Au revoire Párizs, Dél-Franciaország visszavár

október 24. kedd. Párizs külvárosa, Nanterre ville.

VERSAILLES

Couchsurfer vendéglátónk, Michael munkába ment reggel, ezért gyors készülődéssel kellett elhagynunk a lakást, reggel 8-kor. A terv a Versailles -i kastély volt, és ha még marad idő, akkor az Eiffel torony este. A városba érve egy La Defense nevű megállónál kellett átszállnunk a Versailles-be tartó hévre. (Vagyis RER-re).  A metró, amin utaztunk, egy üzleti negyedbe visz. