Decemberben volt két hét vakáció, amikor is hazautaztam. Ezt a repjegyet nem állta az EVS, ezért filóztam is, hogy talán maradnom kellene, de nagyon honvágyam lett az utóbbi időben. Mint kiderült, jó ötlet volt hazamenni.
A szeptember és az október a beilleszkedésről szólt, minden átmeneti volt, sokszor úgy éreztem, éppen vakációzom. Ráadásul a nyelvi nehézségek miatt nem sok dolgot tudtam dolgozni a suliban, csak azokat a feladatokat bízták rám, amihez nem kell nagyon beszélni, olyan meg nem sok van, illetve ez a "megfigyelés" időszaka volt a számunkra. Bár igyekeztem minden erőmmel "megfigyelni", azért ez nem volt olyan megerőltető, nem igazán fáradtam el, nem értek kihívások.
Novemberben azonban hivatalosan is végetért az átmeneti állapot. "Az átmeneti állapotban az a jó, hogy nem tart örökké"- olvastam egyszer egy Gróf Balázs képregényben. Főnökeink leültek velünk, és közölték, hogy kössük fel a gatyánkat, mert akkor mostantól kezdődik az igazi munka. Reggelente az osztályokban is kell készülnünk valamivel, ami bemutatja a kultúránkat, (ez lesz a hivatalos EVS projektünk) illetve továbbra is csinálnunk kell azt, amit eddig is, a délutáni animátorkodásra feladatokkal készülni a gyerekeknek.
Volt egy "negyedéves értékelés" nevű beszélgetés is, egy tanár vett rajta részt, Corinne, a mentorunk, valamint Marie, az animátor-csapat főnöke, vagyis a mi "line manager"-ünk. A beszélgetés elég felszínes volt, csak elmondták, hogy hú de jól önkénteskedtek, jányok, csak így tovább. Karácsony előtt én még nem kezdtem el az osztályban dolgozást, a lett lány viszont már igen, mert ő jobban beszél franciául, mint én. Vagyis inkább mondjuk úgy, ő beszél franciául. Én bepróbálkoztam egy karácsonyi dologgal, de elég rosszul sült el, a gyerekek nem nagyon értettek engem, és nem is sikerült kitöltenem az egy órámat, ezért ez kicsit lelohasztott. Ezért elhatároztam, hogy gyúrok még a franciára januárig, addig meg csinálom az animátorkodós dolgot, amit eddig is. Viszont mivel láttam, hogy a másik önkéntes mennyit dolgozik az osztályban, pszichológiai nyomás nehezedett rám, hogy én is mihamarabb elkezdjem.
De nem csak emiatt volt vízválasztó a november. Azért is, mert a gyerekek addigra már megszoktak minket, és nem hatott a jelenlétünk az újdonság varázsával. Így hát nekiláttak feszegetni azokat a bizonyos határokat, próbálgatták, hogy meddig mehetnek el. Nem hallgattak ránk, ha rájuk szóltunk, elkezdtek visszafeleselni (hallatlan, ezek a mai fiatalok....). Viccesen hangzik, de nehéz volt átélni, hogy amíg az egyik pillanatban szeretetet kapok valakitől, addig a másik pillanatban a hátamba döfi a homokozólapátot. A gyerekekkel kapcsolatban annyi érdekes megfigyelésem lett, hogy ennek szentelek egy újabb blogbejegyzést.
Szintén novemberben történt az, hogy közelebbről látni kezdtem a sokáig általam túlajnározott francia kultúra árnyoldalát is. Bizony ám, olyanja is van neki. Hát igen, rá kellett jönnöm, hogy itt sincs szarvasgombás szalámiból a kerítés. Tudtam a fejemben, hogy minden kultúrának van árnyoldala, mégis túlidealizáltam. Ekkor jöttem rá, hogy a szenvedély gyakran az élvezetek üres, unaloműző kergetését jelenti, a divat sokszor a külsőségek, a maszkok szeretetét, a művészet-mánia a menekülést a valóság problémái elől. Sokszor. Nem mindig. Minden ember más és más. De valahogy érezni kezdtem, hogy Márai szavaival élve idegenben minden másképp van. Akkor kissé összetört a szívem, hogy "jééééé, ebben az országban is vannak negatív dolgok?". Aztán túltettem magamat rajta, és most már reálisan állok hozzá, imádom a kultúra szépségeit, a csúnyaságait pedig elfogadom.
Emellett novemberre a kis lakóközösségünkben már régóta megbúvó ellentétek is a felszínre törtek. Hárman lakunk együtt, egy húszéves, egy huszonhárom éves, egy huszonhét éves. Szerintem ez három teljesen más korosztály. Emelett egyikünk német, másikunk magyar, harmadikunk lett. Rá kellett jönnöm, hogy ez is három teljesen külön világot jelent sokszor. Elég sok veszekedés, feszült beszélgetés történt, szerencsére én többnyire csak részlegesen voltam érintve és a két lány többet meccsezik egymással, de engem is megviselt ez az egész lelkileg, és még jobban elkezdtek hiányozni az igazi barátaim. Most újra love peace and unity uralkodik. Remélem, így is marad.
Novemberre tehát eljutottam arra a szintre, hogy megkérdeztem magamtól: -Tulajdonképpen miért is jöttem ide, és miért is hagytam ott a jó kis életemet? De talán minden önkéntes életében eljön az az idő, amikor felteszi magának ezt a kérdést. Ezért remek volt hazamenni, mindenkivel találkozni, akit szeretek, Vad Fruttik koncertre menni, nagyokat, lelkizőseket beszélgetni, szilveszterkor töki pompost sütni, karácsony este a nyírmadai református templomban magyar himnuszt énekelni. A hazamenés által tudatosult bennem, hogy az én jó kis megszokott világom még mindig megvan, és nem vált köddé a repülőgépem alatt elúszó bárányfelhőkben, ahogy azt szeptemberben hittem. :)
Az is jó volt, hogy volt időm átgondolni az első négy hónapot, és rájönni, hogy MINDEN MIATT megérte bevállalni ezt az önkénteskedést, életem egyik(?) legjobb döntése. Minden nehézség ellenére ez életem egyik(?) legérdekesebb élménye. Már így is sokat fejlődtem általa, rengeteg hasznos felismerést tettem és élményt éltem át, egész jól haladok egy új nyelvvel. Itthon pedig csak a kilátástalan tespedés maradt volna, a külföldre menés meddő vágyakozásával körítve. Hazatérve kicsit kívülről láthattam az elmúlt négy hónapomat. Összeírtam az önkénteskedés előnyeit és hátrányait, és az jött ki, hogy kilenc előnye és csak négy hátránya van. Ez egész jó, nem? Most újra megkezdődött a suli. Nem akarom elkiabálni, de érezhetően könnyebb. Talán fel is lélegezhetek? Remélem, a nehezén már túl vagyok....De tényleg nem akarom elkiabálni:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése