A magyar dal napja

Avagy hogyan tanítsunk francia gyerekeknek magyar gyerekdalokat?

Ismét eltelt egy hét, sőt, ahogy az órára pillantok, látom, hogy már 12 perce megérkezett a következő. Az iskolában peregnek szépen a napok, mint az őszi falevelek. Gyönyörűséges ősz van itt ugyanis, rengeteg a színes falevél, és a reggelek már egyre hűvösebbek, de napközben még mindig rövid ujjú pólós idő van.

A hét legmeghatározóbb élménye az volt, hogy azt kaptam feladatul, tanítsak a gyerekeknek egy magyar dalt. Ugyanis elég komolyan veszik azt az elvárást a sulimban, hogy adjak át minél többet édes hazám kultúrájából, amit csecsszopó gyermekként az anyatejjel szívtam magamba. Az ebéd előtt ugyanis közösen eléneklünk egy dalt, ez minden nap így van. 2 héttel ezelőtt a lett lakótársamnak kellett tanítania egy lett dalt, most pedig rajtam volt a sor, hogy tanítsak egy magyar dalt. Egyszerű dalt kellett választanom, hát gondoltam, legyen a boci-boci tarka. Fel is írtam egy nagy rajzlapra a "lyrics"-et, és azt kiragasztottuk a kantin falára, a többi dal mellé.

Boci, boci tarka,
Se füle, se farka,
Odamegyünk lakni,
Ahol tejet kapni.

Ezt kellett bebifláztatnom a nebulókkal. Hétfőn eljött a nagy nap. Rém furcsán éreztem magamat, amikor ki kellett állnom 40 gyerek elé, és elkezdeni énekelni a boci-boci tarkát, ráadásul úgy, hogy tudom, rémesen éneklek. Viszont a kihátrálás nem volt opció. Meg kellett csinálni, és kész. úgyhogy összeszedtem a bátorságomat, és kivágtam a rezet, elénekeltem. Megmutattam nekik, hol lakik a Magyarok Istene. Meglepődve tapasztaltam, hogy ez az egyszerű szöveg is nehéz nekik. Az "odamegyünk lakni" kiejtése teljességgel reménytelennek bizonyult számukra,  a tejet pedig "tezset"-nek ejtették- nyilván. Viszont nagyon tetszik ebben a munkában, hogy folyton ki kell lépnem a komfortzónámból. Olyan helyzetekben kell helyt állnom, amiről korábban azt hittem, nagyon rossz vagyok.(még mindig azt hiszem, hogy nagyon rossz vagyok.) Melyek ezek a helyzetek? Nézzük csak:
A helyzetek, amelyekben szar vagyok: (a lista nem teljes)
-Ötletek kitalálása, és azok felvállalása mások előtt. Gondolataim, önmagam felvállalása mások (és önmagam?)előtt.
-Mások (és önmagam) meggyőzése arról, hogy ötleteim nem szar ötletek.
-Egy általam rendkívül rosszul beszélt idegen nyelv(francia) folyamatos használata, örök félelem a nevetségessé válástól, a "nem vagyok tökéletes" alaptétellel való folyamatos szembesülés.
-Az általam javasolt játékok bemutatása a gyerekeknek franciául (Más néven napi szintű nyilvános szereplés 20 ember -vagyis gyerek- előtt, a már említett, általam rosszul beszélt idegen nyelven).
-Határozott fellépés úgy általában.
-Határozott fellépés éles helyzetekben, amikor a gyerekek között konfliktus alakul ki.

Többnyire egy labda vagy egy maci birtoklása okozza a feszültséget. Az effajta összeütközések gyakran veszélyeztetik a nagyhatalmi erőegyensúlyt a játszóhadszíntéren. Ezt nem hagyhatom annyiban, ezért én ilyenkor akcióba, valamint közbe lépek, hogy tárgyalókisasztalhoz kényszerítsem a feleket. "Az okos felnőtt" álarcát gondosan magam elé tartva próbálom megvédeni sérülékeny önbecsülésemet, miközben a gyerekek szívről indítható őszinteség - rakétákkal támadnak, néha hiszti-kézigránátokat, krokodil-könnygázt és dac-lövedékeket is bevetnek. Időnként az érzelmi manipuláció stratégiáját is sikeresen alkalmazzák, mint a pszichológiai hadviselés jól bevált eszközét. Ezt a hadititkot a már említett "okos felnőttektől" sikerült megszerezniük.
Jómagam korábban a konfliktushelyzeteket úgy kezeltem, hogy elmenekültem előlük, magyarán dezertáltam a frontról. Ez most nem opció. Ráadásul amikor a gyerekek közötti konfliktus kiéleződik és verekedéssé, sírássá, egymás játékának elvételévé fajul, akkor többnyire két személyiség - típus áll egymással szemben:
1 számú szereplő: a lúzer gyerek (vagyis 22 évvel ezelőtti önmagam), akinek elvették a maciját, mert már megint hagyta.
2 számú szereplő: a talpraesett rosszcsont gyerek, aki mindig akkor követ el valami csínyt, amikor az óvónéni nem néz oda.
Én ebből a küzdelemből már 22 évvel ezelőtt is vesztesen kerültem ki, sem macimat, sem önértékelésemet nem sikerült megmentem. Ezért nem hiszek benne, hogy meg tudok tanítani valami olyasmit (önmaguk megvédése) egy gyereknek, amit jómagam sem tudok.
Talán a 22 évvel ezelőtti önmagam és a jelenlegi önmagam egy és ugyanaz a személy? Valószínűleg igen. Vagy ha nem is, abban mindenképp hasonlítunk, 22 évvel ezelőtti önmagam és én, hogy egyikünknek sincs se macija, se önértékelése.

Ilyen tanulságos önismereti kirándulásokon van alkalmam részt venni kisnövésű túravezetőimmel az emberi lélek feneketlen dzsungelében.
Épp most haladtam el egy tábla mellett.
Az van ráírva, hogy "Komfortzóna" egy piros, átlós vonallal áthúzva.