2011. 09.05.
Elnézést kérek mindenkitől, de ez egy hevenyészett bejegyzés lesz csak, de már szerettelek volna tájékoztatni benneteket a történsékről, csak mostanáig nem volt netem. Lehet, hogy az elején még helyesírási hibákkal írom a francia szavakat...előre is bocsi:)
Nagyon - nagyon örültem, amikor kiderült, hogy az EVS keretén belül jelentkezhetek egy önkéntes munkára egy dél-francia kisvárosban. Egy iskolában fogok dolgozni. Ez egy nemzetiségi iskola, a régió pedig nem más mint a Region Midi-du-Pyrénnées. Tehát ez tulajdonképpen a Pireneusok, Spanyolország sincs messze. A várost, ahol lakom, Castres-nek hivják, és a legközelebbi nagy város Toulouse, aminek kb másfél millió lakosa van. Castresben kb. 40 000 -en élnek, kb akkor mint Veszprém. Egy folyócska szeli ketté, pici hid ivel át rajta. Mindenütt macskakövek vannak, nagyon barátságos.
Az EVS-ről még később irok részletesen, az a lényege, hogy erre bárki jelentkezhet, aki 30 évnél fiatalabb, európai állampolgár, és mondjuk legalább angolul tud. Nem feltétlenül kell az adott ország nyelvén tudni, a szabályzat szerint nulla nyelvtudással is lehet jelentkezni. Az európaiság is elég tág, volt a táborban török és örmény emberke is. Mindenféle civil pogramra lehet jelentkezni, óvodai munkától kezdve környezetvédelmen át fogyatékosokkal dolgozás, drogprevenció, stb. Az EVS-ről később csinálok egy külön bejegyzést, hátha másoknak is hasznos lehet az infó. Most inkább az élményekkel folytatnám.
Hétfőn indult a gép reggel kilenckor, és előbb Brüsszelbe kellett repülnöm, ahol vártam három órát. Olvasgattam, vettem parfümöt a duty free -ben, elvoltam, kicsit franciául is tanulgattam. Ezután Toulousba kellett mennem, szintén repcsivel. A repjegyet az EVS fizette, ezért business classon utazhattam, tök jó:) Öltönyös pasik Le Mond-ot lapozgattak, és mindkét repcsin adtak kaját, egész finom volt. Így nem is kellett ennivalót vennem a reptéren. Amikor Toulouse felé repültünk, akkor jöttem rá, hogy húúú....Elkezdődött....Tényleg itt vagyok. Mától kezdve tényleg minden más lesz. Toulouse-ból még egy két órás buszozás árán lehetett eljutni Castres-be.
Eleinte minden simán ment, de amikor Toulouse-ban leszálltam a gépről, és megláttam a csomagomat, teljesen kikészültem. Úgy nézett ki a bőrönd, mintha átment volna rajta egy úthenger. Be volt horpadva, és szét volt szakadva. Teljesen szétnyilt, és mivel a teleszkópos cucc is széttört, alig tudtam húzni, csak a fogantyújánál fogva, és folyton rettegtem, hogy szétesik az egész. KB a bélés tartotta össze a cuccaimat. Na mindegy, odamentem a csomag-osztályra, ahol szerencsére beszéltek angolul, mert azért elég szarul megy még a francia, csak nyökögök jobbára. Szóval ott csináltak egy jegyzőkönyvet, panaszt tettem meg ilyenek, elvileg majd visszafizetik az árát. Mellesleg a bőröndöt leértékelve vettem a westendben, lehet hogy nem kellett volna sóherkednem, ahogy szoktam, na mindegy. Ez után a 20 kilós törött bőröndömmel, meg a szintén 20 kilós hátizsákommal elvergődtem a Toulouse-i buszpályaudvarra. A buszról kicsit megnéztem a várost. Nagyon mediterrán, spanyolos hangulata van. Szép város, és metró is van, másfél millió ember lakja.
Castres-be normál esetben tök jó vonat megy, ami kb egy óra utat jelent. most viszont javitják a sineket, ezért shuttle busz közlekedik. Na mindegy, ezt tudtam, mert a mentorom megirta e-maiben. Odamentem tehát a buszpályaudvaron a pénztárhoz. Mondtam, hogy hová akarok menni, elirányitottaka vonatállomásra. Ez mellette van, ott vettem egy vonatjegyet, kb. 45 perc sorbanállás után már hozzá is jutottam. Aztán visszahúztam a törött bőröndömet a vonatállomásról a buszállomásra, merthogy jegyet a vonatállomáson kell venni, de attól, hogy az van ráirva, hogy vonatjegy, attól még busszal kell menni. Aztán a buszpályaudvaron nem találtam, hogy honnan indul a buszom. Megkérdeztem két buszsofőrt. Azt mondták, hogy ez vonatjegy, menjek a vonatállomásra. Egymás mellett van a kettő amúgy, csak 10 perc. De azért törött bőrönddel ez nem olyan rövid idő. Szóval a buszsofőrök tanácsát követve visszamentem a vonatállomásra. Ott az információnál azt mondták, hogy a buszsofőrök ezt nem tudják, attól hogy vonatjegy van ráirva, attól még ez buszjegy, menjek vissza a buszállomásra, és a Mazaret felé menő buszt keressem. Szóval visszamentem. Nagy nehezen megtaláltam, hogy hányas buszállomásról indul a buszom, addigra azt is észrevettem, hogy ki van ragasztva egy papir, amire valami olyasmi van ráirva franciául, hogy akik Mazaret felé mennének vonattal, azok erre a buszra szálljanak fel. Na, király. Végre irányban voltam.
Felhivtam a mentoromat, mondtam hogy mikor érkezem, mondta hogy oké, kijön értem a Castres-i buszállomásra. Amúgy az emberek tényleg nem beszélnek angolul. Próbálkoztam vele, de tényleg csak nyökögni tudnak. De végül mutogatással meg irogatással mindenkivel meg tudtam magamat értetni. De tényleg rá leszek itt kényszerítve arra, hogy megtanuljak franciául. Az emberek amúgy végtelenül kedvesek, mindenki mosolygott, magyarázott, mutogatott ezerrel, és segitettek a bőrönddel is. Szóval iszonyatosan barátságosak és udvariasak, nekem egyelőre nagyon pozitiv a benyomásom.
Szóval kiderült, hogy mégy 1,5 órát kell várnom Toulouse-ban a Castres-i buszra, mert pont az előbb ment el, miközben a vasútállomás és a buszállomás között szarakodtam. Aztán mondtam a mentoromnak, hogy kb. 11-re érek oda. Mondta, hogy oké. Már korábban beszéltünk telefonon a nap folyamán, és mondta, hogy ahogy megvan a buszjegyem, csak hivjam fel, és kijön elém a Castres - i buszpályaudvarra, nem számit, hogy mennyire későn.
Megjött a busz, felszálltam. Nagyon szép környék, vannak hegyek, és tök mediterrán, spanyolos a hangulat. Kovácsolt vas erkélyek, spalettás ablakok, csokoládéboltok, virágok mindenhol, iszonyatosan jó az atmoszféra, majd megnézhetitek a képeket. A buszsofór bácsi viszont egyszer csak lekapcsolta a világitást, akkor már sötét volt. Kissé furcsa érzésem támadt, hogy itt ülök egy tök sötét buszon egy halom franciául beszélő fekával, és száguldunk a sötétben, azt sem tudom, hová megyünk, kint is sötét van, alig látok valamit, mit keresek én itt, stb. Na, de mondogattam magamnak, hogy Anett, bátornak kell lenned, bátornak kell lenned, stb. Szóval megérkeztem. A Buszsofőr bácsi nagyon kedves volt, kiderült, hogy ő portugál, kérdezte, hogy én honnan vagyok, mondtam, hogy lá ongri, mondta, hogy oké, tudja hol van Magyarország, meg mosolygott is, nagyon aranyos volt.
Este 11-kor végre leszálltam, és kijött elém Corinne, aki a fogadó szervezetnél dolgozik, és ő a mentorom, vagyis a tutour, ahogy itt hivják. A világ legaranyosabb nője, mondta, hogy ha nem értem, amit franciául mond, akkor mondja angolul. Kiderült, hogy kb. semmit nem értek, ezért végül angolul beszélgettünk az autóban. Segitett a bőröndömmel, és bekapcsolt egy kis megnyugtató klasszikus zenét. A kedvességétől meg a klasszikus zenétől teljesen megnyugodtam az autóban.
10 perc alatt megérkeztünk a lakáshoz. A lányok már az erkélyról integettek. Megérkeztem, bementünk. Kiderült, hogy kettejük közül csak az egyik a lakótársam, Maggie, vagy Magdalena Schwedler, aki Németországból jött, és vidám, mosolygós, bolondozós, cserfes lány. Most 19 éves, leérettségizett, és a szülei elküldték ide, hogy önkénteskedejen, mielőtt kitalálja, hogy mit szeretne tanulni. A másik lány pedig Fridie, vagyis Friederike, szintén német, de mint kiderült, ő egy kb 15 kilométerre lévő kis faluban önkénteskedik, ő is most fejezte be a sulit, de ő nem velünk lakik, hanem a kis faluban. Viszont mondta, hogy sok időt fog nálunk tölteni, mert az ő projektje és a Maggie-é is elkezdődött már nyáron, szóval nekik nyáron már kellet dolgozniuk egy két hetet. Akkor összebarátkoztak. Viszont a harmadik lakótársunk nem ő, hanem Liva, ő egy lett lány. Ő már aludt, ezért vele nem tudtam első este megismerkedni.
Maggie és Fridie nem ott dolgoznak, ahol én. Maggie egy Ludotheque nevű intézményben dolgozik. Ez egy intézmény, iskolás gyerekeknek, akik alkalomszerűen mennek oda, és mindenféle készségfejlesztő játékokat játszhatnak ott. Ahol Fridie dolgozik, az pedig egy központ, aminek az a célja, hogy összekössék a zenetanulást a környezettudatos életmóddal. Itt a gyerekek tudnak klasszikus hangszereken gyakorolni, és mellette természetjárást, meg kirándulásokat szerveznek nekik, mert ez a zenetanulós hely kint van a természetben.
Szuper, hogy itt az oktatáson belül ennyi mindent tanitanak a gyerekeknek. Ráadásul sok önkéntes van itt, mert fontosnak tartják, hogy lássanak a gyerekek olyan állatfajtát is, aki nem Franciaországban született, vagyis vannak a világon más országok is, mint Franciaország:) Szóval Fridie és Maggie máshol dolgoznak. Én pedig Livával együtt egy nemzetiségi iskolában fogok dolgozni, ahová 3-10 éves gyerekek járnak. A nemzetiségi iskolában megtanitják nekik az occitan nevű nyelvet is. Ez egy ősi nyelv, a katalánra hasonlit. Az ebben a régióban élő emberek régen ezt a nyelvet beszélték. Viszont mára már csaknem kihalt,és azok a szülők, akik fontosnak tartják, hogy a gyerekük megtanulja ezt a nyelvet, azok küldik ilyen iskolába a csemetéiket. Otton mindenki franciául beszél, és sajnos a felnőttek közül is elég kevesen beszélnünk occitanul. A L'occitan nevű kozmetikai márka is erről a környékről származik. A hangulat tényleg olyan, mint a L'Occitan boltokban otthon:) Levendula, virágminta, cirádák. A régióban amúgy több helyen is van ilyen occitan-francia suli. A régió fővárosa, Toulouse pedig a nagy occitan főváros Franciaországban.
Szóval megérkeztem, Liva aludt, Fridie és Maggi pedig éppen szülinapi tortát sütött, mert Magginak aznap volt a szülinapja. Szegény, most van életében először távol a szüleitől, láttam rajta, hogy elég szomorú, hogy a család és a barátok nélkül kell töltenie a szülinapját. Sütöttek quiche-t is, brokkolisat, nagyon édesek voltak, megkináltak engem is. Kiderült, hogy Fridie ugyanabból a városból származik, mint a Scooter frontembere, tök vicces:) Beszélgettünk kicsit suliról, munkáról, családról, zenéről, fesztiválokról. Aztán elmentem aludni. Másnap korán kellett kelnem, mert mint kiderült, másnap, vagyis kedden kezdődik egy "arrival training, ami 6 napos, és ott lesznek más EVS önkéntesek is, akik Franciaország különböző részeiben önkénteskednek. Az arrival training Sommiers-ben lesz, ez egy déli városka, Montpelliertől nem messze. Úgyhogy gyorsan elmentem aludni, kb. 1-kor, hogy másnap reggel 6 órai kelés után fél nyolckor elinduljunk Sommiersbe. 8 órás út állt előttünk kedden, mert bár a kisváros nincs annyira messze, azért sokszor át kell szállni, buszról vonatra, vonatról buszra, satöbbi. Úgyhogy elköszöntem a lányoktól, gyorsan kiszedtem a bőröndömből a legszügségesebbeket és átraktam őket egy kisebb hátizsákba, majd gyors tusi után bezuhatnam az új ágyikómba. Másnap reggel bemutatkoztam Livának, reggeliztünk, és el is indultunk Sommiersbe, az 'arrival training'-re.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése