A második hetemet nyomtam le immár a Calandretában, ahol egyelőre az a feladatom, hogy megfigyelőként részt vegyek az iskola mindennapi életében, ismerkedjem a gyerekekkel, és közben folyamatosan agyaljak azon, hogy mi legyen a projektem témája,mi az, amit én meg tudok nekik tanítani, hogy ezáltal jobb legyen az életük.
A megfigyelő munka során nagyon érdekes volt megtapasztalni, milyen is gyerekekkel dolgozni. Korábban (sajnos meg kell, hogy valljam) nem tartottam nagyon sokra a gyerekekkel végzett munkát. Nem értettem soha azokat a nőket, akik élnek-halnak a gyerekekért, és ha meglátnak egy kisbabát, "jaj de cukiiiiiiiiiiiiiiiii" felkiáltással gügyögőroham és tutujgathatnék uralkodik el rajtuk. Én is szeretem a gyerekeket, de jómagam mindig is eléggé tartottam az anyasággal járó szabadság-vesztéstől. (Nem gondolok még saját gyerekre, bár már 26 múltam.) Nem is igazán volt kapcsolatom velük. Érdekes, korábban sokszor éreztem azt, hogy utálnak engem. Emellett pedig idegesített, hogy mindenki imádja őket, pusztán azért, mert gyerekek, és semmit nem kell tenniük ezért az imádatért. Engem miért nem imád senki csak azért, mert én vagyok én? Miért?????? Mert már elmúltam hároméves?
Az első nap nagyon furcsa volt. Bevezettek 20 darab gyurmázó kiscsoportos közé. A félig franciául, félig oxitánul beszélő óvónők és nebulók beszédének mintegy 20%-t sikerült megértenem. Csak álltam ott, mint férfi nemiszerv a lakodalomban, és fogalmam se volt, hogy most mit kellene csinálnom. Engem az se vígasztalt, hogy este értem is eljön az anyukám, és hazavisz innen. Végül az óvónéni értésemre adta, hogy csak kezdjek el velük gyurmázni. Szerintem 23 éve gyurmáztam utoljára. De mit gyurmázzak? Semmilyen gyurmázandó tárgy nem jutott az eszembe.
Az, hogy mindössze 1 héttel ezelőtt még az SAP-t püföltem Budapesten, most nagyon távolinak tűnt.
Végül egy csigát csináltam gyurmából. A csiga óriási sikert aratott. "Escargoooooo" kiáltották. Rögtön elvették tőlem, és körbeadogatták. Az egyik kisfiú szemében azonban irígység villant. Hirtelen műanyag kést ragadott, és a gyanútlan csigára emelte. De mielőtt lecsapott volna rá, vigyorogva rám nézett. "Tönkreteszem a művedet! Na, erre mit lépsz? " - kérdezte a tekintete. Megvontam a vállamat. "Csak nyugodtan. Bármikor tudok új csigát csinálni. Nem tudsz ártani nekem, kishaver:)"- válaszoltam a tekintettemmel.
Csiga-gyilkos erre nem számított. Szóval nem fogok sírni, vagy dührohamot kapni, ha péppé darálja a csigámat?Még az óvónéninek sem akarok árulkodni? Ja, akkor ez így már nem is érdekes. Gyurma-csiga fellélegezhetett. Mégsem esett a rózsaszín műanyag kiskés martalékává.
Gondolom ez a gyerek felnőtt korában majd nem tudja feldolgozni, ha valamiben nem ő a legjobb. 22 évesen már menedzser lesz. Esetleg olimpikon.
De az is lehet, hogy csak azért akarta feldarabolni a csigámat, hogy megegye. Mégis csak Franciaországban vagyunk, nem igaz?
Egyik alkalommal megtapasztalhattam, hogy már a hároméveseknek is fejlett érzékük van az igazságtalanság felismerésére, és már ők is kenik-vágják a felnőttek körében oly népszerű aljas érzelmi játszmákat. (Aki olvasta Eric Berne Emberi játszmák című könyvét, tudja, hogy nem beszélek zöldfőzeléket). Egyik alkalommal például a 2-4 évesek csoportjának készségfejlesztő feladatot kellett megoldnia. Minden nap van ilyen feladat. A kicsik kapnak egy fénymásolt papírt, és az azon lévő feladatot kell megoldaniuk, ami állítólag fejleszti az írás, vagy nemtudommilyen készségüket. (Szerintem a gyerekek unalmasnak tartják ezeket, nem mindig értik, és sokszor nekem, a felnőttnek(?) se egyértelmű, hogy a nyuszi kerítésének megrajzolása közben miért pont oda kell vonalat húzni...De hát én nem is vagyok pedagógiai szakember kérem szépen, nem értek én ehhez. Ha óvónő lennék, biztos érteném.)
Na szóval, ott volt ez a készség(vissza)fejlesztő(?) feladat. Az egyik kislány, Mailen megkért, hogy "segítsek" neki. Gyakorlatilag odanyújtotta a ceruzáját, és ártatlan mosollyal az arcán hagyta, hogy én csináljam meg helyette a feladatot. Antonin, az egyik kisfiú mérgesen rám is szólt:"Ne csináld meg helyette! Egyedül kell befejeznie a munkáját!" Az óvónő meghallotta a beszélgetést, rászólt Antonen-re: "De ő még túl kicsi ehhez!" Hirtelen az eszembe villantak a húgommal kapcsolatos gyerekkori emlékeim. Ő mindig azzal a kifogással bújt ki a rá bízott feladatok alól, hogy ő ezt nem tudja, ő ehhez túl kicsi, neki ez nem megy. Később megfigyeltem Mailent, és rájöttem, hogy máskor is visszaél azzal, hogy ő pöttöm, (sokkal kisebb növésű, mint a kortársai), és angyalian ártatlan arca van. Már most tudja, hogy az emberek nem feltételeznek róla semmi rosszat, és mindent megbocsátanak neki, pusztán ezért.
Antoninnak igaza volt. Ha ebbe a csoportba jár, akkor egyedül is be tudja fejezni a feladatát.
Nem gondoltam volna, hogy egyszer egy négyéves ad nekem leckét emberismeretből. Hát, most ez is eljött.
A munka kapcsán megtapasztalhattam, hogy a gyerekek valóban különleges lények. Nagyon érzékenyek, megérzik, ha rossz kedved van, és azt is, ha jó. Ha nincs elég önbizalmad, ők sem bíznak benned. Ha nem szereted eléggé magadat, ők sem szeretnek. Ha nem tiszteled magadat, ők sem tisztelnek. Ha félsz tőlük, bántanak. Ha parancsolni próbálsz nekik, az ellenkezőjét teszik, hogy lásd, ők szabad lények, nem lehet őket zsarnokságban tartani. (Ez is bizonyítja, hogy az ember alapvetően mindig a szabadságra vágyik.) Ha szeretetteljes határozottsággal megkéred őket, hogy teljesítsék a kötelességüket, megteszik, és még szeretnek is érte.
Rájöttem, hogy akkor szeretnek velem lenni, ha teljesen szélesre tárom a szívem ablakát, amikor velük vagyok, és engedem, hogy beáradjon az a sok szeretet, vidámság és életenergia, ami belőlük árad. A szívemet pedig akkor tudom a legteljesebben kitárni, amikor elfogadom magamat. Mindig erre gondolok, amikor velük vagyok. Azt hiszem, szeretnek engem. Rengeteg ölelést, símogatást, játékot, mosolyt, kedvességet kapok tőlük. Sokszor azt érzem, meg sem érdemlek ennyit. Csak úgy adják, a semmiért cserébe. Megelőlegezik nekem, az idegennek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése