Savoir vivre - Ez a dolce vita francia megfelelője. Annak a képessége, hogy márpedig mi tudunk élni, kéremszépen, szerintük erre semmilyen más nép nem képes, csak ők.
December 8-10-ig minden évben megrendezik a Fények ünnepe (Fete des Lumieres) nevű rendezvényt. Ennek keretében Lyon leghíresebb épületeit kivilágítják, és színes fényekből álló, háromdimenziós effektekkel tarkított, zenével kísért "show"-t lehet megtekinteni a városban rengeteg helyszínen. Még nem voltam Lyon-ban, és szerettem volna elmenni, ezért azt gondoltam, ez az ünnep pont megfelelő lesz.
Megint a már jól bevált covoiturerage, vagyis csoportos autózás mellett döntöttem oda és vissza is. 6 órás autóút volt, újra ledöbbentem, hogy Franciaország mennyire hatalmas. Az autóban remekül elbeszélgettem a többi utassal, szerencsére csak négyen voltunk, nem öten:) A vezető srác geológus, és a Phd-jét csinálja, aztán pedig kutatással szeretne foglalkozni. Lyon a Rhone-Alpes-Cote d'Azur nevű régió fővárosa. Amikor elhagytunk a Bienvenue a Rhone-Alpes táblát, logikusnak tartottam feltenni a kérdést, hogy a hegység, amelyen éppen keresztülmegyünk, már az Alpok-e. Erre hatalmas geológusi szellemi fölénnyel közölte, hogy nem, ez csak a Massif Central. Elképesztően jó volt végtelen hosszúságú autópályán át siklani, hegyeket, völgyeket, ismeretlen városokat látni. Közben mindenki elmesélte az autóban az élete történetét. Érdeklődőek voltak, kérdezgettek Magyarországról, és a véleményről Franciaországot illetően, a munkámról, politikáról, ételekről, szórakozásról, mindenről. Megerősítettek, hogy egész jól beszélek franciául. Ennek örültem:) Mellettem a hátsó ülésen egy ázsiai csaj ült. Megkérdezte, mióta vagyok Franciaországban, honnan jöttem, stb....Én is megkérdeztem, hogy ő mióta él itt. "Én mindig itt éltem...Je suis Francaise..." Na puff neki. Jól beletrafáltam, csak a származása ázsiai, ő franciának vallja magát.
Couchsurfingeltem ismét. Egy nagyon kedves párt találtam az oldalon, akikről nagyon jó referenciák voltak az oldalon. Annak ellenére elfogadták a request-emet, hogy szóltak, már lesz náluk egy amerikai srác, és hogy tudtam, a Lyon-iak ezernyi request-et kapnak a Fete des Lumieres idejére. Leszálltam a metróról. A Vieux Lyon nevű metrómegállótól két percre laktak, igen, ez valóban azt jelentette, hogy a város kellős közepén, az óváros legszebben részén van a lakásuk. Hatalmas tömeg volt a városban. Egyszer csak egy zöld, piros és kék színben pompázó katedrális előtt találtam magamat, amely gregorián zene "hatására" változtatta a színét. Próbáltam átszelni a teret, de akkora volt a tömeg, hogy egy pillanatra "beragadtam". Minden oldalról emberek préselődtek oda hozzám, és meg sem tudtam mozdulni. Így álltunk 15 percig. Próbáltam mélyeket lélegezni, és nyugtatni magamat, de elég ilyesztő volt a helyzet, valahol kezdtem megérteni a tavalyi westbalkános tragédiai szemtanúit. Tényleg nagyon félelmetes egy hatalmas, végeláthatatlan tömegben összepréselődve állni. Végre megindultunk, és szépen meg is találtam a lakást, neonzölddel, hupikékkel és lilálval kivilágított fák alatt, egy macskaköves, nagyon hangulatos óvárosi utcában. A lépcsőház az egyik legrégebbi volt, amit valaha láttam, csigalépcső végig, és nagyon régi, kicsit "kísértetkastélyos" érzésem támadt.
Egy nagyon kedves, félig kínai, de magát szintén franciának valló lány nyitott ajtót, Thuy Linh. A párja, Justin még nem volt odahaza. Körbevezetett a lakásban. Hamar rájöttem, hogy ők aztán tipikus bohémek:) Iszonyú nagy rendetlenség, egymás hegyén-hátán heverő könyvek, szétdobált ruhák, elmosatlan tányérok, ínyenc fűszerek, sajtok, lekvárok és fűszerolajok, 40-es, 50-es évekbeli "retró" plakátok, borosüvegek és hamutartók rendezetlen összevisszasága fogadott. Ők aztán nem rittyentik ki a lakást csak azért, mert "vendég jön". De ez most valahogyan inkább tetszett nekem, mint zavart. Jó volt látni, hogy így is hozzá lehet állni az élethez.....Csak nyugi....Majd minden el lesz intézve....A vendéglátó srác például az érkezése után nem sokkal lazán feltette a lyukas zoknis lábát a térdére beszélgetés közben.
A lány mesélte, hogy a városban sok a nacionalista és fasiszta szervezet, mert a II. világháború után sok szélsőjobboldali ide menekült Párizsból. A nacionalista fiatalokat tömörítő szervezetek gyakran kávézók, boltok, muszlim hentesek üvegablakait is betörik. Viszont Lyon-ban sok az alternatív koncert, kávézó, múzeum, artisztikus program. Justin, aki egy múzeumban dolgozik, épp egy divatbemutatón segített, ahol a modellek csak csokoládéból készült ruhában pompáztak, a Fények Ünnepe tiszteletére. No comment... Na, és állítólag itt könnyebb barátkozni az emberekkel, mint Párizsban, ahol állítólag mindenki nagyon rideg. Már hozzászoktam, hogy Párizst és a párizsiakat mindenki lefikázza Franciaországban. Szerintem nem lehet annyira rossz. Kicsit olyan ez, mint a "szemét Pestiek" effektus a vidéki Magyarországon.
Thuy Linh és Justin az angoljukat akarták fejleszteni, ezért kezdtek el Couchsurfing vendégeket fogadni. Sokat beszélgettünk arról, milyen itt élni, nacionalizmusról, rasszizmusról, koncertekről, szórakozásról, egyetemi életről, politikáról. Aztán megérkezett a Justin, a párja, az amerikai couch-szörfössel, Donalddal együtt. Később még jött 4 barátjuk.Az amerikai couchsurfös srác nyelvi asszisztensként dolgozik egy iskolában, a Franciaországban elég jól ismert síparadicsomként működő kisvárosban, Clermont Ferrand-ban. Az országban ugyanis elég rossz a nyelvoktatás színvonala, kevesen beszélnek jól angolul, és ez főleg a mai fiatalokat meglehetősen zavarja. Ezért a sulik mindig fogadnak az angolszász országokból diákokat, vagy fiatalokat, hogy azok besegítsenek az angolórákon. Donald is ezt csinálja. Az amerikaiakkal kapcsolatos minden előítéletem (beképzeltek, nem érdekli őket semmilyen más ország csak Amerika, nem intelligensek, stb.) egy az egyben leomlott. Donald egy nagyon egyszerű srác, kedves, nagyon érdeklődő, sokat kérdezgetett tőlem is Magyarországról, megvitattuk benyomásainkat a francia kultúráról.
Vendégfogadóim szuper vacsorát hoztak össze. Tipikus francia vacsi...Hát igen, bohéméknél az élet élvezetéből az evés szeretete sem maradhat ki. Rengeteget főznek. Először pici tálkákban (Petit pot au potiron) forró sütőtök-mártogatóst ettünk (sáfrány, szezámmag, gyömbér, hmm....) ezután jött csak az előétel: frissen sült póréhagymás lepény (quiche aux poireaux), házi majonézzel készült tonhalsaláta (volt alkalmam betekintést nyerni a házi majonézkészítés titokzatos alkímiájába), finom sajtok, saláta és fois gras du canard vagyis házi kacsamájpástétom. Ez utóbbi méregdrága, és a franciák nagyon nagy különleges ínyencségnek tartják. Szerintem nem annyira menő az íze, mint az ára (kb 20 euró 100 gramm), illetve engem csak egy sima májkrémre emlékeztet. Talán azért is tartják a fraciák különlegességnek, mert sok országban nem eszik meg a májat, meg az egyéb belsőségeket az emberek, undorodnak tőle. A franciák a fois gras-t is ugyanolyan "bizarr" különlegességnek tartják, mint a békacombot meg a csigát, és meg vannak győződve arról, hogy más nem eszik ilyet a világon, csak ők. Viszont én, aki magyar falusi leányként zúzapörköltön, libamájon (és resztelt májon), disznóvágáskor szokásos hagymás sült véren és kakasherepaprikáson nevelkedtem, a kacsamájpástétomot nem tartom annyira furcsának.
Egy órát sétáltunk az ünnepen, megnéztünk néhány színesen kivilágított épületet, az egyik helyen három dimenziós "fénylabdák" hullottak mindenhol (amelyek persze valójában nincsenek is ott:)) egy másik helyen egy épületen olyan hatást értek el, mintha összedőlne a ház...vicces volt, de a nagy tömeg okozta nyomorgást nem mindig kompenzálta a látvány. A fete annyira nem tetszett, Lyon viszont egy varázslatos hangulattal megáldott város, és az emberek, akikkel voltam, szintén nagyon érdekesek voltak. Inkább emiatt a két dolog miatt sikerült remekül ez a hétvége.
Vasárnap még volt időnk sétálni egy kicsit a városban. Thuy Linh és Justin nagyon jól ismerik a város történetét, és egyébként is imádják a történelmet. Rengeteg elrejtett zegzugot, turisták által kevéssé ismert, reneszánszkori lépcsőházat, múzeum tetején megbúvó varázslatos kertecskét megmutattak nekem. A városban az 1400-as 1500-as évekből származó házak is vannak. A város a középkorban a selyemgyártó manufaktúrákról volt nevezetes. Sok gazdag itáliai kereskedő vándorolt a városba a reneszánsz idején, és még most is sok reneszánsz épület látható itt. Tényleg, olyan hangulata volt ennek a városnak, mint egy mesében. A két szépséges folyó, ami kettészeli, a Rhone és a Szajna. itt is látható egy miniatűr Eiffel-torony, a Fouvriere kilátó. A lány mutatott nekem néhány traboule-t, Ezek a középkorban fedett átjáróutcák voltak, amelyeken keresztül a selyemgyári munkások a piacra szállították a portékájukat. Állítólag a traboule-okban Lyon-t elfoglaló német katonák is rejtőzködtek....Thuy Linh megmutatta nekem azokat, amelyeket kevésbé árasztanak el a túristák.
Ez után nem volt más dolgom, mint hogy hazaautózzak Castres-be röpke hat óra alatt. A második (visszafelé menő) covoiturage is nagyon jó volt, csupa fiatal, jót beszélgettünk. Szóval rengeteg kedves emberrel megismerkedtem, láttam egy rettentő szép várost, és végig csak franciául beszéltem. Ez a hétvége mérlege. Szerintem nem rossz. A következő hétvégét pedig már Magyarországon töltöm, és vissza sem jövök, egészen január 3-ig.
Egy dologra viszont rájöttem Lyonban: Sosem tudtam megmondani, miért épp Franciaországot választottam, miért épp ez a kultúra tetszett nekem mindig. Hát, talán ezért: mert úgy tudnak enni, inni, cigizni, flörtölni, szerelmeskedni, művészkedni, hogy közben nem éreznek bűntudatot azért, hogy élvezik az életet. Ez az ami nekem nem megy. Az élet apró, világias örömeinek élvezete, lelkiismeretfurdalás nélkül. Ez az a terület, ahol még van hová fejlődnöm.
December 8-10-ig minden évben megrendezik a Fények ünnepe (Fete des Lumieres) nevű rendezvényt. Ennek keretében Lyon leghíresebb épületeit kivilágítják, és színes fényekből álló, háromdimenziós effektekkel tarkított, zenével kísért "show"-t lehet megtekinteni a városban rengeteg helyszínen. Még nem voltam Lyon-ban, és szerettem volna elmenni, ezért azt gondoltam, ez az ünnep pont megfelelő lesz.
Megint a már jól bevált covoiturerage, vagyis csoportos autózás mellett döntöttem oda és vissza is. 6 órás autóút volt, újra ledöbbentem, hogy Franciaország mennyire hatalmas. Az autóban remekül elbeszélgettem a többi utassal, szerencsére csak négyen voltunk, nem öten:) A vezető srác geológus, és a Phd-jét csinálja, aztán pedig kutatással szeretne foglalkozni. Lyon a Rhone-Alpes-Cote d'Azur nevű régió fővárosa. Amikor elhagytunk a Bienvenue a Rhone-Alpes táblát, logikusnak tartottam feltenni a kérdést, hogy a hegység, amelyen éppen keresztülmegyünk, már az Alpok-e. Erre hatalmas geológusi szellemi fölénnyel közölte, hogy nem, ez csak a Massif Central. Elképesztően jó volt végtelen hosszúságú autópályán át siklani, hegyeket, völgyeket, ismeretlen városokat látni. Közben mindenki elmesélte az autóban az élete történetét. Érdeklődőek voltak, kérdezgettek Magyarországról, és a véleményről Franciaországot illetően, a munkámról, politikáról, ételekről, szórakozásról, mindenről. Megerősítettek, hogy egész jól beszélek franciául. Ennek örültem:) Mellettem a hátsó ülésen egy ázsiai csaj ült. Megkérdezte, mióta vagyok Franciaországban, honnan jöttem, stb....Én is megkérdeztem, hogy ő mióta él itt. "Én mindig itt éltem...Je suis Francaise..." Na puff neki. Jól beletrafáltam, csak a származása ázsiai, ő franciának vallja magát.
Couchsurfingeltem ismét. Egy nagyon kedves párt találtam az oldalon, akikről nagyon jó referenciák voltak az oldalon. Annak ellenére elfogadták a request-emet, hogy szóltak, már lesz náluk egy amerikai srác, és hogy tudtam, a Lyon-iak ezernyi request-et kapnak a Fete des Lumieres idejére. Leszálltam a metróról. A Vieux Lyon nevű metrómegállótól két percre laktak, igen, ez valóban azt jelentette, hogy a város kellős közepén, az óváros legszebben részén van a lakásuk. Hatalmas tömeg volt a városban. Egyszer csak egy zöld, piros és kék színben pompázó katedrális előtt találtam magamat, amely gregorián zene "hatására" változtatta a színét. Próbáltam átszelni a teret, de akkora volt a tömeg, hogy egy pillanatra "beragadtam". Minden oldalról emberek préselődtek oda hozzám, és meg sem tudtam mozdulni. Így álltunk 15 percig. Próbáltam mélyeket lélegezni, és nyugtatni magamat, de elég ilyesztő volt a helyzet, valahol kezdtem megérteni a tavalyi westbalkános tragédiai szemtanúit. Tényleg nagyon félelmetes egy hatalmas, végeláthatatlan tömegben összepréselődve állni. Végre megindultunk, és szépen meg is találtam a lakást, neonzölddel, hupikékkel és lilálval kivilágított fák alatt, egy macskaköves, nagyon hangulatos óvárosi utcában. A lépcsőház az egyik legrégebbi volt, amit valaha láttam, csigalépcső végig, és nagyon régi, kicsit "kísértetkastélyos" érzésem támadt.
