalmi réteg, aki képes pénzt áldozni magyar civil célokért, társadalmi célokért és nem csak a saját hasznát lesi?
Azt mondja a miniszterelnökünk, hogy nem szabad az a magyar, aki munkanélküli, meg fizetnie kell a lakáshitelét? Az aradi vértanúk meghaltak a szabadságért, mi meg azon rinyálunk, hogy nehéz a lakáshitel és ezért nem vagyunk szabadok? Hogy lennénk mi a reformkor generációjának a leszármazottai? Semmi közünk hozzájuk! Nem érünk fel hozzájuk sem erkölcsi nagyságban, sem áldozatkészségben, sem bátorságban, sem összefogásban.
A reformkor vezetői látnokok voltak, és hősök. Látták, hogy mit kell tenniük a jelenükben, hogy a holnap generációjának(vagyis nekünk) jó legyen . Feláldozták, amit fel kellett áldozniuk, a jelenükben, hogy a jövő generációjának (vagyis nekünk) jó legyen. Ki képes erre ma? Ki hoz áldozatot MA egy szebb HOLNAPért, amit lehet, hogy nem ér meg, csak a gyerekei?
Na jó, nem dühöngök. Ugyanakkor tudom, hogy vannak sokan Magyarországon, akik úgy gondolkodnak, mint én, és nem úgy, mint ők. És tudom, hogy senkinek sem könnyű megélni, gyereket nevelni....De akkor is!!!!!
Egy Petőfi - idézettel zárom:
"Vannak hamis próféták, akik
Azt hirdetik nagy gonoszan,
Hogy már megállhatunk, mert itten
Az ígéretnek földe van.
...
Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!
És addig? addig nincs megnyugvás,
Addig folyvást küszködni kell. -
Talán az élet, munkáinkért,
Nem fog fizetni semmivel,
De a halál majd szemeinket
Szelíd, lágy csókkal zárja be,
S virágkötéllel, selyempárnán
Bocsát le a föld mélyibe."
Csak azt remélem, hogy a Radnóti által említett csecsszopókban idővel valóban megnő az értelem, és fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Kezdjük egy Radnóti-idézettel, a Nem tudhatom című versből van, kiemelés tőlem:
"Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
---
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg."
Belőlem nagy felháborodást váltott ki, hogy azt olvastam, miniszterelnökünk a március 15-i beszédében azt mondta, Magyarország nem lesz gyarmat, az Európai Unió hasonlatos az Szovjetunióhoz és a Habsburg-ok vezette Osztrák-Magyar Monarchiához. Nekem egyszerűen az a véleményem, Orbán a kormánya (és az előző magyar kormányok-----előző történelmi korok kormányai is???) által elhibázott rossz gazdaságpolitikai döntésekért másokat akar hibáztatni. Másokat: Az Európai Uniót, az IMF-t, Krisztust, Buddhát, Krisnát, mindenkit, csak saját magát nem. Nem akarja ugyanis elveszteni politikai népszerűségét, ezért ki kell találnia valami magyarázatot, amivel megnyugtatja a választóit. Választása pedig jelen esetben az Európai Unióra esett. Legyen az EU a bűnbak mindenért. Az az EU, akinek Magyarország rendszeresen nem fizeti be a kötelező tagsági díjakat. Az az EU, akitől a tagdíjat rendszeresen nem fizető Magyarország rendszeresen felvesz jelentős összegű pénzügyi támogatásokat fejlesztési beruházásokra. Ezeket az Orbán követői által oly mértékben gyűlölt EU nyugati országaiban élő adófizetők fizetik be. Nekem az a véleményem, ha már nem fizetjük rendesen a tagságunkat, és egy halom pénzt kapunk az EU-tól, akkor legalább ne járjon a szánk, hogy az EU miatt van minden problémánk. Megdöbbentő számomra, hogy ennyi ember bekajálja ezt az olcsó demagógiát. Vagy talán be is akarják kajálni? Jobb ez a tudat, mint szembenézni a fájó igazsággal, vállalni a rossz döntéseinkért a felelősséget? Kíváncsi vagyok, hogy amikor majd a magyar kormány újra tarja a markát az országot a gazdasági válságból kihúzó újabb EU-s támogatásért, (mert tartani fogja, az biztos, hiszen Magyarország nem tud külső segítség nélkül kijönni ebből a szorult helyzetből), akkor is ennyire gonosz mumus lesz-e még az EU?
A magyar politikai életben nagy hagyományai vannak a bűnbakképzésnek, történelmi idők óta. Nem a balsors tép minket, hanem mi magunk. Mindig ki kell találni valamit, hogy mások tehetnek a rossz dolgokról, nem pedig mi.
Egy másik felháborító dolog az volt, amit a Nemzeti Bank függetlenségéről mondott: A hvg.online-ból idézek: "Mint mondta, a márciusi ifjak is látták azt, hogy a pénzügyi függetlenség fontos, ezért törekedtek arra, hogy független nemzeti bankot követeljenek. Szerinte ugyanakkor nem az a független jegybank, ami a nemzetétől független, hanem az, ami megvédi a nemzet szabadságát. "Józan ember nem adja a kamrakulcsát a szomszédjának" - tette hozzá."
Igen ám, csakhogy Orbán Viktor maga akarja kontrollálni a Nemzeti Bankot. Szerintem éppen az Orbán által kontrollált Nemzeti Bank az, ami nemzetétől független. Egyébként a "nemzetétől független jegybank" is egy jó nagy retorikai baromság. A nemzet azon emberek közössége, akik egy történelmi, politikai és kulturális közösségből jövőnek vallják magukat. A jegybank meg egy intézmény, ami irányítja a monetáris politikát, hogy az megfelelően reagáljon a szabad piac kihívásaira. A piacgazdaságban ugyanis nem a kormány és nem is az állam irányítja a monetáris politikát, mint régen a tervgazdaság idején volt, hanem a piac. Bár Magyarországon a kormány és az állam lassan egy és ugyanaz lesz. De visszatérve a "nemzetétől független jegybank" kifejezéshez: A független jegybank az aktuálpolitikától független, nem a nemzetétől .A nemzet egy kulturális közösség, a jegybank egy intézmény az államigazgatásban. Mi köze a nemzetnek a jegybankhoz, az állami számvevőszékhez, az Alkotmánybírósághoz, vagy bármelyik más, a demokráciát biztosító fékhez és ellensúlyhoz? Az égegyadta világon semmi. Ez is csak egy szöveg, ami jól hangzik, a tömegmanipulációra felhasználható, de semmi értelme.
Az meg, hogy az EU Jegybank feletti kontrollja gátolná a szabadságot, egyszerűen nem igaz. Kinek a szabadságát gátolná a Jegybank feletti EU kontroll? Egyedül Orbán Viktor azon szabadságát, hogy maga manipulálhassa a monetáris politikát. Más szabadságot szerintem nem gátolna. Azzal, hogy az EU -hoz csatlakoztunk (népszavazás útján, 2004-ben, lehet rá emlékezni, megkérdeztek minket, hogy kell-e ez nekünk) vállaltunk az azzal járó kötelezettségeket is, nem csak a pénzügyi támogatások kiapadhatatlan folyását. Ha Magyarország az Eurozóna tagja lenne, akkor a magyar monetáris politika EU szinten lenne, és a kormány sajnos nem tudna kénye-kedve szerint szórakozni a monetáris politikával, válságba sodorva az országot. Akkor a valutánk stabilitását kutya kötelességünk lenne megőrizni, mert ezzel veszélybe sodornánk az egész Euro-zóna stabilitását. Magyarul kénytelenek volnánk tenni valamit a stabil gazdaságért. Nem lehetne annyit lopni, csalni, hazudni "sajnos". A nagyobb EU - kontroll a monetáris politikában tehát a stabilitást szolgálná, és nem tenné lehetővé, hogy hozzá nem értő magyar politikusok saját kontójukra garázdálkodjanak a valutapolitikával. Én inkább az EU-ra bízom a kamrakulcsomat, mint Orbán Viktorra.
Ide másolom a demagógia görög szó jelentését, szerintem sokan nem tudják, hogy mit is jelent ez, pedig hasznos szó:
nagyhangú, hazug ígérgetés és az érzelmek, szenvedélyek felelőtlen felszítása a tájékozatlan néptömegek megnyerésére; népcsalás, népámítás
Egy dologban egyetértek Orbán Viktorral: Most van szükség a tettrekész Kossuthra, a bölcs Széchenyire. Igen. Ez igaz. Rájuk szükség lenne most. De ők meghaltak. Hol van ma egy Széchenyi, aki felajánlja birtokainak egy éves jövedelmét a magyar kulturális élet támogatására? Hol van ma egy politikus, vagy bármilyen más vezető, aki még nem járatta le magát erkölcsileg, és emellett képes civil kezdeményezést előidézni? A magyar történelemben utoljára valóban 1848-ban volt egy olyan politikusgeneráció, aki hajlandó volt áldozatot hozni a célokért, vállalni a felelősséget a tettekért, elősegíteni az összefogást. Az összefogást, egy olyan Magyarországon, ahol a nemzetállam még nem is létezett. A nemzetállam ugyanis a 19. század találmánya. Akkor jött divatba, hogy emberek egy közösségbe tartozónak kezdjék el vallani magukat, csak azért mert egy országban laknak, egy nyelvet beszélnek. 48 előtt a nemes soha nem említette volna egy lapon magát a jobbággyal pusztán azért mert egy nyelvet beszélnek. Széchenyi jobban beszélt németül és latinul, mint magyarul, mint akkoriban minden "magyar" arisztokrata, a magyar nyelv a jobbágyok nyelve volt, és Kazinczyék nyelvújító mozgalma előtt alig létezett. A magyar arisztokrácia ennek az óriási különbségnek az ELLENÉRE összefogott a magyar jobbágysággal a szabadság érdekében. A magyar nemzet, amire mostanában kétpercenként hivatkoznak, ekkor született. Akkor sokkal óriásibb volt a szakadék a magyar társadalom rétegei között, mégis összefogtak. Most nincs akkora szakadék, mégse fogunk össze. A magyar arisztokrácia SAJÁT ANYAGI HASZONLESÉSÉT félretéve rengeteg pénzt áldozott olyan nemzetépítő civil kezdeményezésekre, mint a Magyar Tudományos Akadémia, a folyószabályozás, dunai hajózás, hídépítés, kaszinó, lóverseny a közélet élénkítéséért, és még sorolhatnám. Hol van ma egy olyan magyar elit társadalmi réteg, aki képes pénzt áldozni magyar civil célokért, társadalmi célokért és nem csak a saját hasznát lesi?
Azt mondja a miniszterelnökünk, hogy nem szabad az a magyar, aki munkanélküli, meg fizetnie kell a lakáshitelét? Az aradi vértanúk meghaltak a szabadságért, mi meg azon rinyálunk, hogy nehéz a lakáshitel és ezért nem vagyunk szabadok? Hogy lennénk mi a reformkor generációjának a leszármazottai? Semmi közünk hozzájuk! Nem érünk fel hozzájuk sem erkölcsi nagyságban, sem áldozatkészségben, sem bátorságban, sem összefogásban.
A reformkor vezetői látnokok voltak, és hősök. Látták, hogy mit kell tenniük a jelenükben, hogy a holnap generációjának(vagyis nekünk) jó legyen . Feláldozták, amit fel kellett áldozniuk, a jelenükben, hogy a jövő generációjának (vagyis nekünk) jó legyen. Ki képes erre ma? Ki hoz áldozatot MA egy szebb HOLNAPért, amit lehet, hogy nem ér meg, csak a gyerekei?
Na jó, nem dühöngök. Ugyanakkor tudom, hogy vannak sokan Magyarországon, akik úgy gondolkodnak, mint én, és nem úgy, mint ők. És tudom, hogy senkinek sem könnyű megélni, gyereket nevelni....De akkor is!!!!!
Egy Petőfi - idézettel zárom:
"Vannak hamis próféták, akik
Azt hirdetik nagy gonoszan,
Hogy már megállhatunk, mert itten
Az ígéretnek földe van.
...
Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!
És addig? addig nincs megnyugvás,
Addig folyvást küszködni kell. -
Talán az élet, munkáinkért,
Nem fog fizetni semmivel,
De a halál majd szemeinket
Szelíd, lágy csókkal zárja be,
S virágkötéllel, selyempárnán
Bocsát le a föld mélyibe."
Csak azt remélem, hogy a Radnóti által említett csecsszopókban idővel valóban megnő az értelem, és fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
2012. március 11., vasárnap
Frankofón Femme fatale-ok, avagy a feminitás fogságában:)
Nemzetközi nőnap volt a minap. Én ezt csak onnan tudtam meg, hogy egy kedves magyar barátom emlékeztetett e jeles napra. Ezt nagyon nagyra értékeltem, a franciák közül ugyanis ezt senki nem tette meg. Számomra itt semmi nem utalt arra, hogy a nőket bárki is ünnepelné. De milyennek is látom én a nők helyzetét magyar szemmel itt Franciaországban?
A francia nők femme fatale-ok, számomra ehhez nem fér kétség. Magasak és véknyak, mindig jól öltözöttek, Jean-Paul Gaultier is Yves Saint-Laurent által megálmodott magassarkakon lépdelnek (escarpin- a Szerk.) a boulevard-on, vállukon hatalmas Louis Vuitton kreálmány fityeg, forró szívüket pedig gondosan elrejtik, haute couture kabátok, szembe húzott sapkák, hajak, napszemüvegek és mosolytalan arc páncéljába, szépen manikűrözött kezükben slim cigeratta bodorodó füstje mögé bújva vonulnak ők, a francia nők. Nekem legalábbis ez a benyomásom róluk, rideg, megközelíthetetlenségükben fenséges élő alabástrom szobrok, szépséges szüfrazsettek, kecses kékharisnyák, fejük felett pedig ott dereng a feminizmus elnyűhetetlen glóriája. Férfinak ide belépni tilos, vagy minimum, ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.
A megközelíthetetlenségre ebben a kultúrában szükség is van. A férfiak ugyanis sokkal nyomulósabbak mint Magyarországon. Az utcán utánanéznek a nők után, jobban, mint a magyarok, flörtölnek lépten-nyomon, jobban, mint a magyarok. Hát, hiába, befigyel a mediterrán behatás. Nekem ez eleinte inkább zavarba ejtő volt, mint pozitív, nem voltam ugyanis hozzászokva, hogy a macsó attitűd ilyen nagy arányban legyen reprezentálva a társadalomban. Az utcán vadidegen férfiak szájából száll felém minduntalan a "Bonjour madmoiselle", tetőtől talpig végigmérő pillantás, esetleg kurjongatás kíséretében. Nekem az a véleményem, hogy a legtöbbjük nem tud eltekinteni attól, hogy a nők nők. Mindig úgy beszélnek velünk, mintha flörtölnének, akkor is, amikor nem. Egyszerűen nem tudnak ránk máshogy nézni, csak és kizárólag nőként. Lehet hogy ez nem baj egyébként.
A helyiek azt mondták, ha mosolyogva beszédbe elegyedek egy pasival, az egyértelmű jele annak, hogy akarok tőle valamit. Mivaaann???Ha nem akarok tőle semmit, akkor kb. "bunkónak" kell lenni a férfiakkal, viszont ha egy kicsit is kedves vagyok, az az ő szemükben már felhívás keringőre. Itt a női nem tehát minden esetben igen. Eleinte zavarba ejtő, idegesítő volt ez nekem, de mára már hozzászoktam. Itt legalább érzem, hogy nő vagyok, életem minden pillanatában tudatában vagyok ennek. Ez egyébként rettentő pozitív is tud lenni, és Magyarországon ez nem így van:)
Ezért ilyen ridegek tehát itt a nők, ha nem akarnak folyton benne lenni pásztázó férfitekintetek kereszttüzében, akkor jégkirálynő-jelmezbe kell bújtatniuk túláradó nőiességüket. Egyébként néha már sajnálom az itteni férfiakat. Nehéz lehet csajozni, ha mindenki ennyire elutasító. Egy srác egyszer azt mondta nekem, a pasik macsósága éppolyan álca, mint a jégkirálynő - jelmez. Ha lerántjuk a teremtés koronáiról ezt a leplet, alatta csak egy anyjáért nyivákoló kisfiút találunk, a délceg, bohém bon vivant nyomban köddé válik:) Nem tudom, hogy ez igaz-e, talán...
Felfedezni vélek egy jó adag teátrálisságot is ebben a társadalomban, de ez talán csak a mi szemünkben az, nekik ez így normális. Nekem fura, hogy mindenki mindenkinek puszit ad, legalább kettőt, de néha hármat vagy négyet, a munkahelyemen a kollégáim is. Bemutatkozásnál pedig a férfiak nem nyújtják nekem a kezüket, viszont adnak legalább két puszit. Sose tudom, hogy mikor mondjam a nevemet, puszi előtt, után vagy közben, és mit csináljak a kinyújtott kezemmel:)
Francia bennfentesektől azt is megtudtam, ha egy kül-földi halandó nem használja elégszer a S'il vous plaît, pardon, excusez-moi, merci, avec plaisir szavakat, akkor műveletlen plebejusnak tartják. A franciák valóban baromi sokat használják ezeket a frázisokat más nemzetekkel összevetve. Szerintem a mindennapi nyelv 90 %-át ezek a szavak teszik ki. Ez egyébként rettentő jó dolog, ezt mindenképpen eltanulom tőlük, nem hiába kultúrnemzet:) Azóta én is udvariasabb lettem egy fokkal. Amikor ugyanis fejben magyar mondataimat fordítom le franciára szó szerint, és azt mondom, hogy "Szeretnék kérni egy valamit", nem teszem hozzá mindig, hogy kérem, mert magyarban ez a feltételes mód már udvarias. Mint kiderült, franciául mindig, minden körülmények között használni kell a szilvuplét, különben letartóztatnak etikett elleni vétséggel. Ez majdnem akkora bűn, mintha nem a megfelelő bort választjuk a sülthöz:) A suliban egy kisfiú egyszer azért nem adott kölcsön egy tollat a társának, mert a másik gyerek nem mondta, hogy szilvuple. Az is kiderült, hogy a pardon és az excusez-moi korántsem ugyanaz. A pardon-t akkor kell mondani, ha nekimegyünk valakinek az utcán, az excusez-moi-t pedig akkor, ha útbaigazítást kérünk az utcán. Ez a nemmindegy, kéremszépen. Az avec plaisir-t is nagyon gyakran használják, és ami tetszik nekem, hogy komolyan is gondolják. Tényleg örömmel csinálják, bármi is legyen az. A bemutatkozásnál pedig azt kell mondani, hogy Enchanté, ami kábé annyit jelent, hogy "El vagyok bűvölve". Ez mennyivel szebb, mint az angol "Nice to meet you..." Érzek egyfajta fenségességet (felsőbbrendűséget???-ááá nem, dehogy is) ebben a nyelven. Talán a latin eredetből eredeztethető ez az ünnepélyes és szenvedélyes hangzásvilág.
Nekem egyébként tetszik az, hogy nyilvános helyeken nem átallanak Mademoiselle-nek szólítani engem és magázódni velem. Ez a kettő együtt annyira udvarias:) Főleg, hogy magyarul már senki nem mond olyat, hogy Kiskezit csókolom kisasszony, miben segíthetek magácskának, a magázódás sem dívik már bankokban vagy üzletekben. Simán letegeznek vadidegenek, ha úgy látják, hogy egy korosztályba járunk:) Persze nem baj ez, mert ez meg közvetlen. De valahogy nekem tetszik ez az udvarias, kicsit régiesen arisztokratikus magázódós mademoiselle-ezés, akkor is, ha sokak szerint ez is a francia távolságtartás jele. Lett lakótársammal beszélgettünk erről, mondtam, hogy a magyarban a magázódni és kisasszonyozni csak romantikus regényekben szokás, ezért ettől a megszólítástól én tiszteletreméltó arisztokratikus hölgynek érzem magamat. Ő viszont mondta, hogy Lettországban a kisasszony jelentése ostoba tehén. Ezért számára megalázó ez a titulus,és ő a Madame-ot prefereálja. Érdekes, hogy mennyire különbözőnek látjuk ezt.
Itt sokkal feministábbak a nők, mint egy magyar menyecske, például én. A takarítást megalázónak érzik, tüntetnek az egyenlő bérért, tűsarkújukkal betörik az üvegplafont miközben kék harisnyájukban felhágnak a társadalmi ranglétra legmagasabb fokára, és lerugdossák közben a gyanútlan férfiakat. A legmeglepőbb, hogy van itt Franciaországban egy olyan feminista mozgalom, amely ki akarja iktatni a mademoiselle titulust, mondván, hogy az szexista és megkülönböztető, és megalázó. Merthogy a mademoiselle-nek nincs férfi megfelelője, ami azt jelenti, hogy egy kisasszonynak szüksége van egy férfira hogy madame-má válhasson, a monsieur pedig már alapból monsieur-nek születik, a férfi már akkor is úr, amikor liberót visel. És hát ez rettentő igazságtalan. Az iskolánkban az egyik anyuka pedig azt mondta nekem, hogy nem tetszik neki, hogy szexistává nevelik a kisfiát, mert a fiúkat nem engedik babázni, a lányokat meg kisautózni, és a fiúknak királyfi jelmezt kell viselniük, a lányoknak pedig királylányjelmezt. Ez pedig felháborító, és szexista, mert hát hogy fogja így egyenrangú félként kezelni a nőket az a kisfiú felnőtt korában???
Ilyen kis apróságokból látom, hogy magasabb a szabadság-nívó a társadalomban. Az embereknek az alapvető szabadságok mást jelentenek, és jobban tisztában vannak a jogaikkal. Lépten-nyomon sztrájkolnak, minden középületre ki van írva a Liberté, Égalité, Fraternité. A gyerekek a suliban nagyon gyakran használják a "neked nincs jogod ehhez vagy ahhoz" frázist. Ezt Magyarországon én még csak felnőtt szájából hallottam. Itt viszont ötévesek azzal dobálóznak, hogy "Neked nincs jogod azzal a filctollal rajzolni!". Ez mennyire vicces! Jó, hogy nem teszik hozzá, hogy az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata, meg a Code Napoleon is tiltja a filctoll 5 év alatti használatát:)
Hát igen. Ez egy forradalmibb, lázadóbb társadalom, ahol az emberi jogok témakörben teljesen más dolgokon vitatkoznak, mint nálunk otthon Magyarországon. Most persze szándékosan nem beszélek az afrikai, csendes óceáni bevándorlók, nemzeti kisebbségek rendkívül ellentmondásos emberi jogi helyzetéről az emberi jogok országában. Én nagyon fontosnak tartom az emberi jogok védelmét, de ez fokú feminizmus nekem már magas:) De lehet, hogy velem van a baj, régimódi vagyok. Lám-lám a madmoiselle-t is szeretem, és nem érzem magamat jogfosztottnak és elnyomottnak, mert a porszívózás vagy ablakpucolás mocskos rabszolgamunkáját kell elvégeznem, miközben meg vagyok fosztva a láblógatáshoz való alapvető emberi jogomtól.
A francia nők femme fatale-ok, számomra ehhez nem fér kétség. Magasak és véknyak, mindig jól öltözöttek, Jean-Paul Gaultier is Yves Saint-Laurent által megálmodott magassarkakon lépdelnek (escarpin- a Szerk.) a boulevard-on, vállukon hatalmas Louis Vuitton kreálmány fityeg, forró szívüket pedig gondosan elrejtik, haute couture kabátok, szembe húzott sapkák, hajak, napszemüvegek és mosolytalan arc páncéljába, szépen manikűrözött kezükben slim cigeratta bodorodó füstje mögé bújva vonulnak ők, a francia nők. Nekem legalábbis ez a benyomásom róluk, rideg, megközelíthetetlenségükben fenséges élő alabástrom szobrok, szépséges szüfrazsettek, kecses kékharisnyák, fejük felett pedig ott dereng a feminizmus elnyűhetetlen glóriája. Férfinak ide belépni tilos, vagy minimum, ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.
A megközelíthetetlenségre ebben a kultúrában szükség is van. A férfiak ugyanis sokkal nyomulósabbak mint Magyarországon. Az utcán utánanéznek a nők után, jobban, mint a magyarok, flörtölnek lépten-nyomon, jobban, mint a magyarok. Hát, hiába, befigyel a mediterrán behatás. Nekem ez eleinte inkább zavarba ejtő volt, mint pozitív, nem voltam ugyanis hozzászokva, hogy a macsó attitűd ilyen nagy arányban legyen reprezentálva a társadalomban. Az utcán vadidegen férfiak szájából száll felém minduntalan a "Bonjour madmoiselle", tetőtől talpig végigmérő pillantás, esetleg kurjongatás kíséretében. Nekem az a véleményem, hogy a legtöbbjük nem tud eltekinteni attól, hogy a nők nők. Mindig úgy beszélnek velünk, mintha flörtölnének, akkor is, amikor nem. Egyszerűen nem tudnak ránk máshogy nézni, csak és kizárólag nőként. Lehet hogy ez nem baj egyébként.
A helyiek azt mondták, ha mosolyogva beszédbe elegyedek egy pasival, az egyértelmű jele annak, hogy akarok tőle valamit. Mivaaann???Ha nem akarok tőle semmit, akkor kb. "bunkónak" kell lenni a férfiakkal, viszont ha egy kicsit is kedves vagyok, az az ő szemükben már felhívás keringőre. Itt a női nem tehát minden esetben igen. Eleinte zavarba ejtő, idegesítő volt ez nekem, de mára már hozzászoktam. Itt legalább érzem, hogy nő vagyok, életem minden pillanatában tudatában vagyok ennek. Ez egyébként rettentő pozitív is tud lenni, és Magyarországon ez nem így van:)
Ezért ilyen ridegek tehát itt a nők, ha nem akarnak folyton benne lenni pásztázó férfitekintetek kereszttüzében, akkor jégkirálynő-jelmezbe kell bújtatniuk túláradó nőiességüket. Egyébként néha már sajnálom az itteni férfiakat. Nehéz lehet csajozni, ha mindenki ennyire elutasító. Egy srác egyszer azt mondta nekem, a pasik macsósága éppolyan álca, mint a jégkirálynő - jelmez. Ha lerántjuk a teremtés koronáiról ezt a leplet, alatta csak egy anyjáért nyivákoló kisfiút találunk, a délceg, bohém bon vivant nyomban köddé válik:) Nem tudom, hogy ez igaz-e, talán...
Felfedezni vélek egy jó adag teátrálisságot is ebben a társadalomban, de ez talán csak a mi szemünkben az, nekik ez így normális. Nekem fura, hogy mindenki mindenkinek puszit ad, legalább kettőt, de néha hármat vagy négyet, a munkahelyemen a kollégáim is. Bemutatkozásnál pedig a férfiak nem nyújtják nekem a kezüket, viszont adnak legalább két puszit. Sose tudom, hogy mikor mondjam a nevemet, puszi előtt, után vagy közben, és mit csináljak a kinyújtott kezemmel:)
Francia bennfentesektől azt is megtudtam, ha egy kül-földi halandó nem használja elégszer a S'il vous plaît, pardon, excusez-moi, merci, avec plaisir szavakat, akkor műveletlen plebejusnak tartják. A franciák valóban baromi sokat használják ezeket a frázisokat más nemzetekkel összevetve. Szerintem a mindennapi nyelv 90 %-át ezek a szavak teszik ki. Ez egyébként rettentő jó dolog, ezt mindenképpen eltanulom tőlük, nem hiába kultúrnemzet:) Azóta én is udvariasabb lettem egy fokkal. Amikor ugyanis fejben magyar mondataimat fordítom le franciára szó szerint, és azt mondom, hogy "Szeretnék kérni egy valamit", nem teszem hozzá mindig, hogy kérem, mert magyarban ez a feltételes mód már udvarias. Mint kiderült, franciául mindig, minden körülmények között használni kell a szilvuplét, különben letartóztatnak etikett elleni vétséggel. Ez majdnem akkora bűn, mintha nem a megfelelő bort választjuk a sülthöz:) A suliban egy kisfiú egyszer azért nem adott kölcsön egy tollat a társának, mert a másik gyerek nem mondta, hogy szilvuple. Az is kiderült, hogy a pardon és az excusez-moi korántsem ugyanaz. A pardon-t akkor kell mondani, ha nekimegyünk valakinek az utcán, az excusez-moi-t pedig akkor, ha útbaigazítást kérünk az utcán. Ez a nemmindegy, kéremszépen. Az avec plaisir-t is nagyon gyakran használják, és ami tetszik nekem, hogy komolyan is gondolják. Tényleg örömmel csinálják, bármi is legyen az. A bemutatkozásnál pedig azt kell mondani, hogy Enchanté, ami kábé annyit jelent, hogy "El vagyok bűvölve". Ez mennyivel szebb, mint az angol "Nice to meet you..." Érzek egyfajta fenségességet (felsőbbrendűséget???-ááá nem, dehogy is) ebben a nyelven. Talán a latin eredetből eredeztethető ez az ünnepélyes és szenvedélyes hangzásvilág.
Nekem egyébként tetszik az, hogy nyilvános helyeken nem átallanak Mademoiselle-nek szólítani engem és magázódni velem. Ez a kettő együtt annyira udvarias:) Főleg, hogy magyarul már senki nem mond olyat, hogy Kiskezit csókolom kisasszony, miben segíthetek magácskának, a magázódás sem dívik már bankokban vagy üzletekben. Simán letegeznek vadidegenek, ha úgy látják, hogy egy korosztályba járunk:) Persze nem baj ez, mert ez meg közvetlen. De valahogy nekem tetszik ez az udvarias, kicsit régiesen arisztokratikus magázódós mademoiselle-ezés, akkor is, ha sokak szerint ez is a francia távolságtartás jele. Lett lakótársammal beszélgettünk erről, mondtam, hogy a magyarban a magázódni és kisasszonyozni csak romantikus regényekben szokás, ezért ettől a megszólítástól én tiszteletreméltó arisztokratikus hölgynek érzem magamat. Ő viszont mondta, hogy Lettországban a kisasszony jelentése ostoba tehén. Ezért számára megalázó ez a titulus,és ő a Madame-ot prefereálja. Érdekes, hogy mennyire különbözőnek látjuk ezt.
Itt sokkal feministábbak a nők, mint egy magyar menyecske, például én. A takarítást megalázónak érzik, tüntetnek az egyenlő bérért, tűsarkújukkal betörik az üvegplafont miközben kék harisnyájukban felhágnak a társadalmi ranglétra legmagasabb fokára, és lerugdossák közben a gyanútlan férfiakat. A legmeglepőbb, hogy van itt Franciaországban egy olyan feminista mozgalom, amely ki akarja iktatni a mademoiselle titulust, mondván, hogy az szexista és megkülönböztető, és megalázó. Merthogy a mademoiselle-nek nincs férfi megfelelője, ami azt jelenti, hogy egy kisasszonynak szüksége van egy férfira hogy madame-má válhasson, a monsieur pedig már alapból monsieur-nek születik, a férfi már akkor is úr, amikor liberót visel. És hát ez rettentő igazságtalan. Az iskolánkban az egyik anyuka pedig azt mondta nekem, hogy nem tetszik neki, hogy szexistává nevelik a kisfiát, mert a fiúkat nem engedik babázni, a lányokat meg kisautózni, és a fiúknak királyfi jelmezt kell viselniük, a lányoknak pedig királylányjelmezt. Ez pedig felháborító, és szexista, mert hát hogy fogja így egyenrangú félként kezelni a nőket az a kisfiú felnőtt korában???
Ilyen kis apróságokból látom, hogy magasabb a szabadság-nívó a társadalomban. Az embereknek az alapvető szabadságok mást jelentenek, és jobban tisztában vannak a jogaikkal. Lépten-nyomon sztrájkolnak, minden középületre ki van írva a Liberté, Égalité, Fraternité. A gyerekek a suliban nagyon gyakran használják a "neked nincs jogod ehhez vagy ahhoz" frázist. Ezt Magyarországon én még csak felnőtt szájából hallottam. Itt viszont ötévesek azzal dobálóznak, hogy "Neked nincs jogod azzal a filctollal rajzolni!". Ez mennyire vicces! Jó, hogy nem teszik hozzá, hogy az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata, meg a Code Napoleon is tiltja a filctoll 5 év alatti használatát:)
Hát igen. Ez egy forradalmibb, lázadóbb társadalom, ahol az emberi jogok témakörben teljesen más dolgokon vitatkoznak, mint nálunk otthon Magyarországon. Most persze szándékosan nem beszélek az afrikai, csendes óceáni bevándorlók, nemzeti kisebbségek rendkívül ellentmondásos emberi jogi helyzetéről az emberi jogok országában. Én nagyon fontosnak tartom az emberi jogok védelmét, de ez fokú feminizmus nekem már magas:) De lehet, hogy velem van a baj, régimódi vagyok. Lám-lám a madmoiselle-t is szeretem, és nem érzem magamat jogfosztottnak és elnyomottnak, mert a porszívózás vagy ablakpucolás mocskos rabszolgamunkáját kell elvégeznem, miközben meg vagyok fosztva a láblógatáshoz való alapvető emberi jogomtól.
2012. január 30., hétfő
Mese a csodaszarvasról
A neten találtam egy blogot, amelyet egy Németországban önkénteskedő csaj készített, sok, gyerekeknek szóló magyar anyagot rakott fel. Ott leltem rá a csodaszarvas - történetre, kb. el is felejtettem már, hogy is volt ez az egész Hunorral és Magyarral. Az a jó az egészben, hogy a tanároknak mindegy, hogy mit adok elő, és hogyan, csak töltsem ki az egy órát és a gyerekek élvezzék. Viszont azért a csodaszarvas-történet elég erőszakos is tud lenni (mégis csak vadászokról van szó, akik nyíllal állatokra lőnek, meg persze embörre is), és
Az a rész is elég ellentmondásos, amikor a két ifjú és 100 kísérője megtalálják az erdőben a hercegnőket, 100 lánypajtásukkal együtt. Ebben van erőszak és szexualitás is, egyik se való négyéveseknek szerintem. Az eredeti szövegben ilyesmi volt: "Amikor meglátták a leányokat, a legények közibük vágtattak, nyergükbe kapták a leányokat, és izibe feleségül vették őket. Hunornak és Magyarnak a két hercegnő jutott, a vitézek meg megosztoztak a maradék 100 leányon" háááááttt .... szerintem ez nem pont így vót. Az osztozkodást és a "feleségül vevést" illetően ugyanis szerintem nem kérdezték meg a leányok véleményét a honfoglaló magyarok, amikor pont megtámadtak egy területet és ott nőket találtak. Azt se tartom valószínűnek, hogy amikor a honfoglaló őseink nőket raboltak, mindig pontosan kivárták a nászéjszakát az első romantikus együttlétig.
Végül úgy oldottam meg, hogy megtaláltam a monda egy gyerekeknek szóló változatát, ez nagyon naivan mesélte el a történetet. Ezt én lefordítottam franciára, nem szép és régies passé simple-ben csak sima múltidőben, és átnézettem a lakótársaimmal, ezután leírtam, és minden jelenethez rajzoltam egy képet. Amikor meséltem a mesét, mutogattam a képeket, nomád életmódban rajzoltam le a "Nimród családot", ez jó volt, mert így mesélhettem arról, hogy a honfoglaló őseink, mielőtt chevalier-k (lovagok) lettek volna, mint a franciák, előtte még nomádkodtak egy kicsit, jurtában laktak, nem chateau-ban (kastélyban), állatot tartottak, nem földet műveltek, és nyereg alatt puhított nyers húst ettek békacomb helyett:) Szóval vicces volt szembeállítani a két ország történelmi különbségeit, és a gyerkőcök értették is.
Az utolsó félórát rajzolással töltöttük. Csináltam egy hatalmas, plakátszerű papírt, amire rárajzoltam Hunort és Magyart, meg a csodaszarvast. Ezután megkértem a gyerekeket, hogy csukják be a szemüket, és képzeljenek el egy mesebeli országot. Ugyanis Hunor és Magyar, akik egy szarvast kergettek, végül egy hazát találtak. Rajzoljuk le tehát együtt ezt a szép, mesebeli országot. Így is lett. A nagy papíromra a gyerekek rajzoltak egy Meseországot, (nagyon jó volt együtt rajzolni velük egy hatalmas papírra), és a rajzunkat ezután kiragasztottuk a kantin falára.
Az a rész is elég ellentmondásos, amikor a két ifjú és 100 kísérője megtalálják az erdőben a hercegnőket, 100 lánypajtásukkal együtt. Ebben van erőszak és szexualitás is, egyik se való négyéveseknek szerintem. Az eredeti szövegben ilyesmi volt: "Amikor meglátták a leányokat, a legények közibük vágtattak, nyergükbe kapták a leányokat, és izibe feleségül vették őket. Hunornak és Magyarnak a két hercegnő jutott, a vitézek meg megosztoztak a maradék 100 leányon" háááááttt .... szerintem ez nem pont így vót. Az osztozkodást és a "feleségül vevést" illetően ugyanis szerintem nem kérdezték meg a leányok véleményét a honfoglaló magyarok, amikor pont megtámadtak egy területet és ott nőket találtak. Azt se tartom valószínűnek, hogy amikor a honfoglaló őseink nőket raboltak, mindig pontosan kivárták a nászéjszakát az első romantikus együttlétig.
Végül úgy oldottam meg, hogy megtaláltam a monda egy gyerekeknek szóló változatát, ez nagyon naivan mesélte el a történetet. Ezt én lefordítottam franciára, nem szép és régies passé simple-ben csak sima múltidőben, és átnézettem a lakótársaimmal, ezután leírtam, és minden jelenethez rajzoltam egy képet. Amikor meséltem a mesét, mutogattam a képeket, nomád életmódban rajzoltam le a "Nimród családot", ez jó volt, mert így mesélhettem arról, hogy a honfoglaló őseink, mielőtt chevalier-k (lovagok) lettek volna, mint a franciák, előtte még nomádkodtak egy kicsit, jurtában laktak, nem chateau-ban (kastélyban), állatot tartottak, nem földet műveltek, és nyereg alatt puhított nyers húst ettek békacomb helyett:) Szóval vicces volt szembeállítani a két ország történelmi különbségeit, és a gyerkőcök értették is.
Az utolsó félórát rajzolással töltöttük. Csináltam egy hatalmas, plakátszerű papírt, amire rárajzoltam Hunort és Magyart, meg a csodaszarvast. Ezután megkértem a gyerekeket, hogy csukják be a szemüket, és képzeljenek el egy mesebeli országot. Ugyanis Hunor és Magyar, akik egy szarvast kergettek, végül egy hazát találtak. Rajzoljuk le tehát együtt ezt a szép, mesebeli országot. Így is lett. A nagy papíromra a gyerekek rajzoltak egy Meseországot, (nagyon jó volt együtt rajzolni velük egy hatalmas papírra), és a rajzunkat ezután kiragasztottuk a kantin falára.
