2011. december 2., péntek

Baszkföld(avagy a remény hal meg utoljára)

De azért meghal. Akkor is, ha utoljára.

November 11-e, péntek munkaszüneti nap Sajtországban. Ezen a napon azt ünneplik, hogy négy év után véget ért az első világháború  vagyis nem csak Hemingway vett búcsút a fegyverektől, hanem egész Európa. Azt, hogy mit ünneplünk november 11-én, Franciaország lakosságának legalább 0,5% -a tudja is. A suliban megkérdezték tőlem, hogy "ugye ez Magyarországon is ünnepnap?".
-Nem, nem ünnep, mivel mi veletek ellentétben elvesztettük az első világháborút, területünk és népességünk 2/3-ával egyetemben, részben az egyik honfitársatoknak, Georges Clemanceau miniszterelnöknek köszönhetően. - válaszoltam mosolyogva. -A Trianon szóról ugyanis nekünk, magyaroknak nem kedvenc királyotok, XIV. Lajosnak az egyik minipalotája ugrik be.

Na jó, nem ezt mondtam. Csak annyit, hogy mi elvesztettük az első világháborút, és nem láttuk indokoltnak, hogy november 11-én bármit is megünnepeljünk, még akkor se, ha sírva vigad a magyar.

A franciák viszont ünnepelnek. Ezért nem volt tanítás, és egy gyönyörű, három napos 7vége elé néztünk, amit én arra használtam, hogy elmenjek Biarritz-ba, az Atlanti - óceán partjára, és felfedezzem a mindig is rejtélyesnek tartott baszk kultúrát.

A baszk kultúrában az tetszett, hogy egyrészt az ő nyelvük se hasonlít semmilyen másik nyelvre Európában, egyik ismerősömtől azt hallottam, a baszkok rendkívül kedves emberek, és isteni juhsajtot (fromage de brebis) és saját tintájában főtt tintahalat (chipirons) esznek. A juhsajtot már megkóstoltam, jujdefinom, akárcsak a juh-joghurt, ami szintén Pays basque terméke. Couch - szörfdeszkára pattantam hát, hogy minél mélyebbre ássam magamat a lokálok életébe. Legnagyobb sajnálatomra azonban nem egy igazi baszk volt az, aki elfogadta a request-emet, hanem egy nyamvadt tősgyökeres Parisien, aki megcsömörlött a fény városának romlott, élvhajhász bohémkodásaitól, és az Atlanti - óceán partján, a festői Biarritz-ban keresett menedéket, ahol nem érhetik őt utól a bujaság, mértéktelenség, hiúság démonjai.

Az út oda vonattal 4 óra és 40 euró, ezért elhatároztam, hogy kipróbálom az FR-ben oly jól működő "Covoiturage" intézményét. Van egy weboldal, ahová az emberek felteszik, hogy ki mikor hová megy kocsival, és lehet jelentkezni arra, hogy elvigyenek téged oda magukkal, a vonatjegy töredékéért. Magyarországon is működik valami hasonló, csak nagyon kezdetleges formában. Itt ez elég bevált gyakorlat, az emberek rengeteget használják. Így is lett. Találtam egy ajánlatot 15 euróért. Bevonatoztam Toulouse-ba, ahol találkoztam a sofőrékkel, és másik három emberrel egyetemben bezsúfolódtam az autóba. Egész sokat megértettem a franciául zajló társalgásból, és életemben először megpillanthattam az autópálya mellett a Pireneusok festői, hófödte csúcsait. Délután kettő körül érkeztünk Biarritz-ba. Kiderült, hogy a város egy apró túristaközpont, ahol a tengerparton kívül semmi érdekes dolog nincs, tekintve, hogy nem érdeklődöm sokcsillagos hotelek, puccos éttermek és unatkozó, tengerparton márkás cuccban futó 50 éves milliomosok iránt.


Szóval a tengerparton kívül nincs semmi érdekes. AZ viszont valóban nagyon érdekes. Most láttam először életemben olyan tengerpartot, ahol nagy sziklák vannak, barlangok, és hatalmas, kiálló sziklapárkányon állva nézünk a mélybe, alattunk pedig a hullámok tajtékzó habokká hullanak szét, ahogy elemi erővel nekicsapódnak a köveknek. Nagyon meggyőző tenger. Meg lehet érezni a természet hatalmas, pusztító erejét. Ez az Atlanti - óceán egészen más, mint az a nyugodt óceán, amelyet Belgiumban láttam. Ott ugyanis az óceán komótos hullámokkal, kényelmesen nyaldossa  az apró szemű homokkal, nyugágyakkal és napernyőkkel borított tengerpartot. Pont olyan nyugodt, mint a flamand életstílus. Itt, Biarritz-ban az Atlanti óceán vad, mint a baszk forradalom.


Szombaton megnéztük a vendéglátómmal Bayonne-t, ami Pays Basque fővárosa. Ez már egy jóval nagyobb város, lehet, hogy vagy 50 000 lakosa is van. Itt elmentünk igazi baszk vendéglőbe. Az entrée a már jól bevált fromage de brebis volt, azzal a nyers füstölt sonkával, (jambon), ami a spanyol serranoi sonka dél-francia változata, természetesen az előételes tányérról nem hiányozhatott a jó kis házi húspástétom, a paté sem. Sajnos nem volt saját tintájában főtt tintahal az étteremben, efelett érzett bánatomat egy jó kis báránysültbe (agneau croustillant) fojtottam, és utána küldtem még némi bordóit is:)

A vendéglőn kívül még megnéztünk egy katedrálist és a folyópartot, viszont ami különösen tetszett nekem Bayonne-ban, az az volt, hogy valóban tele vannak az utcák baszk szeparatista plakátokkal, forradalmi falfirkákkal. Bár állítólag a franciaországi baszkok nem olyan fanatikusok, mint a spanyolok (Baszkföld területének 10%-a található Franciaországban), mégis sok helyen pici baszk zászlók függenek a sikátorokban, két házfal közé kifüggesztve, vagy fehér falra fekete festékszóróval felfestett, baszk forradalmárok arcképei néznek le ránk, fényképezőgépet kattogtató túristákra. Baszk vonások: szögletes arcok, nagy, lapos orrok, elszánt, apró, szúrós szemek szeparatista szikrákat szórnak. A graffiti - festmények szereplői, a baszk forradalmár ikonok csak a Nikon-ok csövével néznek farkasszemet, csőre töltött gépfegyverek helyett. Az arcképek alatt évszámok. Ekkor születtek. Ekkor tűntek el. Azt ugyanis, hogy mikor haltak meg, nem lehet tudni. Életek, amelyeknek nyomtalanul nyoma veszett a spanyol és a francia rendőrség szorgalmának köszönhetően.

Szóval így néz ki közelről egy szeparatista mozgalom. Homlokon csókol a huszadik század. A történelem szele befúj a kabátom alá. Kissé borzongató érzés.

Még egy fontos benyomás ért itt. Vendéglátómat, a tősgyökeres párizsit megismerve átértékeltem a francia kultúráról alkotott véleményemet. A tősgyökeres párizsiakat itt "Parisien(ne) - nek hívják, és utálják. Legalábbis ha nem Párizsban vagyunk. Mindenki utálja Párizst, és a párizsiakat, a párizsiakat kivéve. A srác a nagypapájától örökölt annyi pénzt, hogy egész életében már soha többé nem kell dolgoznia. Eddig azt hittem, ilyen emberek csak az amerikai filmekben léteznek, a valóságban nem. De ezek szerint mégis vannak. Unalomból elvégzett egy fotóssulit, de nem dolgozik a szakmájában. Mivel nem kell dolgoznia, ezért unatkozik, és utazgat. Már kb. minden országban volt. Viszont nagyon frusztrált, mert nincs életcélja. De mivel nincs szüksége pénzre, ezért semmi nem ösztönzi, hogy kezdjen magával valami hasznosat. A fiatalságát Párizsban töltötte, alkoholmámor, duhaj tivornyák közepette, üres pásztoróráiban pedig azon merengett, hogy valami hiányzik az életéből. De mi? Hát az öröm és a  bódottá. Meg a szeretet is.

A pénz nemhogy nem boldogít. Egyenesen boldogtalanná tesz. Öl, butít, és érzelmi nyomorba dönt.

Korábban lenyűgözött a francia kultúra. A művészetek. A divat. A gasztronómia. A bohém kultúra.Az, hogy "tudnak élni."

Még mindig nagyra értékelem. De most már látom azt is, hogy a divatban ott van a külsőségek, a maszkok szeretete. A bohémság - érme másik oldala a "lusták vagyunk dolgozni ezért inkább alkoholista, szomorú, meg nem értett művészek leszünk, akik füstös lokálokban isszák halálra magukat, és felettébb sajnálják magukat ezért". A gasztronómia, az ételek a borok, az élet élvezete.  Mindez azért alakult ki éppen itt, mert a franciák "tudnak élni". Ez igaz. Tudnak élni. De tudnak még mást is ezen kívül?

"Élvezzük az életet, mert hamar elszalad"- mondják a Facebook Generation "Y" tagjai, a mai fiatalok. Valóban csak ennyiről szólna az élet? Hamar véget ér, akkor legalább élvezzük, szex, drogok és rock&roll. A tény, hogy úgyis meghalunk, feljogosít minket arra, hogy ne csináljunk semmi hasznosat? Ha meghalunk, akkor úgyis minden mindegy? Nem érdemes törni magunkat?

Szerintem ez nem így van. Szerintem ez csak egy kifogás arra, hogy miért nem harcolunk igazi célokért. Enni, inni, kalandokat hajszolni ugyanis lényegesen könnyebb. mint célokért harcolni.

Az életet élvezni kell, ez igaz. De a jó célok követése nagyobb és tartósabb élvezetet biztosít szerintem, mint a szex, drogok meg a rock & roll.

Persze a jó célok követése nem azt jelenti, hogy meg kell váltani a világot. Nem. A világot valószínűleg nem én fogom megváltani, ahogy egyetemistaként hittem, hanem valaki más. De a saját lelkemet még megválthatom, ha a világot nem is.Az is éppen elég.

Egy idézet jut eszembe Leonardo da Vinci-től:
"Egész életemben azt hittem, azért vagyok a világon, hogy megtanuljam, hogyan kell helyesen élni, hogy jó életem legyen. Később rájöttem, minden azért történik velem, hogy megtanuljam, hogyan kell helyesen meghalni, hogy jó halálom legyen."

2 megjegyzés:

  1. Jó hogy így beleszősz a mesélés mellé egy kis filozofálást. Otthon majd ejtsünk meg egy eszmecserét erről a carpe diem fogalomról, mert néha félelmetesnek tűnik a dolog :) De sztem mindketten kellően kihasználjuk a lehetőségeket, és pont jó mértékben éljük az életünket! HAJRÁ, csak így tovább!!

    VálaszTörlés
  2. Igen, mert szeretném a benyomásaimat is rögzíteni, szerintem ha csak felsorolom, hogy mik történnek velem, az unalmas a többieknek, akik olvassák. Meg az utazás maga sokszor nem annyira érdekes....Városnézés, blabla...szokásos...A legérdekesebbek a gondolatok, amikre rájövök, meg amire az emberek megtanítanak:)
    Igen, mi szerintem is az arany középúton haladunk Carpe Diem téren:)

    VálaszTörlés