Egy nagyon kedves, félig kínai, de magát szintén franciának valló lány nyitott ajtót, Thuy Linh. A párja, Justin még nem volt odahaza. Körbevezetett a lakásban. Hamar rájöttem, hogy ők aztán tipikus bohémek:) Iszonyú nagy rendetlenség, egymás hegyén-hátán heverő könyvek, szétdobált ruhák, elmosatlan tányérok, ínyenc fűszerek, sajtok, lekvárok és fűszerolajok, 40-es, 50-es évekbeli "retró" plakátok, borosüvegek és hamutartók rendezetlen összevisszasága fogadott. Ők aztán nem rittyentik ki a lakást csak azért, mert "vendég jön". De ez most valahogyan inkább tetszett nekem, mint zavart. Jó volt látni, hogy így is hozzá lehet állni az élethez.....Csak nyugi....Majd minden el lesz intézve....A vendéglátó srác például az érkezése után nem sokkal lazán feltette a lyukas zoknis lábát a térdére beszélgetés közben.
A lány mesélte, hogy a városban sok a nacionalista és fasiszta szervezet, mert a II. világháború után sok szélsőjobboldali ide menekült Párizsból. A nacionalista fiatalokat tömörítő szervezetek gyakran kávézók, boltok, muszlim hentesek üvegablakait is betörik. Viszont Lyon-ban sok az alternatív koncert, kávézó, múzeum, artisztikus program. Justin, aki egy múzeumban dolgozik, épp egy divatbemutatón segített, ahol a modellek csak csokoládéból készült ruhában pompáztak, a Fények Ünnepe tiszteletére. No comment... Na, és állítólag itt könnyebb barátkozni az emberekkel, mint Párizsban, ahol állítólag mindenki nagyon rideg. Már hozzászoktam, hogy Párizst és a párizsiakat mindenki lefikázza Franciaországban. Szerintem nem lehet annyira rossz. Kicsit olyan ez, mint a "szemét Pestiek" effektus a vidéki Magyarországon.
Thuy Linh és Justin az angoljukat akarták fejleszteni, ezért kezdtek el Couchsurfing vendégeket fogadni. Sokat beszélgettünk arról, milyen itt élni, nacionalizmusról, rasszizmusról, koncertekről, szórakozásról, egyetemi életről, politikáról. Aztán megérkezett a Justin, a párja, az amerikai couch-szörfössel, Donalddal együtt. Később még jött 4 barátjuk.Az amerikai couchsurfös srác nyelvi asszisztensként dolgozik egy iskolában, a Franciaországban elég jól ismert síparadicsomként működő kisvárosban, Clermont Ferrand-ban. Az országban ugyanis elég rossz a nyelvoktatás színvonala, kevesen beszélnek jól angolul, és ez főleg a mai fiatalokat meglehetősen zavarja. Ezért a sulik mindig fogadnak az angolszász országokból diákokat, vagy fiatalokat, hogy azok besegítsenek az angolórákon. Donald is ezt csinálja. Az amerikaiakkal kapcsolatos minden előítéletem (beképzeltek, nem érdekli őket semmilyen más ország csak Amerika, nem intelligensek, stb.) egy az egyben leomlott. Donald egy nagyon egyszerű srác, kedves, nagyon érdeklődő, sokat kérdezgetett tőlem is Magyarországról, megvitattuk benyomásainkat a francia kultúráról.