2012. január 28., szombat
A kiskakas gyémánt félkrajcárja
Végre élesbe megy a projektem. Véget ért az iskolában a decemberi megfigyelési időszak, és azóta rendszeresen kell készülnöm valamilyen magyar kultúrát bemutató dologgal az osztályokban. Tegnap a kicsikkel a csodaszarvas történetét vettük át:) Rájöttem, ez a munka nekem is jó lesz arra, hogy újra felfedezzem a magyar kultúrában azokat a szépségeket, amelyeket eddig nem sikerült, vagy már felfedeztem csak elfelejtettem. Rájöttem ugyanis, hogy a középiskola óta egyáltalán nem foglalkoztam a magyar történelemmel, irodalommal, művészetekkel. Ez mostantól másként lesz:)
Az első alkalommal a Kiskakas gyémánt félkrajcárja című mesét választottam, mert gyerekkoromban imádtam azt a mesét. Találtam szerencsére egy francia fordítást a neten, így azzal nem nekem kellett bajlódnom, sajnos nem annyira jó a franciám, hogy magamtól fordítgassak, tele lenne nyelvtani hibákkal. Ez pedig hibátlan fordítás volt, ráadásul mese-nyelven megírva. A francia mesékben mindig a "passé simple" igeidőt használják. Ezt az igeidőt beszédben egyáltalán nem használják, nagyon-nagyon régies. ezért a francia nyelvkönyveknek mindig a legvégén szerepel, és a legtöbb franciául tanuló ember sosem tanulja meg, mert elég komplikált, sok a rendhagyó ige, és tényleg csak írásban használatos, mesékben, tudományos cikkekben, stb. Ezért a legtöbb ember úgy gondolja, hogy na jól van, hagyjuk....enélkül is tudok franciául beszélni. Én sem ismerem még ezt az igeidőt, de elhatároztam, hogy ha odáig jutok, akkor megtanulom, mert nagyon szépnek találom a hangzását, és nem lehet lehetetlen megtanulni,ha a franciáknak is megy. Ráadásul amikor gyerek voltam, én is imádtam azt, hogy a mesékben többnyire más szavakat használunk, mint az élő beszédben. Ettől lesz meseszagú a mese, nem csak egy puszta szöveg. Most viszont örültem ennek a fordításnak, mert én biztos nem tudtam volna így lefordítani a mesémet.
A kiskakas gyémánt félkrajcárja-előadásomból elég sokat tanultam. Egyrészt azt, hogy valahogy prezentálnom kell a mesét, nem elég, ha csak felolvasom, mert az nem köti le eléggé a gyerekek figyelmét. Ezért zokniból varrtam egy kiskakas- bábot és egy török szultán bábot. A többi kelléket az oviscsoportban fellelhető cuccokból szedtem össze. (egy kék rongy volt a folyó, egy piros a tűz, és pont volt egy műanyag kastély kéznél a csoportban, a gyémánt félkrajcár pedig jobb híján egy eurós érme lett).
Meglepve tapasztaltam, hogy a mai gyerekek is szeretik azt, amikor a felnőttek mesét olvasnak fel nekik könyvből. Azt hittem, hogy a mai "X-box" generáció figyelmét már csak a world of warcraft és flash mcqueen köti le, nem holmi kiskakas meg török szultán. De tévedtem. Nagyon élvezték a kis előadásomat, találgatták, hogy mi lesz, nevettek a darázscsípős résznél, és lelkesen kukorékoltak a kiskakassal együtt. Aztán pedig megkértek, hogy adjam oda nekik a bábokat, és hadd játsszák el ők a mesét.
Az volt csak a gond, hogy a bábozás 15 perc alatt megvolt, és volt még 45 percem, ami alatt lövésem sem volt, hogy mit csinálhatnánk. Tehát rájöttem, hogy a történet mellé legközelebbre még sok egyéb dolgot is ki kell találni, mert tök nehéz kitölteni feladattal 45 percet. Ráadásul azt is megfigyeltem, hogy a gyerekeket kb. 15 percig érdekli egyvalami. Tehát kb. 4X15 perces cuccot kell csinálnom, hogy ne unatkozzanak. Tehát ott álltam a 45 percemmel üres kézzel, hároméves tekintetek kereszttüzében, hogy akkor most mi lesz????Nem csinálunk semmit????
Szerencsére a dajka néni (akit imádok) kihúzott a trutyiból, gyorsan bedobdta, hogy hogy tudnánk az általam hozott kakasos kifestőből bábokat fabrikálni. A gyerekek ugyanis a mese végén megkérdezék: -Anett, akkor most csinálsz nekünk is ilyen bábokat?
Erre ledöbbentem...Húúú, nekem is kb 2 órába tellett elkészíteni őket, pedig én már nagy vagyok, ti ezt nem tudjátok megcsinálni.....
Szóval végül egy kakasos kifestőből kivágtuk a kakast, és ráragasztottuk hurkapálcára és kartonpapírra, így lett báb is, meg a fél órát is kitöltöttük.
Az első alkalommal a Kiskakas gyémánt félkrajcárja című mesét választottam, mert gyerekkoromban imádtam azt a mesét. Találtam szerencsére egy francia fordítást a neten, így azzal nem nekem kellett bajlódnom, sajnos nem annyira jó a franciám, hogy magamtól fordítgassak, tele lenne nyelvtani hibákkal. Ez pedig hibátlan fordítás volt, ráadásul mese-nyelven megírva. A francia mesékben mindig a "passé simple" igeidőt használják. Ezt az igeidőt beszédben egyáltalán nem használják, nagyon-nagyon régies. ezért a francia nyelvkönyveknek mindig a legvégén szerepel, és a legtöbb franciául tanuló ember sosem tanulja meg, mert elég komplikált, sok a rendhagyó ige, és tényleg csak írásban használatos, mesékben, tudományos cikkekben, stb. Ezért a legtöbb ember úgy gondolja, hogy na jól van, hagyjuk....enélkül is tudok franciául beszélni. Én sem ismerem még ezt az igeidőt, de elhatároztam, hogy ha odáig jutok, akkor megtanulom, mert nagyon szépnek találom a hangzását, és nem lehet lehetetlen megtanulni,ha a franciáknak is megy. Ráadásul amikor gyerek voltam, én is imádtam azt, hogy a mesékben többnyire más szavakat használunk, mint az élő beszédben. Ettől lesz meseszagú a mese, nem csak egy puszta szöveg. Most viszont örültem ennek a fordításnak, mert én biztos nem tudtam volna így lefordítani a mesémet.
A kiskakas gyémánt félkrajcárja-előadásomból elég sokat tanultam. Egyrészt azt, hogy valahogy prezentálnom kell a mesét, nem elég, ha csak felolvasom, mert az nem köti le eléggé a gyerekek figyelmét. Ezért zokniból varrtam egy kiskakas- bábot és egy török szultán bábot. A többi kelléket az oviscsoportban fellelhető cuccokból szedtem össze. (egy kék rongy volt a folyó, egy piros a tűz, és pont volt egy műanyag kastély kéznél a csoportban, a gyémánt félkrajcár pedig jobb híján egy eurós érme lett).
Meglepve tapasztaltam, hogy a mai gyerekek is szeretik azt, amikor a felnőttek mesét olvasnak fel nekik könyvből. Azt hittem, hogy a mai "X-box" generáció figyelmét már csak a world of warcraft és flash mcqueen köti le, nem holmi kiskakas meg török szultán. De tévedtem. Nagyon élvezték a kis előadásomat, találgatták, hogy mi lesz, nevettek a darázscsípős résznél, és lelkesen kukorékoltak a kiskakassal együtt. Aztán pedig megkértek, hogy adjam oda nekik a bábokat, és hadd játsszák el ők a mesét.
Az volt csak a gond, hogy a bábozás 15 perc alatt megvolt, és volt még 45 percem, ami alatt lövésem sem volt, hogy mit csinálhatnánk. Tehát rájöttem, hogy a történet mellé legközelebbre még sok egyéb dolgot is ki kell találni, mert tök nehéz kitölteni feladattal 45 percet. Ráadásul azt is megfigyeltem, hogy a gyerekeket kb. 15 percig érdekli egyvalami. Tehát kb. 4X15 perces cuccot kell csinálnom, hogy ne unatkozzanak. Tehát ott álltam a 45 percemmel üres kézzel, hároméves tekintetek kereszttüzében, hogy akkor most mi lesz????Nem csinálunk semmit????
Szerencsére a dajka néni (akit imádok) kihúzott a trutyiból, gyorsan bedobdta, hogy hogy tudnánk az általam hozott kakasos kifestőből bábokat fabrikálni. A gyerekek ugyanis a mese végén megkérdezék: -Anett, akkor most csinálsz nekünk is ilyen bábokat?
Erre ledöbbentem...Húúú, nekem is kb 2 órába tellett elkészíteni őket, pedig én már nagy vagyok, ti ezt nem tudjátok megcsinálni.....
Szóval végül egy kakasos kifestőből kivágtuk a kakast, és ráragasztottuk hurkapálcára és kartonpapírra, így lett báb is, meg a fél órát is kitöltöttük.
2012. január 22., vasárnap
Magyar vagyok: legszebb ország a hazám az öt világrész nagy területén
Az EVS azt is tudatosította bennem, hogy én mindig, mindenhol Magyarországot képviselem, ha külföldre megyek, azt, amit rólam gondolnak, azt fogják gondolni "A MAGYAROK"-ról is. Ezért elhatároztam, hogy ezentúl még jobban odafigyelek arra, hogy jó benyomást keltsek, megbízható és becsületes legyek. Mivel nem bíznak bennünk annyira nyugaton, nekem talán kétszer annyit kell tennem, hogy ugyanannyira megbízzanak bennem, mint egy nyugatiban. Ahogy József Attila írja:
A bevonótáborban össze kellett írnunk, mi motivál minket az EVS során. Én a "saját kultúrám bemutatása" részt eléggé a lista végére raktam szeptemberben. Mára ez teljesen megváltozott, ezt tartom az egyik legfontosabb EVS-küldetésemnek. Nekem ide kellett jönnöm, hogy rátaláljak a magyarságtudatomra. Addig ugyanis nem nagyon volt olyanom. Folyton szidtam az országomat, ha külföldiekkel beszéltem, a negatívumokra fókuszáltam, panaszkodtam a bürokráciára, a korrupcióra, a csalásokra, stb. Rájöttem, ez mennyire rossz hozzáállás. Borzasztóan rossz hallgatni egy embert, aki nem szeretettel beszél a hazájáról. A magyarságtudatomat azért sem találtam eddig, mert hazánkban vannak olyan csoportok, akik a hazafiságot a zsidó- és cigánygyűlölettel azonosítják. Én ezért kitaláltam, hogy inkább kozmopolitának vallom magamat, akinek hazája a nagyvilág, minthogy bárkit is diszkrimináljak faji, vallási, etnikai alapon. Most viszont már tudom:
A MAGYARSÁGTUDATOM AZT JELENTI, AMIT ÉN AKAROK, HOGY JELENTSEN. Én találom ki, hogy szerintem mit jelent magyarnak lenni. És ha szerintem jó hazafinak lenni NEM JELENTI zsidók és cigányok vagy bármilyen csoport diszkriminálását, akkor nem jelenti, és kész. MÁRPEDIG SZÁMOMRA NEM JELENTI. NEM HISZEK A GYŰLÖLETBEN. ÉN GYŰLÖLKÖDÉS NÉLKÜL AKAROK JÓ MAGYAR HAZAFI (vagy honleány) LENNI. Az én magyarságtudatom nem zár ki senkit, sőt befogad mindenkit. Én hiszek a diszkrimináció-mentes, gyűlölködés - mentes magyarság-tudatban, és nem hagyom, hogy szélsőséges szervezetek kisajátítsák a "jó magyar hazafi" fogalmát. Nem. Ezt a fogalmat én töltöm meg tartalommal, és mindenki magának tölti meg tartalommal. Ráadásul szerintem még úgy is lehet valaki jó magyar, hogy közben zsidónak, cigánynak, vagy bármi másnak vallja magát. Miért ne? Nem csak egy identitásunk lehet egyszerre. Az identitás olyan, mint a Dreher: Az, amit beletöltesz:)
Még egy József Attila idézet illik ide:
"...A világ vagyok - minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e múltnak már adósa
szelíd jövővel - mai magyarok!
... Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a múltat be kell vallani.
A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vívtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés..."
"Igazi lelkünket, akárcsak az ünneplő ruhákat gondosan őrizzük meg, hogy tiszta legyen majd az ünnepekre."
A bevonótáborban össze kellett írnunk, mi motivál minket az EVS során. Én a "saját kultúrám bemutatása" részt eléggé a lista végére raktam szeptemberben. Mára ez teljesen megváltozott, ezt tartom az egyik legfontosabb EVS-küldetésemnek. Nekem ide kellett jönnöm, hogy rátaláljak a magyarságtudatomra. Addig ugyanis nem nagyon volt olyanom. Folyton szidtam az országomat, ha külföldiekkel beszéltem, a negatívumokra fókuszáltam, panaszkodtam a bürokráciára, a korrupcióra, a csalásokra, stb. Rájöttem, ez mennyire rossz hozzáállás. Borzasztóan rossz hallgatni egy embert, aki nem szeretettel beszél a hazájáról. A magyarságtudatomat azért sem találtam eddig, mert hazánkban vannak olyan csoportok, akik a hazafiságot a zsidó- és cigánygyűlölettel azonosítják. Én ezért kitaláltam, hogy inkább kozmopolitának vallom magamat, akinek hazája a nagyvilág, minthogy bárkit is diszkrimináljak faji, vallási, etnikai alapon. Most viszont már tudom:
A MAGYARSÁGTUDATOM AZT JELENTI, AMIT ÉN AKAROK, HOGY JELENTSEN. Én találom ki, hogy szerintem mit jelent magyarnak lenni. És ha szerintem jó hazafinak lenni NEM JELENTI zsidók és cigányok vagy bármilyen csoport diszkriminálását, akkor nem jelenti, és kész. MÁRPEDIG SZÁMOMRA NEM JELENTI. NEM HISZEK A GYŰLÖLETBEN. ÉN GYŰLÖLKÖDÉS NÉLKÜL AKAROK JÓ MAGYAR HAZAFI (vagy honleány) LENNI. Az én magyarságtudatom nem zár ki senkit, sőt befogad mindenkit. Én hiszek a diszkrimináció-mentes, gyűlölködés - mentes magyarság-tudatban, és nem hagyom, hogy szélsőséges szervezetek kisajátítsák a "jó magyar hazafi" fogalmát. Nem. Ezt a fogalmat én töltöm meg tartalommal, és mindenki magának tölti meg tartalommal. Ráadásul szerintem még úgy is lehet valaki jó magyar, hogy közben zsidónak, cigánynak, vagy bármi másnak vallja magát. Miért ne? Nem csak egy identitásunk lehet egyszerre. Az identitás olyan, mint a Dreher: Az, amit beletöltesz:)
Még egy József Attila idézet illik ide:
"...A világ vagyok - minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e múltnak már adósa
szelíd jövővel - mai magyarok!
... Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a múltat be kell vallani.
A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vívtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés..."
Társadalmi szerepvállalás-Casting: Vállalj te is szerepet életed filmjében!
Azért is hálás vagyok az EVS önkénteskedésnek, mert rájöttem egy nagyon fontos dologra. Minden országnak megvan a maga baja, és minden országnak először a saját bajainak a megoldásáért kell felelősséget vállalnia, csak utána kell más ország problémáival foglalkozni.
Én kicsit mindig úgy gondoltam, hogy a fejlett nyugati országokban élő gazdag emberek magasról tesznek arra, hogy mi történik a szegényebb országokban, hiányzik a társadalmi szerep- és felelősségvállalás. Nem segítenek Afrikán, Magyarországnak sem segítenek, pedig megtehetnék, stb...
Most már árnyaltabban látom ezt is. Ezentúl a nyugatiaknak csak a szép dolgokról beszélek Magyarországot illetően, és nem terhelem őket a saját gazdasági problémáinkkal, mert ezt nem nekik kell megoldaniuk, hanem nekünk. Igen. Nekünk. Szerintem mi, magyarok, nagyon gyakran a nyugattól várjuk a segítséget. Viszont az ő életüket a mi problémánk közvetlenül nem érinti, az emberek azzal foglalkoznak, ami hatással van az életükre. Nekünk kell tenni valamit, nem mindig várni, hogy a sült galamb a szánkba repüljön. Régen Afrikába akartam menni önkénteskedni, hogy tegyek valami hasznosat. Rájöttem, hogy a saját hazámban is van elég tennivaló, most különösen. Ezért először ott kell hasznossá válnom, nem pedig világot megváltani Afrikában. Ezt is fogom tenni. Aktívabb társadalmi szerepvállalást akarok otthon, Magyarországon, és másokat is erre fogok ösztönözni. "Think globally, act locally." Azt hiszem, most értettem csak meg a sokat ismételt mondat igazi jelentését. Köszönöm, EVS.
De mit is jelent a nagyobb társadalmi szerepvállalás? Sokan azt gondolják, az nehéz, és nincs nekem időm erre, és gyűjtenem kell lakásra, meg kocsira, meg gyereket nevelni. Igen, ezek a dolgok is fontosak. De szerintem emellett is lehet, és kell is társadalmi szerepet vállalni, pl. szelektíven gyűjteni a hulladékot, havonta, kéthavonta 1-2 alkalommal 1-2 órát önkénteskedni egy magyarországi civil szervezetben, adónk egy százalékát felajánlani, 3 havonta egyszer, egy darab hajléktalannak 20 forint adományt adni. Ezek közül elég akár egyet is kiválasztani, szerintem ez már igenis társadalmi szerepvállalás. Nem nehéz, ugye?
Én kicsit mindig úgy gondoltam, hogy a fejlett nyugati országokban élő gazdag emberek magasról tesznek arra, hogy mi történik a szegényebb országokban, hiányzik a társadalmi szerep- és felelősségvállalás. Nem segítenek Afrikán, Magyarországnak sem segítenek, pedig megtehetnék, stb...
Most már árnyaltabban látom ezt is. Ezentúl a nyugatiaknak csak a szép dolgokról beszélek Magyarországot illetően, és nem terhelem őket a saját gazdasági problémáinkkal, mert ezt nem nekik kell megoldaniuk, hanem nekünk. Igen. Nekünk. Szerintem mi, magyarok, nagyon gyakran a nyugattól várjuk a segítséget. Viszont az ő életüket a mi problémánk közvetlenül nem érinti, az emberek azzal foglalkoznak, ami hatással van az életükre. Nekünk kell tenni valamit, nem mindig várni, hogy a sült galamb a szánkba repüljön. Régen Afrikába akartam menni önkénteskedni, hogy tegyek valami hasznosat. Rájöttem, hogy a saját hazámban is van elég tennivaló, most különösen. Ezért először ott kell hasznossá válnom, nem pedig világot megváltani Afrikában. Ezt is fogom tenni. Aktívabb társadalmi szerepvállalást akarok otthon, Magyarországon, és másokat is erre fogok ösztönözni. "Think globally, act locally." Azt hiszem, most értettem csak meg a sokat ismételt mondat igazi jelentését. Köszönöm, EVS.
De mit is jelent a nagyobb társadalmi szerepvállalás? Sokan azt gondolják, az nehéz, és nincs nekem időm erre, és gyűjtenem kell lakásra, meg kocsira, meg gyereket nevelni. Igen, ezek a dolgok is fontosak. De szerintem emellett is lehet, és kell is társadalmi szerepet vállalni, pl. szelektíven gyűjteni a hulladékot, havonta, kéthavonta 1-2 alkalommal 1-2 órát önkénteskedni egy magyarországi civil szervezetben, adónk egy százalékát felajánlani, 3 havonta egyszer, egy darab hajléktalannak 20 forint adományt adni. Ezek közül elég akár egyet is kiválasztani, szerintem ez már igenis társadalmi szerepvállalás. Nem nehéz, ugye?
EURÓPAIDENTITÁS (EU? EURÓ? EURÓPA? EURÓPAI? )
Tudom, hosszúra nyúlik a post-om, de még egy dolgot meg kell említenem, amit az EVS-nek köszönhetek. Ez pedig nem más, mint az EURÓPAI IDENTITÁSTUDATOM. Már ilyennel is rendelkezem, igen. Sok külföldivel vagyok körülvéve, és igenis európai állampolgárnak is érzem magamat, nem csak magyarnak. Otthon ezt nem éreztem ennyire. Múlt hétvégén a németekkel, franciákkal, egy cseh és egy portugál csajjal meglátogattunk egy kis kathar várkastélyt egy eldugott, festői faluban. Egy középkori kávézóban ültünk, magas hegyekre nyíló kilátással a januárban is zöldellő legelőkre. Az Európa minden szegletéből összejött fiatal nukleáris kérdésekről, az Európai Unió jövőjéről, az EU problémáiról, lehetésges megoldásairól beszélt. Mindenki máshogy látja, mindenki gondolkodását befolyásolja a saját kultúrája. Egy dologban viszont egyetértettünk:
SZERETJÜK EURÓPÁT!
Jó dolognak tartjuk az integrációt. Hiszünk abban, hogy csak az összefogás segíthet rajtunk, ha nem akarjuk, hogy ez az ezerféle kultúrát, sokféle történelmi múltat, eltérő gazdasági fejlettségű régiókat magában foglaló Unió továbbra is virágozhasson, akkor is, ha igaz lesz, amit a Financial Times-ban olvastam még kitekintős újságíró koromban: a 21. század történelmét Ázsiában írják, és nem Nyugaton.
Kicsit egy Remarque - regénybe illő hangulatom támadt. Mintha ott, abban a kávézóban megérintett volna valami közelgő rossz szele. Minden jókedvünk és fiatalságunk ellenére is ránk vetült a gazdasági válság, az ugrásszerű ázsiai gazdasági fejlődés, a nukleáris kérdések, a nagyhatalmak fegyverkezésének fenyegető árnyéka.
SZERETJÜK EURÓPÁT!
Jó dolognak tartjuk az integrációt. Hiszünk abban, hogy csak az összefogás segíthet rajtunk, ha nem akarjuk, hogy ez az ezerféle kultúrát, sokféle történelmi múltat, eltérő gazdasági fejlettségű régiókat magában foglaló Unió továbbra is virágozhasson, akkor is, ha igaz lesz, amit a Financial Times-ban olvastam még kitekintős újságíró koromban: a 21. század történelmét Ázsiában írják, és nem Nyugaton.
Kicsit egy Remarque - regénybe illő hangulatom támadt. Mintha ott, abban a kávézóban megérintett volna valami közelgő rossz szele. Minden jókedvünk és fiatalságunk ellenére is ránk vetült a gazdasági válság, az ugrásszerű ázsiai gazdasági fejlődés, a nukleáris kérdések, a nagyhatalmak fegyverkezésének fenyegető árnyéka.
Én nem ilyennek képzeltem a rendet...
Amikor hazamentem karácsonyra, meglepetéssel tapasztaltam a kis hazánkban lezajló politikai változások hatását. Nagyon aggasztanak az új alkotmány antidemokratikus elemeket tartalmazó kitételei. Amikor otthon bekapcsoltam a televíziót, nem ugyanaz a magyar egyes fogadott, mint amit otthagytam szeptemberben. Számomra igenis világosan érezhető volt, hogy a politikai vitaműsorokban a riporterek úgy teszik fel a kérdést, hogy az a kormánypárt véleményét tükrözze, a hírek úgy vannak összeválogatva a híradóban, hogy ne nagyon kerüljenek be olyan hírek, amelyek negatívan befolyásolnák a kormány intézkedéseiről adott képet. Egyszóval a média szerintem manipulálva van, és ez világosan érezhető.
Múlt héten, takarítás közben kiesett a partvis a kezemből, amikor a francia hírekben meghallottam Magyarországot, Orbán Viktor nevét, és a hírt, miszerint a magyar kormány nem hajlandó az Európai Unió utasítására sem eltávolítani az új magyar alkotmányból a demokráciát korlátozó részeket. Számomra meglepő volt, hogy ebből csak most lett hír itt nyugaton. A német lakótársam is mondta már, hogy a szülei is hallották, mi történik nálunk, és azt mondták, azt hitték, ilyesmi kb csak Kazahsztánban történhet meg, nem egy európai uniós tagállamban. Nagyon elszomorított ezt hallani.
József Attila: Levegőt! c. verse jut eszembe.
Olvassátok el:
http://www.sztaki.hu/~blb/irodalom/jattila/levegot.html
"Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat! "
Az iskolában a magyar kultúra népszerűsítése a feladatom. Remélem, nem ütközöm majd nehézségekbe, ha ezek a negatív hírek nagyon elterjednek. Viszont azért a legtöbb ember, akivel erről beszéltem, csak annyit mondott, hogy hallott valamit, hogy Magyarországon történik valami, mi is...? Igen, őket most eléggé lefoglalja az elnökválasztás, és a saját problémáik. Valljuk be, ez sem kevés, mint megtudtam, itt is elég sok nacionalista, radikális szervezet tevékenykedik, Sarkozy elnöksége botrányokkal van tele, a franciák sokallják az adókat, sokan sokallják a bevándorlókat, mások éppen azt gondolják, hogy nem adnak elég jogot nekik...
Most már kicsit árnyaltabban látom ezt a képet. Itt Franciaországban védve vagyok mindattól, ami otthon történik. Ez jó is, meg rossz is. Jó, mert védve vagyok, mert az életemet közvetlenül nem érintik (most még) ezek a változások. Jó, mert távolról, kívülről látom mindezt, objektívebben meg tudom ítélni. Jó, mert minden rossz ellenére tudom népszerűsíteni külföldön szeretett hazám kultúráját, és ez talán most, ebben a történelmi pillanatban fontosabb, mint bármikor.
Rossz, mert szeretnék tüntetni menni a demokráciáért, aktív szerepet vállalni, aggódom a szeretteimért, és nem tudok semmit tenni mégsem. Rossz, mert egyedül vagyok a dühömmel, félelmemmel, szerepvállalási vágyammal, nincsenek körülöttem a honfitársaim, akikkel megoszthatnám mindezt. Rossz, mert a misszióm épp hazám kultúrájának bemutatása, nem akarom, hogy a negatív hírek tönkretegyék az iskolai projektemet.
Ellopták a biciklimet decemberben. A lett lakótársam bankja pedig becsődölt novemberben, és minden megtakarítását elvesztené, ha nem menne haza februárban Lettországba. Ezért pénzt kellett kérnie a szervezettől, hogy hazautazhasson intézkedni. Ennek egyáltalán nem örültek, az én bringa - ellopásomnak sem. Kicsit hűvösebbek lettek velünk a franciák, félek, hogy arra gondolnak, a kelet-európaiakkal csak baj van....A német lakótársam munkahelye, a Játékkölcsönző korábban fogadott lett önkéntest, aki rosszul beszélt franciául. Lakótársam főnöke elmondta: "Hát igen, minél keletebbre mész az európai unióban, annál kockázatosabb önkéntest fogadni, annál több velük a baj..."Tudom, hogy ez egy szűklátókörű megfogalmazás, és csak egy ember véleménye, de rossz ezt hallani.
Múlt héten, takarítás közben kiesett a partvis a kezemből, amikor a francia hírekben meghallottam Magyarországot, Orbán Viktor nevét, és a hírt, miszerint a magyar kormány nem hajlandó az Európai Unió utasítására sem eltávolítani az új magyar alkotmányból a demokráciát korlátozó részeket. Számomra meglepő volt, hogy ebből csak most lett hír itt nyugaton. A német lakótársam is mondta már, hogy a szülei is hallották, mi történik nálunk, és azt mondták, azt hitték, ilyesmi kb csak Kazahsztánban történhet meg, nem egy európai uniós tagállamban. Nagyon elszomorított ezt hallani.
József Attila: Levegőt! c. verse jut eszembe.
Olvassátok el:
http://www.sztaki.hu/~blb/irodalom/jattila/levegot.html
"Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat! "
Az iskolában a magyar kultúra népszerűsítése a feladatom. Remélem, nem ütközöm majd nehézségekbe, ha ezek a negatív hírek nagyon elterjednek. Viszont azért a legtöbb ember, akivel erről beszéltem, csak annyit mondott, hogy hallott valamit, hogy Magyarországon történik valami, mi is...? Igen, őket most eléggé lefoglalja az elnökválasztás, és a saját problémáik. Valljuk be, ez sem kevés, mint megtudtam, itt is elég sok nacionalista, radikális szervezet tevékenykedik, Sarkozy elnöksége botrányokkal van tele, a franciák sokallják az adókat, sokan sokallják a bevándorlókat, mások éppen azt gondolják, hogy nem adnak elég jogot nekik...
Most már kicsit árnyaltabban látom ezt a képet. Itt Franciaországban védve vagyok mindattól, ami otthon történik. Ez jó is, meg rossz is. Jó, mert védve vagyok, mert az életemet közvetlenül nem érintik (most még) ezek a változások. Jó, mert távolról, kívülről látom mindezt, objektívebben meg tudom ítélni. Jó, mert minden rossz ellenére tudom népszerűsíteni külföldön szeretett hazám kultúráját, és ez talán most, ebben a történelmi pillanatban fontosabb, mint bármikor.
Rossz, mert szeretnék tüntetni menni a demokráciáért, aktív szerepet vállalni, aggódom a szeretteimért, és nem tudok semmit tenni mégsem. Rossz, mert egyedül vagyok a dühömmel, félelmemmel, szerepvállalási vágyammal, nincsenek körülöttem a honfitársaim, akikkel megoszthatnám mindezt. Rossz, mert a misszióm épp hazám kultúrájának bemutatása, nem akarom, hogy a negatív hírek tönkretegyék az iskolai projektemet.
Ellopták a biciklimet decemberben. A lett lakótársam bankja pedig becsődölt novemberben, és minden megtakarítását elvesztené, ha nem menne haza februárban Lettországba. Ezért pénzt kellett kérnie a szervezettől, hogy hazautazhasson intézkedni. Ennek egyáltalán nem örültek, az én bringa - ellopásomnak sem. Kicsit hűvösebbek lettek velünk a franciák, félek, hogy arra gondolnak, a kelet-európaiakkal csak baj van....A német lakótársam munkahelye, a Játékkölcsönző korábban fogadott lett önkéntest, aki rosszul beszélt franciául. Lakótársam főnöke elmondta: "Hát igen, minél keletebbre mész az európai unióban, annál kockázatosabb önkéntest fogadni, annál több velük a baj..."Tudom, hogy ez egy szűklátókörű megfogalmazás, és csak egy ember véleménye, de rossz ezt hallani.
2012. január 15., vasárnap
Magyarnak levés, európaidentitás, vagy hazánk a nagyvilág?
"Igazi lelkünket, akárcsak az ünneplő ruhákat gondosan őrizzük meg, hogy tiszta legyen majd az ünnepekre."
/József Attila/Én nem ilyennek képzeltem a rendet...
Amikor hazamentem karácsonyra, meglepetéssel tapasztaltam a kis hazánkban lezajló politikai változások hatását. Nagyon aggasztanak az új alkotmány antidemokratikus elemeket tartalmazó kitételei. Amikor otthon bekapcsoltam a televíziót, nem ugyanaz a magyar egyes fogadott, mint amit otthagytam szeptemberben. Számomra igenis világosan érezhető volt, hogy a politikai vitaműsorokban a riporterek úgy teszik fel a kérdést, hogy az a kormánypárt véleményét tükrözze, a hírek úgy vannak összeválogatva a híradóban, hogy ne nagyon kerüljenek be olyan hírek, amelyek negatívan befolyásolnák a kormány intézkedéseiről adott képet. Egyszóval a média szerintem manipulálva van, és ez világosan érezhető.
Múlt héten, takarítás közben kiesett a partvis a kezemből, amikor a francia hírekben meghallottam Magyarországot, Orbán Viktor nevét, és a hírt, miszerint a magyar kormány nem hajlandó az Európai Unió utasítására sem eltávolítani az új magyar alkotmányból a demokráciát korlátozó részeket. Számomra meglepő volt, hogy ebből csak most lett hír itt nyugaton. A német lakótársam is mondta már, hogy a szülei is hallották, mi történik nálunk, és azt mondták, azt hitték, ilyesmi kb csak Kazahsztánban történhet meg, nem egy európai uniós tagállamban. Nagyon elszomorított ezt hallani.
József Attila: Levegőt! c. verse jut eszembe.
Olvassátok el:
http://www.sztaki.hu/~blb/irodalom/jattila/levegot.html
"Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat! "
Az iskolában a magyar kultúra népszerűsítése a feladatom. Remélem, nem ütközöm majd nehézségekbe, ha ezek a negatív hírek nagyon elterjednek. Viszont azért a legtöbb ember, akivel erről beszéltem, csak annyit mondott, hogy hallott valamit, hogy Magyarországon történik valami, mi is...? Igen, őket most eléggé lefoglalja az elnökválasztás, és a saját problémáik. Valljuk be, ez sem kevés, mint megtudtam, itt is elég sok nacionalista, radikális szervezet tevékenykedik, Sarkozy elnöksége botrányokkal van tele, a franciák sokallják az adókat, sokan sokallják a bevándorlókat, mások éppen azt gondolják, hogy nem adnak elég jogot nekik...
Most már kicsit árnyaltabban látom ezt a képet. Itt Franciaországban védve vagyok mindattól, ami otthon történik. Ez jó is, meg rossz is. Jó, mert védve vagyok, mert az életemet közvetlenül nem érintik (most még) ezek a változások. Jó, mert távolról, kívülről látom mindezt, objektívebben meg tudom ítélni. Jó, mert minden rossz ellenére tudom népszerűsíteni külföldön szeretett hazám kultúráját, és ez talán most, ebben a történelmi pillanatban fontosabb, mint bármikor.
Rossz, mert szeretnék tüntetni menni a demokráciáért, aktív szerepet vállalni, aggódom a szeretteimért, és nem tudok semmit tenni mégsem. Rossz, mert egyedül vagyok a dühömmel, félelmemmel, szerepvállalási vágyammal, nincsenek körülöttem a honfitársaim, akikkel megoszthatnám mindezt. Rossz, mert a misszióm épp hazám kultúrájának bemutatása, nem akarom, hogy a negatív hírek tönkretegyék az iskolai projektemet.
Ellopták a biciklimet decemberben. A lett lakótársam bankja pedig becsődölt novemberben, és minden megtakarítását elvesztené, ha nem menne haza februárban Lettországba. Ezért pénzt kellett kérnie a szervezettől, hogy hazautazhasson intézkedni. Ennek egyáltalán nem örültek, az én bringa - ellopásomnak sem. Kicsit hűvösebbek lettek velünk a franciák, félek, hogy arra gondolnak, a kelet-európaiakkal csak baj van....A német lakótársam munkahelye, a Játékkölcsönző korábban fogadott lett önkéntest, aki rosszul beszélt franciául. Lakótársam főnöke elmondta: "Hát igen, minél keletebbre mész az európai unióban, annál kockázatosabb önkéntest fogadni, annál több velük a baj..."Tudom, hogy ez egy szűklátókörű megfogalmazás, és csak egy ember véleménye, de rossz ezt hallani.
Magyar vagyok: legszebb ország a hazám az öt világrész nagy területén
Az EVS azt is tudatosította bennem, hogy én mindig, mindenhol Magyarországot képviselem, ha külföldre megyek, azt, amit rólam gondolnak, azt fogják gondolni "A MAGYAROK"-ról is. Ezért elhatároztam, hogy ezentúl még jobban odafigyelek arra, hogy jó benyomást keltsek, megbízható és becsületes legyek. Mivel nem bíznak bennünk annyira nyugaton, nekem talán kétszer annyit kell tennem, hogy ugyanannyira megbízzanak bennem, mint egy nyugatiban. Ahogy József Attila írja:
"Igazi lelkünket, akárcsak az ünneplő ruhákat gondosan őrizzük meg, hogy tiszta legyen majd az ünnepekre."
A bevonótáborban össze kellett írnunk, mi motivál minket az EVS során. Én a "saját kultúrám bemutatása" részt eléggé a lista végére raktam szeptemberben. Mára ez teljesen megváltozott, ezt tartom az egyik legfontosabb EVS-küldetésemnek. Nekem ide kellett jönnöm, hogy rátaláljak a magyarságtudatomra. Addig ugyanis nem nagyon volt olyanom. Folyton szidtam az országomat, ha külföldiekkel beszéltem, a negatívumokra fókuszáltam, panaszkodtam a bürokráciára, a korrupcióra, a csalásokra, stb. Rájöttem, ez mennyire rossz hozzáállás. Borzasztóan rossz hallgatni egy embert, aki nem szeretettel beszél a hazájáról. A magyarságtudatomat azért sem találtam eddig, mert hazánkban vannak olyan csoportok, akik a hazafiságot a zsidó- és cigánygyűlölettel azonosítják. Én ezért kitaláltam, hogy inkább kozmopolitának vallom magamat, akinek hazája a nagyvilág, minthogy bárkit is diszkrimináljak faji, vallási, etnikai alapon. Most viszont már tudom:
A MAGYARSÁGTUDATOM AZT JELENTI, AMIT ÉN AKAROK, HOGY JELENTSEN. Én találom ki, hogy szerintem mit jelent magyarnak lenni. És ha szerintem jó hazafinak lenni NEM JELENTI zsidók és cigányok vagy bármilyen csoport diszkriminálását, akkor nem jelenti, és kész. MÁRPEDIG SZÁMOMRA NEM JELENTI. NEM HISZEK A GYŰLÖLETBEN. ÉN GYŰLÖLKÖDÉS NÉLKÜL AKAROK JÓ MAGYAR HAZAFI (vagy honleány) LENNI. Az én magyarságtudatom nem zár ki senkit, sőt befogad mindenkit. Én hiszek a diszkrimináció-mentes, gyűlölködés - mentes magyarság-tudatban, és nem hagyom, hogy szélsőséges szervezetek kisajátítsák a "jó magyar hazafi" fogalmát. Nem. Ezt a fogalmat én töltöm meg tartalommal, és mindenki magának tölti meg tartalommal. Ráadásul szerintem még úgy is lehet valaki jó magyar, hogy közben zsidónak, cigánynak, vagy bármi másnak vallja magát. Miért ne? Nem csak egy identitásunk lehet egyszerre. Az identitás olyan, mint a Dreher: Az, amit beletöltesz:)
A világ vagyok - minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel - mai magyarok!
... Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.
/József Attila: A Dunánál/
Társadalmi szerepvállalás-Casting: Vállalj te is szerepet életed filmjében!
Azért is hálás vagyok az EVS önkénteskedésnek, mert rájöttem egy nagyon fontos dologra. Minden országnak megvan a maga baja, és minden országnak először a saját bajainak a megoldásáért kell felelősséget vállalnia, csak utána kell más ország problémáival foglalkozni.
Én kicsit mindig úgy gondoltam, hogy a fejlett nyugati országokban élő gazdag emberek magasról tesznek arra, hogy mi történik a szegényebb országokban, hiányzik a társadalmi szerep- és felelősségvállalás. Nem segítenek Afrikán, Magyarországnak sem segítenek, pedig megtehetnék, stb...
Most már árnyaltabban látom ezt is. Ezentúl a nyugatiaknak csak a szép dolgokról beszélek Magyarországot illetően, és nem terhelem őket a saját gazdasági problémáinkkal, mert ezt nem nekik kell megoldaniuk, hanem nekünk. Igen. Nekünk. Szerintem mi, magyarok, nagyon gyakran a nyugattól várjuk a segítséget. Viszont az ő életüket a mi problémánk közvetlenül nem érinti, az emberek azzal foglalkoznak, ami hatással van az életükre. Nekünk kell tenni valamit, nem mindig várni, hogy a sült galamb a szánkba repüljön. Régen Afrikába akartam menni önkénteskedni, hogy tegyek valami hasznosat. Rájöttem, hogy a saját hazámban is van elég tennivaló, most különösen. Ezért először ott kell hasznossá válnom, nem pedig világot megváltani Afrikában. Ezt is fogom tenni. Aktívabb társadalmi szerepvállalást akarok otthon, Magyarországon, és másokat is erre fogok ösztönözni. "Think globally, act locally." Azt hiszem, most értettem csak meg a sokat ismételt mondat igazi jelentését. Köszönöm, EVS.
De mit is jelent a nagyobb társadalmi szerepvállalás? Sokan azt gondolják, az nehéz, és nincs nekem időm erre, és gyűjtenem kell lakásra, meg kocsira, meg gyereket nevelni. Igen, ezek a dolgok is fontosak. De szerintem emellett is lehet, és kell is társadalmi szerepet vállalni, pl. szelektíven gyűjteni a hulladékot, havonta, kéthavonta 1-2 alkalommal 1-2 órát önkénteskedni egy magyarországi civil szervezetben, adónk egy százalékát felajánlani, 3 havonta egyszer, egy darab hajléktalannak 20 forint adományt adni. Ezek közül elég akár egyet is kiválasztani, szerintem ez már igenis társadalmi szerepvállalás. Nem nehéz, ugye?
EURÓPAIDENTITÁS (EU? EURÓ? EURÓPA? EURÓPAI? )
Tudom, hosszúra nyúlik a post-om, de még egy dolgot meg kell említenem, amit az EVS-nek köszönhetek. Ez pedig nem más, mint az EURÓPAI IDENTITÁSTUDATOM. Már ilyennel is rendelkezem, igen. Sok külföldivel vagyok körülvéve, és igenis európai állampolgárnak is érzem magamat, nem csak magyarnak. Otthon ezt nem éreztem ennyire. Múlt hétvégén a németekkel, franciákkal, egy cseh és egy portugál csajjal meglátogattunk egy kis kathar várkastélyt egy eldugott, festői faluban. Egy középkori kávézóban ültünk, magas hegyekre nyíló kilátással a januárban is zöldellő legelőkre. Az Európa minden szegletéből összejött fiatal nukleáris kérdésekről, az Európai Unió jövőjéről, az EU problémáiról, lehetésges megoldásairól beszélt. Mindenki máshogy látja, mindenki gondolkodását befolyásolja a saját kultúrája. Egy dologban viszont egyetértettünk:
SZERETJÜK EURÓPÁT!
Jó dolognak tartjuk az integrációt. Hiszünk abban, hogy csak az összefogás segíthet rajtunk, ha nem akarjuk, hogy ez az ezerféle kultúrát, sokféle történelmi múltat, eltérő gazdasági fejlettségű régiókat magában foglaló Unió továbbra is virágozhasson, akkor is, ha igaz lesz, amit a Financial Times-ban olvastam még kitekintős újságíró koromban: a 21. század történelmét Ázsiában írják, és nem Nyugaton.
Kicsit egy Remarque - regénybe illő hangulatom támadt. Mintha ott, abban a kávézóban megérintett volna valami közelgő rossz szele. Minden jókedvünk és fiatalságunk ellenére is ránk vetült a gazdasági válság, az ugrásszerű ázsiai gazdasági fejlődés, a nukleáris kérdések, a nagyhatalmak fegyverkezésének fenyegető árnyéka.
2012. január 10., kedd
Visszatérés Franciaországba avagy Édes (?) November
Decemberben volt két hét vakáció, amikor is hazautaztam. Ezt a repjegyet nem állta az EVS, ezért filóztam is, hogy talán maradnom kellene, de nagyon honvágyam lett az utóbbi időben. Mint kiderült, jó ötlet volt hazamenni.
A szeptember és az október a beilleszkedésről szólt, minden átmeneti volt, sokszor úgy éreztem, éppen vakációzom. Ráadásul a nyelvi nehézségek miatt nem sok dolgot tudtam dolgozni a suliban, csak azokat a feladatokat bízták rám, amihez nem kell nagyon beszélni, olyan meg nem sok van, illetve ez a "megfigyelés" időszaka volt a számunkra. Bár igyekeztem minden erőmmel "megfigyelni", azért ez nem volt olyan megerőltető, nem igazán fáradtam el, nem értek kihívások.
Novemberben azonban hivatalosan is végetért az átmeneti állapot. "Az átmeneti állapotban az a jó, hogy nem tart örökké"- olvastam egyszer egy Gróf Balázs képregényben. Főnökeink leültek velünk, és közölték, hogy kössük fel a gatyánkat, mert akkor mostantól kezdődik az igazi munka. Reggelente az osztályokban is kell készülnünk valamivel, ami bemutatja a kultúránkat, (ez lesz a hivatalos EVS projektünk) illetve továbbra is csinálnunk kell azt, amit eddig is, a délutáni animátorkodásra feladatokkal készülni a gyerekeknek.
Volt egy "negyedéves értékelés" nevű beszélgetés is, egy tanár vett rajta részt, Corinne, a mentorunk, valamint Marie, az animátor-csapat főnöke, vagyis a mi "line manager"-ünk. A beszélgetés elég felszínes volt, csak elmondták, hogy hú de jól önkénteskedtek, jányok, csak így tovább. Karácsony előtt én még nem kezdtem el az osztályban dolgozást, a lett lány viszont már igen, mert ő jobban beszél franciául, mint én. Vagyis inkább mondjuk úgy, ő beszél franciául. Én bepróbálkoztam egy karácsonyi dologgal, de elég rosszul sült el, a gyerekek nem nagyon értettek engem, és nem is sikerült kitöltenem az egy órámat, ezért ez kicsit lelohasztott. Ezért elhatároztam, hogy gyúrok még a franciára januárig, addig meg csinálom az animátorkodós dolgot, amit eddig is. Viszont mivel láttam, hogy a másik önkéntes mennyit dolgozik az osztályban, pszichológiai nyomás nehezedett rám, hogy én is mihamarabb elkezdjem.
De nem csak emiatt volt vízválasztó a november. Azért is, mert a gyerekek addigra már megszoktak minket, és nem hatott a jelenlétünk az újdonság varázsával. Így hát nekiláttak feszegetni azokat a bizonyos határokat, próbálgatták, hogy meddig mehetnek el. Nem hallgattak ránk, ha rájuk szóltunk, elkezdtek visszafeleselni (hallatlan, ezek a mai fiatalok....). Viccesen hangzik, de nehéz volt átélni, hogy amíg az egyik pillanatban szeretetet kapok valakitől, addig a másik pillanatban a hátamba döfi a homokozólapátot. A gyerekekkel kapcsolatban annyi érdekes megfigyelésem lett, hogy ennek szentelek egy újabb blogbejegyzést.
Szintén novemberben történt az, hogy közelebbről látni kezdtem a sokáig általam túlajnározott francia kultúra árnyoldalát is. Bizony ám, olyanja is van neki. Hát igen, rá kellett jönnöm, hogy itt sincs szarvasgombás szalámiból a kerítés. Tudtam a fejemben, hogy minden kultúrának van árnyoldala, mégis túlidealizáltam. Ekkor jöttem rá, hogy a szenvedély gyakran az élvezetek üres, unaloműző kergetését jelenti, a divat sokszor a külsőségek, a maszkok szeretetét, a művészet-mánia a menekülést a valóság problémái elől. Sokszor. Nem mindig. Minden ember más és más. De valahogy érezni kezdtem, hogy Márai szavaival élve idegenben minden másképp van. Akkor kissé összetört a szívem, hogy "jééééé, ebben az országban is vannak negatív dolgok?". Aztán túltettem magamat rajta, és most már reálisan állok hozzá, imádom a kultúra szépségeit, a csúnyaságait pedig elfogadom.
Emellett novemberre a kis lakóközösségünkben már régóta megbúvó ellentétek is a felszínre törtek. Hárman lakunk együtt, egy húszéves, egy huszonhárom éves, egy huszonhét éves. Szerintem ez három teljesen más korosztály. Emelett egyikünk német, másikunk magyar, harmadikunk lett. Rá kellett jönnöm, hogy ez is három teljesen külön világot jelent sokszor. Elég sok veszekedés, feszült beszélgetés történt, szerencsére én többnyire csak részlegesen voltam érintve és a két lány többet meccsezik egymással, de engem is megviselt ez az egész lelkileg, és még jobban elkezdtek hiányozni az igazi barátaim. Most újra love peace and unity uralkodik. Remélem, így is marad.
Novemberre tehát eljutottam arra a szintre, hogy megkérdeztem magamtól: -Tulajdonképpen miért is jöttem ide, és miért is hagytam ott a jó kis életemet? De talán minden önkéntes életében eljön az az idő, amikor felteszi magának ezt a kérdést. Ezért remek volt hazamenni, mindenkivel találkozni, akit szeretek, Vad Fruttik koncertre menni, nagyokat, lelkizőseket beszélgetni, szilveszterkor töki pompost sütni, karácsony este a nyírmadai református templomban magyar himnuszt énekelni. A hazamenés által tudatosult bennem, hogy az én jó kis megszokott világom még mindig megvan, és nem vált köddé a repülőgépem alatt elúszó bárányfelhőkben, ahogy azt szeptemberben hittem. :)
Az is jó volt, hogy volt időm átgondolni az első négy hónapot, és rájönni, hogy MINDEN MIATT megérte bevállalni ezt az önkénteskedést, életem egyik(?) legjobb döntése. Minden nehézség ellenére ez életem egyik(?) legérdekesebb élménye. Már így is sokat fejlődtem általa, rengeteg hasznos felismerést tettem és élményt éltem át, egész jól haladok egy új nyelvvel. Itthon pedig csak a kilátástalan tespedés maradt volna, a külföldre menés meddő vágyakozásával körítve. Hazatérve kicsit kívülről láthattam az elmúlt négy hónapomat. Összeírtam az önkénteskedés előnyeit és hátrányait, és az jött ki, hogy kilenc előnye és csak négy hátránya van. Ez egész jó, nem? Most újra megkezdődött a suli. Nem akarom elkiabálni, de érezhetően könnyebb. Talán fel is lélegezhetek? Remélem, a nehezén már túl vagyok....De tényleg nem akarom elkiabálni:)
A szeptember és az október a beilleszkedésről szólt, minden átmeneti volt, sokszor úgy éreztem, éppen vakációzom. Ráadásul a nyelvi nehézségek miatt nem sok dolgot tudtam dolgozni a suliban, csak azokat a feladatokat bízták rám, amihez nem kell nagyon beszélni, olyan meg nem sok van, illetve ez a "megfigyelés" időszaka volt a számunkra. Bár igyekeztem minden erőmmel "megfigyelni", azért ez nem volt olyan megerőltető, nem igazán fáradtam el, nem értek kihívások.
Novemberben azonban hivatalosan is végetért az átmeneti állapot. "Az átmeneti állapotban az a jó, hogy nem tart örökké"- olvastam egyszer egy Gróf Balázs képregényben. Főnökeink leültek velünk, és közölték, hogy kössük fel a gatyánkat, mert akkor mostantól kezdődik az igazi munka. Reggelente az osztályokban is kell készülnünk valamivel, ami bemutatja a kultúránkat, (ez lesz a hivatalos EVS projektünk) illetve továbbra is csinálnunk kell azt, amit eddig is, a délutáni animátorkodásra feladatokkal készülni a gyerekeknek.
Volt egy "negyedéves értékelés" nevű beszélgetés is, egy tanár vett rajta részt, Corinne, a mentorunk, valamint Marie, az animátor-csapat főnöke, vagyis a mi "line manager"-ünk. A beszélgetés elég felszínes volt, csak elmondták, hogy hú de jól önkénteskedtek, jányok, csak így tovább. Karácsony előtt én még nem kezdtem el az osztályban dolgozást, a lett lány viszont már igen, mert ő jobban beszél franciául, mint én. Vagyis inkább mondjuk úgy, ő beszél franciául. Én bepróbálkoztam egy karácsonyi dologgal, de elég rosszul sült el, a gyerekek nem nagyon értettek engem, és nem is sikerült kitöltenem az egy órámat, ezért ez kicsit lelohasztott. Ezért elhatároztam, hogy gyúrok még a franciára januárig, addig meg csinálom az animátorkodós dolgot, amit eddig is. Viszont mivel láttam, hogy a másik önkéntes mennyit dolgozik az osztályban, pszichológiai nyomás nehezedett rám, hogy én is mihamarabb elkezdjem.
De nem csak emiatt volt vízválasztó a november. Azért is, mert a gyerekek addigra már megszoktak minket, és nem hatott a jelenlétünk az újdonság varázsával. Így hát nekiláttak feszegetni azokat a bizonyos határokat, próbálgatták, hogy meddig mehetnek el. Nem hallgattak ránk, ha rájuk szóltunk, elkezdtek visszafeleselni (hallatlan, ezek a mai fiatalok....). Viccesen hangzik, de nehéz volt átélni, hogy amíg az egyik pillanatban szeretetet kapok valakitől, addig a másik pillanatban a hátamba döfi a homokozólapátot. A gyerekekkel kapcsolatban annyi érdekes megfigyelésem lett, hogy ennek szentelek egy újabb blogbejegyzést.
Szintén novemberben történt az, hogy közelebbről látni kezdtem a sokáig általam túlajnározott francia kultúra árnyoldalát is. Bizony ám, olyanja is van neki. Hát igen, rá kellett jönnöm, hogy itt sincs szarvasgombás szalámiból a kerítés. Tudtam a fejemben, hogy minden kultúrának van árnyoldala, mégis túlidealizáltam. Ekkor jöttem rá, hogy a szenvedély gyakran az élvezetek üres, unaloműző kergetését jelenti, a divat sokszor a külsőségek, a maszkok szeretetét, a művészet-mánia a menekülést a valóság problémái elől. Sokszor. Nem mindig. Minden ember más és más. De valahogy érezni kezdtem, hogy Márai szavaival élve idegenben minden másképp van. Akkor kissé összetört a szívem, hogy "jééééé, ebben az országban is vannak negatív dolgok?". Aztán túltettem magamat rajta, és most már reálisan állok hozzá, imádom a kultúra szépségeit, a csúnyaságait pedig elfogadom.
Emellett novemberre a kis lakóközösségünkben már régóta megbúvó ellentétek is a felszínre törtek. Hárman lakunk együtt, egy húszéves, egy huszonhárom éves, egy huszonhét éves. Szerintem ez három teljesen más korosztály. Emelett egyikünk német, másikunk magyar, harmadikunk lett. Rá kellett jönnöm, hogy ez is három teljesen külön világot jelent sokszor. Elég sok veszekedés, feszült beszélgetés történt, szerencsére én többnyire csak részlegesen voltam érintve és a két lány többet meccsezik egymással, de engem is megviselt ez az egész lelkileg, és még jobban elkezdtek hiányozni az igazi barátaim. Most újra love peace and unity uralkodik. Remélem, így is marad.
Novemberre tehát eljutottam arra a szintre, hogy megkérdeztem magamtól: -Tulajdonképpen miért is jöttem ide, és miért is hagytam ott a jó kis életemet? De talán minden önkéntes életében eljön az az idő, amikor felteszi magának ezt a kérdést. Ezért remek volt hazamenni, mindenkivel találkozni, akit szeretek, Vad Fruttik koncertre menni, nagyokat, lelkizőseket beszélgetni, szilveszterkor töki pompost sütni, karácsony este a nyírmadai református templomban magyar himnuszt énekelni. A hazamenés által tudatosult bennem, hogy az én jó kis megszokott világom még mindig megvan, és nem vált köddé a repülőgépem alatt elúszó bárányfelhőkben, ahogy azt szeptemberben hittem. :)
Az is jó volt, hogy volt időm átgondolni az első négy hónapot, és rájönni, hogy MINDEN MIATT megérte bevállalni ezt az önkénteskedést, életem egyik(?) legjobb döntése. Minden nehézség ellenére ez életem egyik(?) legérdekesebb élménye. Már így is sokat fejlődtem általa, rengeteg hasznos felismerést tettem és élményt éltem át, egész jól haladok egy új nyelvvel. Itthon pedig csak a kilátástalan tespedés maradt volna, a külföldre menés meddő vágyakozásával körítve. Hazatérve kicsit kívülről láthattam az elmúlt négy hónapomat. Összeírtam az önkénteskedés előnyeit és hátrányait, és az jött ki, hogy kilenc előnye és csak négy hátránya van. Ez egész jó, nem? Most újra megkezdődött a suli. Nem akarom elkiabálni, de érezhetően könnyebb. Talán fel is lélegezhetek? Remélem, a nehezén már túl vagyok....De tényleg nem akarom elkiabálni:)
2011. december 13., kedd
Savoir vivre lyon-i módra
Savoir vivre - Ez a dolce vita francia megfelelője. Annak a képessége, hogy márpedig mi tudunk élni, kéremszépen, szerintük erre semmilyen más nép nem képes, csak ők.
December 8-10-ig minden évben megrendezik a Fények ünnepe (Fete des Lumieres) nevű rendezvényt. Ennek keretében Lyon leghíresebb épületeit kivilágítják, és színes fényekből álló, háromdimenziós effektekkel tarkított, zenével kísért "show"-t lehet megtekinteni a városban rengeteg helyszínen. Még nem voltam Lyon-ban, és szerettem volna elmenni, ezért azt gondoltam, ez az ünnep pont megfelelő lesz.
Megint a már jól bevált covoiturerage, vagyis csoportos autózás mellett döntöttem oda és vissza is. 6 órás autóút volt, újra ledöbbentem, hogy Franciaország mennyire hatalmas. Az autóban remekül elbeszélgettem a többi utassal, szerencsére csak négyen voltunk, nem öten:) A vezető srác geológus, és a Phd-jét csinálja, aztán pedig kutatással szeretne foglalkozni. Lyon a Rhone-Alpes-Cote d'Azur nevű régió fővárosa. Amikor elhagytunk a Bienvenue a Rhone-Alpes táblát, logikusnak tartottam feltenni a kérdést, hogy a hegység, amelyen éppen keresztülmegyünk, már az Alpok-e. Erre hatalmas geológusi szellemi fölénnyel közölte, hogy nem, ez csak a Massif Central. Elképesztően jó volt végtelen hosszúságú autópályán át siklani, hegyeket, völgyeket, ismeretlen városokat látni. Közben mindenki elmesélte az autóban az élete történetét. Érdeklődőek voltak, kérdezgettek Magyarországról, és a véleményről Franciaországot illetően, a munkámról, politikáról, ételekről, szórakozásról, mindenről. Megerősítettek, hogy egész jól beszélek franciául. Ennek örültem:) Mellettem a hátsó ülésen egy ázsiai csaj ült. Megkérdezte, mióta vagyok Franciaországban, honnan jöttem, stb....Én is megkérdeztem, hogy ő mióta él itt. "Én mindig itt éltem...Je suis Francaise..." Na puff neki. Jól beletrafáltam, csak a származása ázsiai, ő franciának vallja magát.
Couchsurfingeltem ismét. Egy nagyon kedves párt találtam az oldalon, akikről nagyon jó referenciák voltak az oldalon. Annak ellenére elfogadták a request-emet, hogy szóltak, már lesz náluk egy amerikai srác, és hogy tudtam, a Lyon-iak ezernyi request-et kapnak a Fete des Lumieres idejére. Leszálltam a metróról. A Vieux Lyon nevű metrómegállótól két percre laktak, igen, ez valóban azt jelentette, hogy a város kellős közepén, az óváros legszebben részén van a lakásuk. Hatalmas tömeg volt a városban. Egyszer csak egy zöld, piros és kék színben pompázó katedrális előtt találtam magamat, amely gregorián zene "hatására" változtatta a színét. Próbáltam átszelni a teret, de akkora volt a tömeg, hogy egy pillanatra "beragadtam". Minden oldalról emberek préselődtek oda hozzám, és meg sem tudtam mozdulni. Így álltunk 15 percig. Próbáltam mélyeket lélegezni, és nyugtatni magamat, de elég ilyesztő volt a helyzet, valahol kezdtem megérteni a tavalyi westbalkános tragédiai szemtanúit. Tényleg nagyon félelmetes egy hatalmas, végeláthatatlan tömegben összepréselődve állni. Végre megindultunk, és szépen meg is találtam a lakást, neonzölddel, hupikékkel és lilálval kivilágított fák alatt, egy macskaköves, nagyon hangulatos óvárosi utcában. A lépcsőház az egyik legrégebbi volt, amit valaha láttam, csigalépcső végig, és nagyon régi, kicsit "kísértetkastélyos" érzésem támadt.
Egy nagyon kedves, félig kínai, de magát szintén franciának valló lány nyitott ajtót, Thuy Linh. A párja, Justin még nem volt odahaza. Körbevezetett a lakásban. Hamar rájöttem, hogy ők aztán tipikus bohémek:) Iszonyú nagy rendetlenség, egymás hegyén-hátán heverő könyvek, szétdobált ruhák, elmosatlan tányérok, ínyenc fűszerek, sajtok, lekvárok és fűszerolajok, 40-es, 50-es évekbeli "retró" plakátok, borosüvegek és hamutartók rendezetlen összevisszasága fogadott. Ők aztán nem rittyentik ki a lakást csak azért, mert "vendég jön". De ez most valahogyan inkább tetszett nekem, mint zavart. Jó volt látni, hogy így is hozzá lehet állni az élethez.....Csak nyugi....Majd minden el lesz intézve....A vendéglátó srác például az érkezése után nem sokkal lazán feltette a lyukas zoknis lábát a térdére beszélgetés közben.
A lány mesélte, hogy a városban sok a nacionalista és fasiszta szervezet, mert a II. világháború után sok szélsőjobboldali ide menekült Párizsból. A nacionalista fiatalokat tömörítő szervezetek gyakran kávézók, boltok, muszlim hentesek üvegablakait is betörik. Viszont Lyon-ban sok az alternatív koncert, kávézó, múzeum, artisztikus program. Justin, aki egy múzeumban dolgozik, épp egy divatbemutatón segített, ahol a modellek csak csokoládéból készült ruhában pompáztak, a Fények Ünnepe tiszteletére. No comment... Na, és állítólag itt könnyebb barátkozni az emberekkel, mint Párizsban, ahol állítólag mindenki nagyon rideg. Már hozzászoktam, hogy Párizst és a párizsiakat mindenki lefikázza Franciaországban. Szerintem nem lehet annyira rossz. Kicsit olyan ez, mint a "szemét Pestiek" effektus a vidéki Magyarországon.
Thuy Linh és Justin az angoljukat akarták fejleszteni, ezért kezdtek el Couchsurfing vendégeket fogadni. Sokat beszélgettünk arról, milyen itt élni, nacionalizmusról, rasszizmusról, koncertekről, szórakozásról, egyetemi életről, politikáról. Aztán megérkezett a Justin, a párja, az amerikai couch-szörfössel, Donalddal együtt. Később még jött 4 barátjuk.Az amerikai couchsurfös srác nyelvi asszisztensként dolgozik egy iskolában, a Franciaországban elég jól ismert síparadicsomként működő kisvárosban, Clermont Ferrand-ban. Az országban ugyanis elég rossz a nyelvoktatás színvonala, kevesen beszélnek jól angolul, és ez főleg a mai fiatalokat meglehetősen zavarja. Ezért a sulik mindig fogadnak az angolszász országokból diákokat, vagy fiatalokat, hogy azok besegítsenek az angolórákon. Donald is ezt csinálja. Az amerikaiakkal kapcsolatos minden előítéletem (beképzeltek, nem érdekli őket semmilyen más ország csak Amerika, nem intelligensek, stb.) egy az egyben leomlott. Donald egy nagyon egyszerű srác, kedves, nagyon érdeklődő, sokat kérdezgetett tőlem is Magyarországról, megvitattuk benyomásainkat a francia kultúráról.
Vendégfogadóim szuper vacsorát hoztak össze. Tipikus francia vacsi...Hát igen, bohéméknél az élet élvezetéből az evés szeretete sem maradhat ki. Rengeteget főznek. Először pici tálkákban (Petit pot au potiron) forró sütőtök-mártogatóst ettünk (sáfrány, szezámmag, gyömbér, hmm....) ezután jött csak az előétel: frissen sült póréhagymás lepény (quiche aux poireaux), házi majonézzel készült tonhalsaláta (volt alkalmam betekintést nyerni a házi majonézkészítés titokzatos alkímiájába), finom sajtok, saláta és fois gras du canard vagyis házi kacsamájpástétom. Ez utóbbi méregdrága, és a franciák nagyon nagy különleges ínyencségnek tartják. Szerintem nem annyira menő az íze, mint az ára (kb 20 euró 100 gramm), illetve engem csak egy sima májkrémre emlékeztet. Talán azért is tartják a fraciák különlegességnek, mert sok országban nem eszik meg a májat, meg az egyéb belsőségeket az emberek, undorodnak tőle. A franciák a fois gras-t is ugyanolyan "bizarr" különlegességnek tartják, mint a békacombot meg a csigát, és meg vannak győződve arról, hogy más nem eszik ilyet a világon, csak ők. Viszont én, aki magyar falusi leányként zúzapörköltön, libamájon (és resztelt májon), disznóvágáskor szokásos hagymás sült véren és kakasherepaprikáson nevelkedtem, a kacsamájpástétomot nem tartom annyira furcsának.
Egy órát sétáltunk az ünnepen, megnéztünk néhány színesen kivilágított épületet, az egyik helyen három dimenziós "fénylabdák" hullottak mindenhol (amelyek persze valójában nincsenek is ott:)) egy másik helyen egy épületen olyan hatást értek el, mintha összedőlne a ház...vicces volt, de a nagy tömeg okozta nyomorgást nem mindig kompenzálta a látvány. A fete annyira nem tetszett, Lyon viszont egy varázslatos hangulattal megáldott város, és az emberek, akikkel voltam, szintén nagyon érdekesek voltak. Inkább emiatt a két dolog miatt sikerült remekül ez a hétvége.
Vasárnap még volt időnk sétálni egy kicsit a városban. Thuy Linh és Justin nagyon jól ismerik a város történetét, és egyébként is imádják a történelmet. Rengeteg elrejtett zegzugot, turisták által kevéssé ismert, reneszánszkori lépcsőházat, múzeum tetején megbúvó varázslatos kertecskét megmutattak nekem. A városban az 1400-as 1500-as évekből származó házak is vannak. A város a középkorban a selyemgyártó manufaktúrákról volt nevezetes. Sok gazdag itáliai kereskedő vándorolt a városba a reneszánsz idején, és még most is sok reneszánsz épület látható itt. Tényleg, olyan hangulata volt ennek a városnak, mint egy mesében. A két szépséges folyó, ami kettészeli, a Rhone és a Szajna. itt is látható egy miniatűr Eiffel-torony, a Fouvriere kilátó. A lány mutatott nekem néhány traboule-t, Ezek a középkorban fedett átjáróutcák voltak, amelyeken keresztül a selyemgyári munkások a piacra szállították a portékájukat. Állítólag a traboule-okban Lyon-t elfoglaló német katonák is rejtőzködtek....Thuy Linh megmutatta nekem azokat, amelyeket kevésbé árasztanak el a túristák.
Ez után nem volt más dolgom, mint hogy hazaautózzak Castres-be röpke hat óra alatt. A második (visszafelé menő) covoiturage is nagyon jó volt, csupa fiatal, jót beszélgettünk. Szóval rengeteg kedves emberrel megismerkedtem, láttam egy rettentő szép várost, és végig csak franciául beszéltem. Ez a hétvége mérlege. Szerintem nem rossz. A következő hétvégét pedig már Magyarországon töltöm, és vissza sem jövök, egészen január 3-ig.
Egy dologra viszont rájöttem Lyonban: Sosem tudtam megmondani, miért épp Franciaországot választottam, miért épp ez a kultúra tetszett nekem mindig. Hát, talán ezért: mert úgy tudnak enni, inni, cigizni, flörtölni, szerelmeskedni, művészkedni, hogy közben nem éreznek bűntudatot azért, hogy élvezik az életet. Ez az ami nekem nem megy. Az élet apró, világias örömeinek élvezete, lelkiismeretfurdalás nélkül. Ez az a terület, ahol még van hová fejlődnöm.
December 8-10-ig minden évben megrendezik a Fények ünnepe (Fete des Lumieres) nevű rendezvényt. Ennek keretében Lyon leghíresebb épületeit kivilágítják, és színes fényekből álló, háromdimenziós effektekkel tarkított, zenével kísért "show"-t lehet megtekinteni a városban rengeteg helyszínen. Még nem voltam Lyon-ban, és szerettem volna elmenni, ezért azt gondoltam, ez az ünnep pont megfelelő lesz.
Megint a már jól bevált covoiturerage, vagyis csoportos autózás mellett döntöttem oda és vissza is. 6 órás autóút volt, újra ledöbbentem, hogy Franciaország mennyire hatalmas. Az autóban remekül elbeszélgettem a többi utassal, szerencsére csak négyen voltunk, nem öten:) A vezető srác geológus, és a Phd-jét csinálja, aztán pedig kutatással szeretne foglalkozni. Lyon a Rhone-Alpes-Cote d'Azur nevű régió fővárosa. Amikor elhagytunk a Bienvenue a Rhone-Alpes táblát, logikusnak tartottam feltenni a kérdést, hogy a hegység, amelyen éppen keresztülmegyünk, már az Alpok-e. Erre hatalmas geológusi szellemi fölénnyel közölte, hogy nem, ez csak a Massif Central. Elképesztően jó volt végtelen hosszúságú autópályán át siklani, hegyeket, völgyeket, ismeretlen városokat látni. Közben mindenki elmesélte az autóban az élete történetét. Érdeklődőek voltak, kérdezgettek Magyarországról, és a véleményről Franciaországot illetően, a munkámról, politikáról, ételekről, szórakozásról, mindenről. Megerősítettek, hogy egész jól beszélek franciául. Ennek örültem:) Mellettem a hátsó ülésen egy ázsiai csaj ült. Megkérdezte, mióta vagyok Franciaországban, honnan jöttem, stb....Én is megkérdeztem, hogy ő mióta él itt. "Én mindig itt éltem...Je suis Francaise..." Na puff neki. Jól beletrafáltam, csak a származása ázsiai, ő franciának vallja magát.
Couchsurfingeltem ismét. Egy nagyon kedves párt találtam az oldalon, akikről nagyon jó referenciák voltak az oldalon. Annak ellenére elfogadták a request-emet, hogy szóltak, már lesz náluk egy amerikai srác, és hogy tudtam, a Lyon-iak ezernyi request-et kapnak a Fete des Lumieres idejére. Leszálltam a metróról. A Vieux Lyon nevű metrómegállótól két percre laktak, igen, ez valóban azt jelentette, hogy a város kellős közepén, az óváros legszebben részén van a lakásuk. Hatalmas tömeg volt a városban. Egyszer csak egy zöld, piros és kék színben pompázó katedrális előtt találtam magamat, amely gregorián zene "hatására" változtatta a színét. Próbáltam átszelni a teret, de akkora volt a tömeg, hogy egy pillanatra "beragadtam". Minden oldalról emberek préselődtek oda hozzám, és meg sem tudtam mozdulni. Így álltunk 15 percig. Próbáltam mélyeket lélegezni, és nyugtatni magamat, de elég ilyesztő volt a helyzet, valahol kezdtem megérteni a tavalyi westbalkános tragédiai szemtanúit. Tényleg nagyon félelmetes egy hatalmas, végeláthatatlan tömegben összepréselődve állni. Végre megindultunk, és szépen meg is találtam a lakást, neonzölddel, hupikékkel és lilálval kivilágított fák alatt, egy macskaköves, nagyon hangulatos óvárosi utcában. A lépcsőház az egyik legrégebbi volt, amit valaha láttam, csigalépcső végig, és nagyon régi, kicsit "kísértetkastélyos" érzésem támadt.
Egy nagyon kedves, félig kínai, de magát szintén franciának valló lány nyitott ajtót, Thuy Linh. A párja, Justin még nem volt odahaza. Körbevezetett a lakásban. Hamar rájöttem, hogy ők aztán tipikus bohémek:) Iszonyú nagy rendetlenség, egymás hegyén-hátán heverő könyvek, szétdobált ruhák, elmosatlan tányérok, ínyenc fűszerek, sajtok, lekvárok és fűszerolajok, 40-es, 50-es évekbeli "retró" plakátok, borosüvegek és hamutartók rendezetlen összevisszasága fogadott. Ők aztán nem rittyentik ki a lakást csak azért, mert "vendég jön". De ez most valahogyan inkább tetszett nekem, mint zavart. Jó volt látni, hogy így is hozzá lehet állni az élethez.....Csak nyugi....Majd minden el lesz intézve....A vendéglátó srác például az érkezése után nem sokkal lazán feltette a lyukas zoknis lábát a térdére beszélgetés közben.
A lány mesélte, hogy a városban sok a nacionalista és fasiszta szervezet, mert a II. világháború után sok szélsőjobboldali ide menekült Párizsból. A nacionalista fiatalokat tömörítő szervezetek gyakran kávézók, boltok, muszlim hentesek üvegablakait is betörik. Viszont Lyon-ban sok az alternatív koncert, kávézó, múzeum, artisztikus program. Justin, aki egy múzeumban dolgozik, épp egy divatbemutatón segített, ahol a modellek csak csokoládéból készült ruhában pompáztak, a Fények Ünnepe tiszteletére. No comment... Na, és állítólag itt könnyebb barátkozni az emberekkel, mint Párizsban, ahol állítólag mindenki nagyon rideg. Már hozzászoktam, hogy Párizst és a párizsiakat mindenki lefikázza Franciaországban. Szerintem nem lehet annyira rossz. Kicsit olyan ez, mint a "szemét Pestiek" effektus a vidéki Magyarországon.
Thuy Linh és Justin az angoljukat akarták fejleszteni, ezért kezdtek el Couchsurfing vendégeket fogadni. Sokat beszélgettünk arról, milyen itt élni, nacionalizmusról, rasszizmusról, koncertekről, szórakozásról, egyetemi életről, politikáról. Aztán megérkezett a Justin, a párja, az amerikai couch-szörfössel, Donalddal együtt. Később még jött 4 barátjuk.Az amerikai couchsurfös srác nyelvi asszisztensként dolgozik egy iskolában, a Franciaországban elég jól ismert síparadicsomként működő kisvárosban, Clermont Ferrand-ban. Az országban ugyanis elég rossz a nyelvoktatás színvonala, kevesen beszélnek jól angolul, és ez főleg a mai fiatalokat meglehetősen zavarja. Ezért a sulik mindig fogadnak az angolszász országokból diákokat, vagy fiatalokat, hogy azok besegítsenek az angolórákon. Donald is ezt csinálja. Az amerikaiakkal kapcsolatos minden előítéletem (beképzeltek, nem érdekli őket semmilyen más ország csak Amerika, nem intelligensek, stb.) egy az egyben leomlott. Donald egy nagyon egyszerű srác, kedves, nagyon érdeklődő, sokat kérdezgetett tőlem is Magyarországról, megvitattuk benyomásainkat a francia kultúráról.
Vendégfogadóim szuper vacsorát hoztak össze. Tipikus francia vacsi...Hát igen, bohéméknél az élet élvezetéből az evés szeretete sem maradhat ki. Rengeteget főznek. Először pici tálkákban (Petit pot au potiron) forró sütőtök-mártogatóst ettünk (sáfrány, szezámmag, gyömbér, hmm....) ezután jött csak az előétel: frissen sült póréhagymás lepény (quiche aux poireaux), házi majonézzel készült tonhalsaláta (volt alkalmam betekintést nyerni a házi majonézkészítés titokzatos alkímiájába), finom sajtok, saláta és fois gras du canard vagyis házi kacsamájpástétom. Ez utóbbi méregdrága, és a franciák nagyon nagy különleges ínyencségnek tartják. Szerintem nem annyira menő az íze, mint az ára (kb 20 euró 100 gramm), illetve engem csak egy sima májkrémre emlékeztet. Talán azért is tartják a fraciák különlegességnek, mert sok országban nem eszik meg a májat, meg az egyéb belsőségeket az emberek, undorodnak tőle. A franciák a fois gras-t is ugyanolyan "bizarr" különlegességnek tartják, mint a békacombot meg a csigát, és meg vannak győződve arról, hogy más nem eszik ilyet a világon, csak ők. Viszont én, aki magyar falusi leányként zúzapörköltön, libamájon (és resztelt májon), disznóvágáskor szokásos hagymás sült véren és kakasherepaprikáson nevelkedtem, a kacsamájpástétomot nem tartom annyira furcsának.
Egy órát sétáltunk az ünnepen, megnéztünk néhány színesen kivilágított épületet, az egyik helyen három dimenziós "fénylabdák" hullottak mindenhol (amelyek persze valójában nincsenek is ott:)) egy másik helyen egy épületen olyan hatást értek el, mintha összedőlne a ház...vicces volt, de a nagy tömeg okozta nyomorgást nem mindig kompenzálta a látvány. A fete annyira nem tetszett, Lyon viszont egy varázslatos hangulattal megáldott város, és az emberek, akikkel voltam, szintén nagyon érdekesek voltak. Inkább emiatt a két dolog miatt sikerült remekül ez a hétvége.
Vasárnap még volt időnk sétálni egy kicsit a városban. Thuy Linh és Justin nagyon jól ismerik a város történetét, és egyébként is imádják a történelmet. Rengeteg elrejtett zegzugot, turisták által kevéssé ismert, reneszánszkori lépcsőházat, múzeum tetején megbúvó varázslatos kertecskét megmutattak nekem. A városban az 1400-as 1500-as évekből származó házak is vannak. A város a középkorban a selyemgyártó manufaktúrákról volt nevezetes. Sok gazdag itáliai kereskedő vándorolt a városba a reneszánsz idején, és még most is sok reneszánsz épület látható itt. Tényleg, olyan hangulata volt ennek a városnak, mint egy mesében. A két szépséges folyó, ami kettészeli, a Rhone és a Szajna. itt is látható egy miniatűr Eiffel-torony, a Fouvriere kilátó. A lány mutatott nekem néhány traboule-t, Ezek a középkorban fedett átjáróutcák voltak, amelyeken keresztül a selyemgyári munkások a piacra szállították a portékájukat. Állítólag a traboule-okban Lyon-t elfoglaló német katonák is rejtőzködtek....Thuy Linh megmutatta nekem azokat, amelyeket kevésbé árasztanak el a túristák.
Ez után nem volt más dolgom, mint hogy hazaautózzak Castres-be röpke hat óra alatt. A második (visszafelé menő) covoiturage is nagyon jó volt, csupa fiatal, jót beszélgettünk. Szóval rengeteg kedves emberrel megismerkedtem, láttam egy rettentő szép várost, és végig csak franciául beszéltem. Ez a hétvége mérlege. Szerintem nem rossz. A következő hétvégét pedig már Magyarországon töltöm, és vissza sem jövök, egészen január 3-ig.
Egy dologra viszont rájöttem Lyonban: Sosem tudtam megmondani, miért épp Franciaországot választottam, miért épp ez a kultúra tetszett nekem mindig. Hát, talán ezért: mert úgy tudnak enni, inni, cigizni, flörtölni, szerelmeskedni, művészkedni, hogy közben nem éreznek bűntudatot azért, hogy élvezik az életet. Ez az ami nekem nem megy. Az élet apró, világias örömeinek élvezete, lelkiismeretfurdalás nélkül. Ez az a terület, ahol még van hová fejlődnöm.
2011. december 2., péntek
Baszkföld(avagy a remény hal meg utoljára)
De azért meghal. Akkor is, ha utoljára.
November 11-e, péntek munkaszüneti nap Sajtországban. Ezen a napon azt ünneplik, hogy négy év után véget ért az első világháború vagyis nem csak Hemingway vett búcsút a fegyverektől, hanem egész Európa. Azt, hogy mit ünneplünk november 11-én, Franciaország lakosságának legalább 0,5% -a tudja is. A suliban megkérdezték tőlem, hogy "ugye ez Magyarországon is ünnepnap?".
-Nem, nem ünnep, mivel mi veletek ellentétben elvesztettük az első világháborút, területünk és népességünk 2/3-ával egyetemben, részben az egyik honfitársatoknak, Georges Clemanceau miniszterelnöknek köszönhetően. - válaszoltam mosolyogva. -A Trianon szóról ugyanis nekünk, magyaroknak nem kedvenc királyotok, XIV. Lajosnak az egyik minipalotája ugrik be.
Na jó, nem ezt mondtam. Csak annyit, hogy mi elvesztettük az első világháborút, és nem láttuk indokoltnak, hogy november 11-én bármit is megünnepeljünk, még akkor se, ha sírva vigad a magyar.
A franciák viszont ünnepelnek. Ezért nem volt tanítás, és egy gyönyörű, három napos 7vége elé néztünk, amit én arra használtam, hogy elmenjek Biarritz-ba, az Atlanti - óceán partjára, és felfedezzem a mindig is rejtélyesnek tartott baszk kultúrát.
A baszk kultúrában az tetszett, hogy egyrészt az ő nyelvük se hasonlít semmilyen másik nyelvre Európában, egyik ismerősömtől azt hallottam, a baszkok rendkívül kedves emberek, és isteni juhsajtot (fromage de brebis) és saját tintájában főtt tintahalat (chipirons) esznek. A juhsajtot már megkóstoltam, jujdefinom, akárcsak a juh-joghurt, ami szintén Pays basque terméke. Couch - szörfdeszkára pattantam hát, hogy minél mélyebbre ássam magamat a lokálok életébe. Legnagyobb sajnálatomra azonban nem egy igazi baszk volt az, aki elfogadta a request-emet, hanem egy nyamvadt tősgyökeres Parisien, aki megcsömörlött a fény városának romlott, élvhajhász bohémkodásaitól, és az Atlanti - óceán partján, a festői Biarritz-ban keresett menedéket, ahol nem érhetik őt utól a bujaság, mértéktelenség, hiúság démonjai.
Az út oda vonattal 4 óra és 40 euró, ezért elhatároztam, hogy kipróbálom az FR-ben oly jól működő "Covoiturage" intézményét. Van egy weboldal, ahová az emberek felteszik, hogy ki mikor hová megy kocsival, és lehet jelentkezni arra, hogy elvigyenek téged oda magukkal, a vonatjegy töredékéért. Magyarországon is működik valami hasonló, csak nagyon kezdetleges formában. Itt ez elég bevált gyakorlat, az emberek rengeteget használják. Így is lett. Találtam egy ajánlatot 15 euróért. Bevonatoztam Toulouse-ba, ahol találkoztam a sofőrékkel, és másik három emberrel egyetemben bezsúfolódtam az autóba. Egész sokat megértettem a franciául zajló társalgásból, és életemben először megpillanthattam az autópálya mellett a Pireneusok festői, hófödte csúcsait. Délután kettő körül érkeztünk Biarritz-ba. Kiderült, hogy a város egy apró túristaközpont, ahol a tengerparton kívül semmi érdekes dolog nincs, tekintve, hogy nem érdeklődöm sokcsillagos hotelek, puccos éttermek és unatkozó, tengerparton márkás cuccban futó 50 éves milliomosok iránt.
Szóval a tengerparton kívül nincs semmi érdekes. AZ viszont valóban nagyon érdekes. Most láttam először életemben olyan tengerpartot, ahol nagy sziklák vannak, barlangok, és hatalmas, kiálló sziklapárkányon állva nézünk a mélybe, alattunk pedig a hullámok tajtékzó habokká hullanak szét, ahogy elemi erővel nekicsapódnak a köveknek. Nagyon meggyőző tenger. Meg lehet érezni a természet hatalmas, pusztító erejét. Ez az Atlanti - óceán egészen más, mint az a nyugodt óceán, amelyet Belgiumban láttam. Ott ugyanis az óceán komótos hullámokkal, kényelmesen nyaldossa az apró szemű homokkal, nyugágyakkal és napernyőkkel borított tengerpartot. Pont olyan nyugodt, mint a flamand életstílus. Itt, Biarritz-ban az Atlanti óceán vad, mint a baszk forradalom.
Szombaton megnéztük a vendéglátómmal Bayonne-t, ami Pays Basque fővárosa. Ez már egy jóval nagyobb város, lehet, hogy vagy 50 000 lakosa is van. Itt elmentünk igazi baszk vendéglőbe. Az entrée a már jól bevált fromage de brebis volt, azzal a nyers füstölt sonkával, (jambon), ami a spanyol serranoi sonka dél-francia változata, természetesen az előételes tányérról nem hiányozhatott a jó kis házi húspástétom, a paté sem. Sajnos nem volt saját tintájában főtt tintahal az étteremben, efelett érzett bánatomat egy jó kis báránysültbe (agneau croustillant) fojtottam, és utána küldtem még némi bordóit is:)
A vendéglőn kívül még megnéztünk egy katedrálist és a folyópartot, viszont ami különösen tetszett nekem Bayonne-ban, az az volt, hogy valóban tele vannak az utcák baszk szeparatista plakátokkal, forradalmi falfirkákkal. Bár állítólag a franciaországi baszkok nem olyan fanatikusok, mint a spanyolok (Baszkföld területének 10%-a található Franciaországban), mégis sok helyen pici baszk zászlók függenek a sikátorokban, két házfal közé kifüggesztve, vagy fehér falra fekete festékszóróval felfestett, baszk forradalmárok arcképei néznek le ránk, fényképezőgépet kattogtató túristákra. Baszk vonások: szögletes arcok, nagy, lapos orrok, elszánt, apró, szúrós szemek szeparatista szikrákat szórnak. A graffiti - festmények szereplői, a baszk forradalmár ikonok csak a Nikon-ok csövével néznek farkasszemet, csőre töltött gépfegyverek helyett. Az arcképek alatt évszámok. Ekkor születtek. Ekkor tűntek el. Azt ugyanis, hogy mikor haltak meg, nem lehet tudni. Életek, amelyeknek nyomtalanul nyoma veszett a spanyol és a francia rendőrség szorgalmának köszönhetően.
Szóval így néz ki közelről egy szeparatista mozgalom. Homlokon csókol a huszadik század. A történelem szele befúj a kabátom alá. Kissé borzongató érzés.
Még egy fontos benyomás ért itt. Vendéglátómat, a tősgyökeres párizsit megismerve átértékeltem a francia kultúráról alkotott véleményemet. A tősgyökeres párizsiakat itt "Parisien(ne) - nek hívják, és utálják. Legalábbis ha nem Párizsban vagyunk. Mindenki utálja Párizst, és a párizsiakat, a párizsiakat kivéve. A srác a nagypapájától örökölt annyi pénzt, hogy egész életében már soha többé nem kell dolgoznia. Eddig azt hittem, ilyen emberek csak az amerikai filmekben léteznek, a valóságban nem. De ezek szerint mégis vannak. Unalomból elvégzett egy fotóssulit, de nem dolgozik a szakmájában. Mivel nem kell dolgoznia, ezért unatkozik, és utazgat. Már kb. minden országban volt. Viszont nagyon frusztrált, mert nincs életcélja. De mivel nincs szüksége pénzre, ezért semmi nem ösztönzi, hogy kezdjen magával valami hasznosat. A fiatalságát Párizsban töltötte, alkoholmámor, duhaj tivornyák közepette, üres pásztoróráiban pedig azon merengett, hogy valami hiányzik az életéből. De mi? Hát az öröm és a bódottá. Meg a szeretet is.
A pénz nemhogy nem boldogít. Egyenesen boldogtalanná tesz. Öl, butít, és érzelmi nyomorba dönt.
Korábban lenyűgözött a francia kultúra. A művészetek. A divat. A gasztronómia. A bohém kultúra.Az, hogy "tudnak élni."
Még mindig nagyra értékelem. De most már látom azt is, hogy a divatban ott van a külsőségek, a maszkok szeretete. A bohémság - érme másik oldala a "lusták vagyunk dolgozni ezért inkább alkoholista, szomorú, meg nem értett művészek leszünk, akik füstös lokálokban isszák halálra magukat, és felettébb sajnálják magukat ezért". A gasztronómia, az ételek a borok, az élet élvezete. Mindez azért alakult ki éppen itt, mert a franciák "tudnak élni". Ez igaz. Tudnak élni. De tudnak még mást is ezen kívül?
"Élvezzük az életet, mert hamar elszalad"- mondják a Facebook Generation "Y" tagjai, a mai fiatalok. Valóban csak ennyiről szólna az élet? Hamar véget ér, akkor legalább élvezzük, szex, drogok és rock&roll. A tény, hogy úgyis meghalunk, feljogosít minket arra, hogy ne csináljunk semmi hasznosat? Ha meghalunk, akkor úgyis minden mindegy? Nem érdemes törni magunkat?
Szerintem ez nem így van. Szerintem ez csak egy kifogás arra, hogy miért nem harcolunk igazi célokért. Enni, inni, kalandokat hajszolni ugyanis lényegesen könnyebb. mint célokért harcolni.
Az életet élvezni kell, ez igaz. De a jó célok követése nagyobb és tartósabb élvezetet biztosít szerintem, mint a szex, drogok meg a rock & roll.
Persze a jó célok követése nem azt jelenti, hogy meg kell váltani a világot. Nem. A világot valószínűleg nem én fogom megváltani, ahogy egyetemistaként hittem, hanem valaki más. De a saját lelkemet még megválthatom, ha a világot nem is.Az is éppen elég.
Egy idézet jut eszembe Leonardo da Vinci-től:
"Egész életemben azt hittem, azért vagyok a világon, hogy megtanuljam, hogyan kell helyesen élni, hogy jó életem legyen. Később rájöttem, minden azért történik velem, hogy megtanuljam, hogyan kell helyesen meghalni, hogy jó halálom legyen."
November 11-e, péntek munkaszüneti nap Sajtországban. Ezen a napon azt ünneplik, hogy négy év után véget ért az első világháború vagyis nem csak Hemingway vett búcsút a fegyverektől, hanem egész Európa. Azt, hogy mit ünneplünk november 11-én, Franciaország lakosságának legalább 0,5% -a tudja is. A suliban megkérdezték tőlem, hogy "ugye ez Magyarországon is ünnepnap?".
-Nem, nem ünnep, mivel mi veletek ellentétben elvesztettük az első világháborút, területünk és népességünk 2/3-ával egyetemben, részben az egyik honfitársatoknak, Georges Clemanceau miniszterelnöknek köszönhetően. - válaszoltam mosolyogva. -A Trianon szóról ugyanis nekünk, magyaroknak nem kedvenc királyotok, XIV. Lajosnak az egyik minipalotája ugrik be.
Na jó, nem ezt mondtam. Csak annyit, hogy mi elvesztettük az első világháborút, és nem láttuk indokoltnak, hogy november 11-én bármit is megünnepeljünk, még akkor se, ha sírva vigad a magyar.
A franciák viszont ünnepelnek. Ezért nem volt tanítás, és egy gyönyörű, három napos 7vége elé néztünk, amit én arra használtam, hogy elmenjek Biarritz-ba, az Atlanti - óceán partjára, és felfedezzem a mindig is rejtélyesnek tartott baszk kultúrát.
A baszk kultúrában az tetszett, hogy egyrészt az ő nyelvük se hasonlít semmilyen másik nyelvre Európában, egyik ismerősömtől azt hallottam, a baszkok rendkívül kedves emberek, és isteni juhsajtot (fromage de brebis) és saját tintájában főtt tintahalat (chipirons) esznek. A juhsajtot már megkóstoltam, jujdefinom, akárcsak a juh-joghurt, ami szintén Pays basque terméke. Couch - szörfdeszkára pattantam hát, hogy minél mélyebbre ássam magamat a lokálok életébe. Legnagyobb sajnálatomra azonban nem egy igazi baszk volt az, aki elfogadta a request-emet, hanem egy nyamvadt tősgyökeres Parisien, aki megcsömörlött a fény városának romlott, élvhajhász bohémkodásaitól, és az Atlanti - óceán partján, a festői Biarritz-ban keresett menedéket, ahol nem érhetik őt utól a bujaság, mértéktelenség, hiúság démonjai.
Az út oda vonattal 4 óra és 40 euró, ezért elhatároztam, hogy kipróbálom az FR-ben oly jól működő "Covoiturage" intézményét. Van egy weboldal, ahová az emberek felteszik, hogy ki mikor hová megy kocsival, és lehet jelentkezni arra, hogy elvigyenek téged oda magukkal, a vonatjegy töredékéért. Magyarországon is működik valami hasonló, csak nagyon kezdetleges formában. Itt ez elég bevált gyakorlat, az emberek rengeteget használják. Így is lett. Találtam egy ajánlatot 15 euróért. Bevonatoztam Toulouse-ba, ahol találkoztam a sofőrékkel, és másik három emberrel egyetemben bezsúfolódtam az autóba. Egész sokat megértettem a franciául zajló társalgásból, és életemben először megpillanthattam az autópálya mellett a Pireneusok festői, hófödte csúcsait. Délután kettő körül érkeztünk Biarritz-ba. Kiderült, hogy a város egy apró túristaközpont, ahol a tengerparton kívül semmi érdekes dolog nincs, tekintve, hogy nem érdeklődöm sokcsillagos hotelek, puccos éttermek és unatkozó, tengerparton márkás cuccban futó 50 éves milliomosok iránt.
Szóval a tengerparton kívül nincs semmi érdekes. AZ viszont valóban nagyon érdekes. Most láttam először életemben olyan tengerpartot, ahol nagy sziklák vannak, barlangok, és hatalmas, kiálló sziklapárkányon állva nézünk a mélybe, alattunk pedig a hullámok tajtékzó habokká hullanak szét, ahogy elemi erővel nekicsapódnak a köveknek. Nagyon meggyőző tenger. Meg lehet érezni a természet hatalmas, pusztító erejét. Ez az Atlanti - óceán egészen más, mint az a nyugodt óceán, amelyet Belgiumban láttam. Ott ugyanis az óceán komótos hullámokkal, kényelmesen nyaldossa az apró szemű homokkal, nyugágyakkal és napernyőkkel borított tengerpartot. Pont olyan nyugodt, mint a flamand életstílus. Itt, Biarritz-ban az Atlanti óceán vad, mint a baszk forradalom.
Szombaton megnéztük a vendéglátómmal Bayonne-t, ami Pays Basque fővárosa. Ez már egy jóval nagyobb város, lehet, hogy vagy 50 000 lakosa is van. Itt elmentünk igazi baszk vendéglőbe. Az entrée a már jól bevált fromage de brebis volt, azzal a nyers füstölt sonkával, (jambon), ami a spanyol serranoi sonka dél-francia változata, természetesen az előételes tányérról nem hiányozhatott a jó kis házi húspástétom, a paté sem. Sajnos nem volt saját tintájában főtt tintahal az étteremben, efelett érzett bánatomat egy jó kis báránysültbe (agneau croustillant) fojtottam, és utána küldtem még némi bordóit is:)
A vendéglőn kívül még megnéztünk egy katedrálist és a folyópartot, viszont ami különösen tetszett nekem Bayonne-ban, az az volt, hogy valóban tele vannak az utcák baszk szeparatista plakátokkal, forradalmi falfirkákkal. Bár állítólag a franciaországi baszkok nem olyan fanatikusok, mint a spanyolok (Baszkföld területének 10%-a található Franciaországban), mégis sok helyen pici baszk zászlók függenek a sikátorokban, két házfal közé kifüggesztve, vagy fehér falra fekete festékszóróval felfestett, baszk forradalmárok arcképei néznek le ránk, fényképezőgépet kattogtató túristákra. Baszk vonások: szögletes arcok, nagy, lapos orrok, elszánt, apró, szúrós szemek szeparatista szikrákat szórnak. A graffiti - festmények szereplői, a baszk forradalmár ikonok csak a Nikon-ok csövével néznek farkasszemet, csőre töltött gépfegyverek helyett. Az arcképek alatt évszámok. Ekkor születtek. Ekkor tűntek el. Azt ugyanis, hogy mikor haltak meg, nem lehet tudni. Életek, amelyeknek nyomtalanul nyoma veszett a spanyol és a francia rendőrség szorgalmának köszönhetően.
Szóval így néz ki közelről egy szeparatista mozgalom. Homlokon csókol a huszadik század. A történelem szele befúj a kabátom alá. Kissé borzongató érzés.
Még egy fontos benyomás ért itt. Vendéglátómat, a tősgyökeres párizsit megismerve átértékeltem a francia kultúráról alkotott véleményemet. A tősgyökeres párizsiakat itt "Parisien(ne) - nek hívják, és utálják. Legalábbis ha nem Párizsban vagyunk. Mindenki utálja Párizst, és a párizsiakat, a párizsiakat kivéve. A srác a nagypapájától örökölt annyi pénzt, hogy egész életében már soha többé nem kell dolgoznia. Eddig azt hittem, ilyen emberek csak az amerikai filmekben léteznek, a valóságban nem. De ezek szerint mégis vannak. Unalomból elvégzett egy fotóssulit, de nem dolgozik a szakmájában. Mivel nem kell dolgoznia, ezért unatkozik, és utazgat. Már kb. minden országban volt. Viszont nagyon frusztrált, mert nincs életcélja. De mivel nincs szüksége pénzre, ezért semmi nem ösztönzi, hogy kezdjen magával valami hasznosat. A fiatalságát Párizsban töltötte, alkoholmámor, duhaj tivornyák közepette, üres pásztoróráiban pedig azon merengett, hogy valami hiányzik az életéből. De mi? Hát az öröm és a bódottá. Meg a szeretet is.
A pénz nemhogy nem boldogít. Egyenesen boldogtalanná tesz. Öl, butít, és érzelmi nyomorba dönt.
Korábban lenyűgözött a francia kultúra. A művészetek. A divat. A gasztronómia. A bohém kultúra.Az, hogy "tudnak élni."
Még mindig nagyra értékelem. De most már látom azt is, hogy a divatban ott van a külsőségek, a maszkok szeretete. A bohémság - érme másik oldala a "lusták vagyunk dolgozni ezért inkább alkoholista, szomorú, meg nem értett művészek leszünk, akik füstös lokálokban isszák halálra magukat, és felettébb sajnálják magukat ezért". A gasztronómia, az ételek a borok, az élet élvezete. Mindez azért alakult ki éppen itt, mert a franciák "tudnak élni". Ez igaz. Tudnak élni. De tudnak még mást is ezen kívül?
"Élvezzük az életet, mert hamar elszalad"- mondják a Facebook Generation "Y" tagjai, a mai fiatalok. Valóban csak ennyiről szólna az élet? Hamar véget ér, akkor legalább élvezzük, szex, drogok és rock&roll. A tény, hogy úgyis meghalunk, feljogosít minket arra, hogy ne csináljunk semmi hasznosat? Ha meghalunk, akkor úgyis minden mindegy? Nem érdemes törni magunkat?
Szerintem ez nem így van. Szerintem ez csak egy kifogás arra, hogy miért nem harcolunk igazi célokért. Enni, inni, kalandokat hajszolni ugyanis lényegesen könnyebb. mint célokért harcolni.
Az életet élvezni kell, ez igaz. De a jó célok követése nagyobb és tartósabb élvezetet biztosít szerintem, mint a szex, drogok meg a rock & roll.
Persze a jó célok követése nem azt jelenti, hogy meg kell váltani a világot. Nem. A világot valószínűleg nem én fogom megváltani, ahogy egyetemistaként hittem, hanem valaki más. De a saját lelkemet még megválthatom, ha a világot nem is.Az is éppen elég.
Egy idézet jut eszembe Leonardo da Vinci-től:
"Egész életemben azt hittem, azért vagyok a világon, hogy megtanuljam, hogyan kell helyesen élni, hogy jó életem legyen. Később rájöttem, minden azért történik velem, hogy megtanuljam, hogyan kell helyesen meghalni, hogy jó halálom legyen."
2011. november 23., szerda
Au revoire Párizs, Dél-Franciaország visszavár
október 24. kedd. Párizs külvárosa, Nanterre ville.
VERSAILLES
Couchsurfer vendéglátónk, Michael munkába ment reggel, ezért gyors készülődéssel kellett elhagynunk a lakást, reggel 8-kor. A terv a Versailles -i kastély volt, és ha még marad idő, akkor az Eiffel torony este. A városba érve egy La Defense nevű megállónál kellett átszállnunk a Versailles-be tartó hévre. (Vagyis RER-re). A metró, amin utaztunk, egy üzleti negyedbe visz. Nincs sofőrje, egy robot vezeti. Csupa irodai dolgozó ült rajta. Rajtunk kívül mindenki kosztümöt vagy öltönyt viselt. Rajtunk kívül mindenki maga elé nézett szomorúan, vagy olvasott. Rajtunk kívül mindenki otthon, az éjjeli szekrényén felejtette a mosolyát. De ez későn jutott eszükbe. Már nem volt idejük visszamenni érte. A La Defense a legijesztőbb hely, amit valaha láttam. Felhőkarcolók mindenütt. Futurisztikus táj. Sehol egy fa. Hatalmas tornyok, fenyegető feliratokkal, Bankok, Multik. Az emberek tömött sorban rohannak. Mint a robotok. Közvetlenül az irodaházak mellett parfüméria, ruhaüzletek. Ahogy kiléptél a munkahelyedről, abban a pillanatban el is költheted a fizetésed. Még csak másik városrészbe sem kell utazni ezért. Kissé összeszorult a gyomrom, és hirtelen újra jó döntésnek éreztem, hogy önkénteskedni jöttem. (Na jó, lehet, hogy még mindig a régi munkámmal kapcsolatos démonok kísértenek. Pedig a Diageo-s időszak igen is gyönyörű volt. Sok mindent köszönhetek neki.)
A versailles-i kastély valóban hatalmas, valóban cirádás és giccses. Átverekedtük magunkat a túrista-áradaton. A Tükör-terem valóban érdekes, az I. világháborút lezáró békeszerződés emlékműve pedig különösen jó. Akár csak az a baldachinos ágy, amelyen a francia királynők ország-világ szeme láttára adtak életet a leendő francia trónörökösöknek. Azonban ezt leszámítva nem voltam annyira lenyűgözve. Rengeteg szobor és festmény látható XIV. Lajosról, a Napkirályról. Önelégült férfi, aki cseppet sem jóképű, mégis istennek képzeli magát. Valahogy a legtöbb francia férfi ilyen. Cseppet sem jóképű, mégis istennek képzeli magát. Mintha a kisebbrendűségi komplexusukat kompenzálnák ezzel a hatalmas rongyrázással, giccsparádéval és világuralomra-törősdivel. Napóleon is ebbe a kategóriába tartozik. Hihetetlen, hogy az önbizalom-hiány mire rá nem vesz egyeseket. Képesek puszta bizonyítási vágyból elhagyni a szülőhelyüket, Korzikát, Franciaország trónjára törni, egész Európát elfoglalni, az oroszoktól vereséget szenvedni, majd kétszer is száműzetésbe vonulni. Hogy a francia forradalmárokról, a párizsi kommünistákról vagy De Gaulle-ról ne is beszéljünk. Mind ugyanebbe a típusba tartozik. A francia férfi. Csúnyácska hosszúkás arc, karakteres vonások, nagy orr, kevély arckifejezés mögött megbúvó ijedtség. Ez a férfitípus nem halt ki a Bourbon-okkal, nem semmisült meg Waterloo-nál, nem pusztult el Verdunnél. Ma is megtalálható a párizsi kávézókban, a sajtos sátrakban a piacon, vagy a Renault-ok volánja mögött az utcán.
A kastély kertje viszont valóban csodálatos. Hatalmas benne minden. Hatalmas csatornák és tó, amelyben a Napkirály vízicsatákat rendezett az udvartartás legnagyobb ámulatára. Hatalmas sétányok, hatalmas szobrok, Labirintusok. Mindenhol halk klasszikus zene szól. Ez valóban időutazás a francia királyság fénykorába.
MÉG EGY KIS PÁRIZS
Fáradtan értünk vissza a városba. 8 körül még értelmét láttuk, hogy felmenjünk az Eiffel torony tetejére. Újra sor, tülekedés. Viszont a festői kilátás mindenért kárpótolt. A legfelső szinten viszont nem láttunk több érdekes dolgot, mint a második szinten. Sajnos a toronynézegetősdi eléggé elhúzódott, 11 körül értünk csak le. Vendéglátónk megkért, hogy éjfél körülre menjünk haza. Aggódtam, mert tudtam, éppen hogy elcsípjük az utolsó hévet Nanterre-be (ha egyáltalán elcsípjük, jajj....). Végül elcsíptük. Fél egyre értünk haza. Ez volt az utolsó éjszakánk Michaelnél, és egyáltalán nem beszélgettünk....Ezt nagyon-nagyon sajnáltam. A sráccal ugyanis teljesen egyezett a zenei ízlésünk, hogy a filmekről, könyvekről ne is beszéljek. Azt gondoltam, rengeteg közös témánk lesz. De ehhez képest alig volt alkalmunk beszélni. Talán olyannyira hasonlóak vagyunk, hogy nincs mit tanulnunk egymástól. Csak néhány megálló erejéig utaztunk együtt életünk helyi érdekű vasútján. Aztán mindketten átszállunk egy másik szerelvényre, amely teljesen más irányba tart.
Másnap reggel, csomagokkal felszerelve búcsúztunk el Michaeltől. Utolsó párizsi napunk következett. Kettőkor indult a vonatunk Castres-be, ezért még beiktattuk a Musée d'Orsay megnézését. Az impresszionisták festményei helyett viszont egy másik impresszióval szembesültünk a bejáratnál: A múzeum sztrájk miatt zárva. Hát igen. Ez itt valóban a szabadság, egyenlőség és testvériség országa. A liberté, égalité és fraternité jegyében a múzeumi dolgozók megtagadják tőlünk a festészethez való szabadságunkat, azt, hogy éljünk a művészethez való, istentől való elidegeníthetetlen jogunkkal. Az impresszionisták igyekeztek megragadni a pillanatot, és úgy lefesteni a tárgyat, ahogy abban a másodpercben látták. Abban az állapotában, ahogyan az a tárgy csak abban a pillanatban létezett, se előbb se később nem pont ugyanúgy létezik már. Vajon Monet le akarná festeni a sztrájkra felhívó táblát? Egy pillanatkép 2011-ből. Éljen a szabadság!
CARCASSONNE
A 6 órás vonatút előtt még volt időm venni néhány szuvenírt, ami a giccs-skálán csak 1. vagy 2. A vonatút nagyon fárasztó volt. Jobb volt éjszaka utazni. Valahogy jól esett újra lelassulni és visszatérni Castres-be. 2 napot semmittevéssel töltöttünk, hogy kipihenjük a fáradalmakat. Ez után pedig Carcassone-ba vettük az irányt. Egy hatalmas középkori erőd található itt, amit elég jól helyreállítottak. Egyesek szerint túlságosan is jól, egyes bírálatok szerint túl tökéletesre sikerült, és nem igazán van rom-feelingje. Nekem nem hiányzott a rom - feeling, nagyon tetszett Carcassonne, annak ellenére is, hogy a túristaiparnak hála, elég sok az egy négyzetméterrre jutó, műanyag karddal, made-in-china lovag-sisakkal rohangáló kisfiú. Előítéleteim rémjei rommá hullottak. Most már a társasjátékot is muszály kipróbálni.
Hazafelé Toulouse-ban át kellett szállnunk. Volt egy óránk. Julcsi mondta, sétájunk a városban, még nem látta Toulouse-t. Mondtam, hogy kevés az egy óra, és ez az utolsó busz. Áhhh, ugyan, az elég lesz, egy óra rengeteg idő. Sétálni indultunk tehát. Lekéstük az utolsó buszt. Este 11 volt. Nem akartam felhívni a mentoromat. Julcsi mondta, stoppoljunk. Hát jó. Kisétáltunk a város szélére, röpke másfél óra alatt. Sok autós megállt, de amikor kiderült, hogy vasárnap este 11 - kor a 70 km-re lévő Castre-ba akarunk eljutni, csak nevettek. Bon courage- mondták (azaz bátorság, a sok szerencsét megfelelője). Végül egy kedves srác felvett minket. Egy szomszéd faluban lakott. Mondta, hogy szerinte nem találunk ilyenkor már senkit, aki Castres-be megy, aludjunk nála. Ők ugyanis egy reggiezenekar, és 10 -en laknak egy hatalmas házban. a nappaliban elalhatunk. Így is lett. Megérkeztünk. A konyhában még két másik reggie-zenekar-tag kajált, akiknek ez volt a legtermészetesebb, hogy két vadidegen magyar csaj beesik vasárnap éjfélkor. Életemben nem láttam még ennyire koszos lakást. A nappaliban a szőnyegen sörösdobozok, csikkel teli hamutartók, dzsuva mindenhol. Hát, hiába, ez a reggie életérzés. Jót dumáltunk, aztán aludni mentünk. Egy anyacicával és kölykével egyetemben, akik szintén a nappaliban laktak. A srác másnap visszavitt minket a városba. Megígértem, hogy elmegyek a koncertjükre, megnéztem a myspace-en, egész híresek. Így volt egy egész napunk megnézni Toulouse-t. Este még elmentünk Castres-ben étterembe, aztán pedig könnyes búcsút vettem másnap reggel Julcsitól a vasútállomáson.
Kalandos volt, a stoppolásnak hála viszont megtanultam a legfontosabb francia mondatot: Bon courage! Vagyis "Bátorság!". Azt hiszem, ezzel a szókinccsel bárhol elboldogulok. Több nyelvtudásra nincs is szükségem.
VERSAILLES
Couchsurfer vendéglátónk, Michael munkába ment reggel, ezért gyors készülődéssel kellett elhagynunk a lakást, reggel 8-kor. A terv a Versailles -i kastély volt, és ha még marad idő, akkor az Eiffel torony este. A városba érve egy La Defense nevű megállónál kellett átszállnunk a Versailles-be tartó hévre. (Vagyis RER-re). A metró, amin utaztunk, egy üzleti negyedbe visz. Nincs sofőrje, egy robot vezeti. Csupa irodai dolgozó ült rajta. Rajtunk kívül mindenki kosztümöt vagy öltönyt viselt. Rajtunk kívül mindenki maga elé nézett szomorúan, vagy olvasott. Rajtunk kívül mindenki otthon, az éjjeli szekrényén felejtette a mosolyát. De ez későn jutott eszükbe. Már nem volt idejük visszamenni érte. A La Defense a legijesztőbb hely, amit valaha láttam. Felhőkarcolók mindenütt. Futurisztikus táj. Sehol egy fa. Hatalmas tornyok, fenyegető feliratokkal, Bankok, Multik. Az emberek tömött sorban rohannak. Mint a robotok. Közvetlenül az irodaházak mellett parfüméria, ruhaüzletek. Ahogy kiléptél a munkahelyedről, abban a pillanatban el is költheted a fizetésed. Még csak másik városrészbe sem kell utazni ezért. Kissé összeszorult a gyomrom, és hirtelen újra jó döntésnek éreztem, hogy önkénteskedni jöttem. (Na jó, lehet, hogy még mindig a régi munkámmal kapcsolatos démonok kísértenek. Pedig a Diageo-s időszak igen is gyönyörű volt. Sok mindent köszönhetek neki.)
A versailles-i kastély valóban hatalmas, valóban cirádás és giccses. Átverekedtük magunkat a túrista-áradaton. A Tükör-terem valóban érdekes, az I. világháborút lezáró békeszerződés emlékműve pedig különösen jó. Akár csak az a baldachinos ágy, amelyen a francia királynők ország-világ szeme láttára adtak életet a leendő francia trónörökösöknek. Azonban ezt leszámítva nem voltam annyira lenyűgözve. Rengeteg szobor és festmény látható XIV. Lajosról, a Napkirályról. Önelégült férfi, aki cseppet sem jóképű, mégis istennek képzeli magát. Valahogy a legtöbb francia férfi ilyen. Cseppet sem jóképű, mégis istennek képzeli magát. Mintha a kisebbrendűségi komplexusukat kompenzálnák ezzel a hatalmas rongyrázással, giccsparádéval és világuralomra-törősdivel. Napóleon is ebbe a kategóriába tartozik. Hihetetlen, hogy az önbizalom-hiány mire rá nem vesz egyeseket. Képesek puszta bizonyítási vágyból elhagyni a szülőhelyüket, Korzikát, Franciaország trónjára törni, egész Európát elfoglalni, az oroszoktól vereséget szenvedni, majd kétszer is száműzetésbe vonulni. Hogy a francia forradalmárokról, a párizsi kommünistákról vagy De Gaulle-ról ne is beszéljünk. Mind ugyanebbe a típusba tartozik. A francia férfi. Csúnyácska hosszúkás arc, karakteres vonások, nagy orr, kevély arckifejezés mögött megbúvó ijedtség. Ez a férfitípus nem halt ki a Bourbon-okkal, nem semmisült meg Waterloo-nál, nem pusztult el Verdunnél. Ma is megtalálható a párizsi kávézókban, a sajtos sátrakban a piacon, vagy a Renault-ok volánja mögött az utcán.
A kastély kertje viszont valóban csodálatos. Hatalmas benne minden. Hatalmas csatornák és tó, amelyben a Napkirály vízicsatákat rendezett az udvartartás legnagyobb ámulatára. Hatalmas sétányok, hatalmas szobrok, Labirintusok. Mindenhol halk klasszikus zene szól. Ez valóban időutazás a francia királyság fénykorába.
MÉG EGY KIS PÁRIZS
Fáradtan értünk vissza a városba. 8 körül még értelmét láttuk, hogy felmenjünk az Eiffel torony tetejére. Újra sor, tülekedés. Viszont a festői kilátás mindenért kárpótolt. A legfelső szinten viszont nem láttunk több érdekes dolgot, mint a második szinten. Sajnos a toronynézegetősdi eléggé elhúzódott, 11 körül értünk csak le. Vendéglátónk megkért, hogy éjfél körülre menjünk haza. Aggódtam, mert tudtam, éppen hogy elcsípjük az utolsó hévet Nanterre-be (ha egyáltalán elcsípjük, jajj....). Végül elcsíptük. Fél egyre értünk haza. Ez volt az utolsó éjszakánk Michaelnél, és egyáltalán nem beszélgettünk....Ezt nagyon-nagyon sajnáltam. A sráccal ugyanis teljesen egyezett a zenei ízlésünk, hogy a filmekről, könyvekről ne is beszéljek. Azt gondoltam, rengeteg közös témánk lesz. De ehhez képest alig volt alkalmunk beszélni. Talán olyannyira hasonlóak vagyunk, hogy nincs mit tanulnunk egymástól. Csak néhány megálló erejéig utaztunk együtt életünk helyi érdekű vasútján. Aztán mindketten átszállunk egy másik szerelvényre, amely teljesen más irányba tart.
Másnap reggel, csomagokkal felszerelve búcsúztunk el Michaeltől. Utolsó párizsi napunk következett. Kettőkor indult a vonatunk Castres-be, ezért még beiktattuk a Musée d'Orsay megnézését. Az impresszionisták festményei helyett viszont egy másik impresszióval szembesültünk a bejáratnál: A múzeum sztrájk miatt zárva. Hát igen. Ez itt valóban a szabadság, egyenlőség és testvériség országa. A liberté, égalité és fraternité jegyében a múzeumi dolgozók megtagadják tőlünk a festészethez való szabadságunkat, azt, hogy éljünk a művészethez való, istentől való elidegeníthetetlen jogunkkal. Az impresszionisták igyekeztek megragadni a pillanatot, és úgy lefesteni a tárgyat, ahogy abban a másodpercben látták. Abban az állapotában, ahogyan az a tárgy csak abban a pillanatban létezett, se előbb se később nem pont ugyanúgy létezik már. Vajon Monet le akarná festeni a sztrájkra felhívó táblát? Egy pillanatkép 2011-ből. Éljen a szabadság!
CARCASSONNE
A 6 órás vonatút előtt még volt időm venni néhány szuvenírt, ami a giccs-skálán csak 1. vagy 2. A vonatút nagyon fárasztó volt. Jobb volt éjszaka utazni. Valahogy jól esett újra lelassulni és visszatérni Castres-be. 2 napot semmittevéssel töltöttünk, hogy kipihenjük a fáradalmakat. Ez után pedig Carcassone-ba vettük az irányt. Egy hatalmas középkori erőd található itt, amit elég jól helyreállítottak. Egyesek szerint túlságosan is jól, egyes bírálatok szerint túl tökéletesre sikerült, és nem igazán van rom-feelingje. Nekem nem hiányzott a rom - feeling, nagyon tetszett Carcassonne, annak ellenére is, hogy a túristaiparnak hála, elég sok az egy négyzetméterrre jutó, műanyag karddal, made-in-china lovag-sisakkal rohangáló kisfiú. Előítéleteim rémjei rommá hullottak. Most már a társasjátékot is muszály kipróbálni.
Hazafelé Toulouse-ban át kellett szállnunk. Volt egy óránk. Julcsi mondta, sétájunk a városban, még nem látta Toulouse-t. Mondtam, hogy kevés az egy óra, és ez az utolsó busz. Áhhh, ugyan, az elég lesz, egy óra rengeteg idő. Sétálni indultunk tehát. Lekéstük az utolsó buszt. Este 11 volt. Nem akartam felhívni a mentoromat. Julcsi mondta, stoppoljunk. Hát jó. Kisétáltunk a város szélére, röpke másfél óra alatt. Sok autós megállt, de amikor kiderült, hogy vasárnap este 11 - kor a 70 km-re lévő Castre-ba akarunk eljutni, csak nevettek. Bon courage- mondták (azaz bátorság, a sok szerencsét megfelelője). Végül egy kedves srác felvett minket. Egy szomszéd faluban lakott. Mondta, hogy szerinte nem találunk ilyenkor már senkit, aki Castres-be megy, aludjunk nála. Ők ugyanis egy reggiezenekar, és 10 -en laknak egy hatalmas házban. a nappaliban elalhatunk. Így is lett. Megérkeztünk. A konyhában még két másik reggie-zenekar-tag kajált, akiknek ez volt a legtermészetesebb, hogy két vadidegen magyar csaj beesik vasárnap éjfélkor. Életemben nem láttam még ennyire koszos lakást. A nappaliban a szőnyegen sörösdobozok, csikkel teli hamutartók, dzsuva mindenhol. Hát, hiába, ez a reggie életérzés. Jót dumáltunk, aztán aludni mentünk. Egy anyacicával és kölykével egyetemben, akik szintén a nappaliban laktak. A srác másnap visszavitt minket a városba. Megígértem, hogy elmegyek a koncertjükre, megnéztem a myspace-en, egész híresek. Így volt egy egész napunk megnézni Toulouse-t. Este még elmentünk Castres-ben étterembe, aztán pedig könnyes búcsút vettem másnap reggel Julcsitól a vasútállomáson.
Kalandos volt, a stoppolásnak hála viszont megtanultam a legfontosabb francia mondatot: Bon courage! Vagyis "Bátorság!". Azt hiszem, ezzel a szókinccsel bárhol elboldogulok. Több nyelvtudásra nincs is szükségem.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)