Vendégfogadóim szuper vacsorát hoztak össze. Tipikus francia vacsi...Hát igen, bohéméknél az élet élvezetéből az evés szeretete sem maradhat ki. Rengeteget főznek. Először pici tálkákban (Petit pot au potiron) forró sütőtök-mártogatóst ettünk (sáfrány, szezámmag, gyömbér, hmm....) ezután jött csak az előétel: frissen sült póréhagymás lepény (quiche aux poireaux), házi majonézzel készült tonhalsaláta (volt alkalmam betekintést nyerni a házi majonézkészítés titokzatos alkímiájába), finom sajtok, saláta és fois gras du canard vagyis házi kacsamájpástétom. Ez utóbbi méregdrága, és a franciák nagyon nagy különleges ínyencségnek tartják. Szerintem nem annyira menő az íze, mint az ára (kb 20 euró 100 gramm), illetve engem csak egy sima májkrémre emlékeztet. Talán azért is tartják a fraciák különlegességnek, mert sok országban nem eszik meg a májat, meg az egyéb belsőségeket az emberek, undorodnak tőle. A franciák a fois gras-t is ugyanolyan "bizarr" különlegességnek tartják, mint a békacombot meg a csigát, és meg vannak győződve arról, hogy más nem eszik ilyet a világon, csak ők. Viszont én, aki magyar falusi leányként zúzapörköltön, libamájon (és resztelt májon), disznóvágáskor szokásos hagymás sült véren és kakasherepaprikáson nevelkedtem, a kacsamájpástétomot nem tartom annyira furcsának.
Egy órát sétáltunk az ünnepen, megnéztünk néhány színesen kivilágított épületet, az egyik helyen három dimenziós "fénylabdák" hullottak mindenhol (amelyek persze valójában nincsenek is ott:)) egy másik helyen egy épületen olyan hatást értek el, mintha összedőlne a ház...vicces volt, de a nagy tömeg okozta nyomorgást nem mindig kompenzálta a látvány. A fete annyira nem tetszett, Lyon viszont egy varázslatos hangulattal megáldott város, és az emberek, akikkel voltam, szintén nagyon érdekesek voltak. Inkább emiatt a két dolog miatt sikerült remekül ez a hétvége.
Vasárnap még volt időnk sétálni egy kicsit a városban. Thuy Linh és Justin nagyon jól ismerik a város történetét, és egyébként is imádják a történelmet. Rengeteg elrejtett zegzugot, turisták által kevéssé ismert, reneszánszkori lépcsőházat, múzeum tetején megbúvó varázslatos kertecskét megmutattak nekem. A városban az 1400-as 1500-as évekből származó házak is vannak. A város a középkorban a selyemgyártó manufaktúrákról volt nevezetes. Sok gazdag itáliai kereskedő vándorolt a városba a reneszánsz idején, és még most is sok reneszánsz épület látható itt. Tényleg, olyan hangulata volt ennek a városnak, mint egy mesében. A két szépséges folyó, ami kettészeli, a Rhone és a Szajna. itt is látható egy miniatűr Eiffel-torony, a Fouvriere kilátó. A lány mutatott nekem néhány traboule-t, Ezek a középkorban fedett átjáróutcák voltak, amelyeken keresztül a selyemgyári munkások a piacra szállították a portékájukat. Állítólag a traboule-okban Lyon-t elfoglaló német katonák is rejtőzködtek....Thuy Linh megmutatta nekem azokat, amelyeket kevésbé árasztanak el a túristák.
Ez után nem volt más dolgom, mint hogy hazaautózzak Castres-be röpke hat óra alatt. A második (visszafelé menő) covoiturage is nagyon jó volt, csupa fiatal, jót beszélgettünk. Szóval rengeteg kedves emberrel megismerkedtem, láttam egy rettentő szép várost, és végig csak franciául beszéltem. Ez a hétvége mérlege. Szerintem nem rossz. A következő hétvégét pedig már Magyarországon töltöm, és vissza sem jövök, egészen január 3-ig.
Egy dologra viszont rájöttem Lyonban: Sosem tudtam megmondani, miért épp Franciaországot választottam, miért épp ez a kultúra tetszett nekem mindig. Hát, talán ezért: mert úgy tudnak enni, inni, cigizni, flörtölni, szerelmeskedni, művészkedni, hogy közben nem éreznek bűntudatot azért, hogy élvezik az életet. Ez az ami nekem nem megy. Az élet apró, világias örömeinek élvezete, lelkiismeretfurdalás nélkül. Ez az a terület, ahol még van hová fejlődnöm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése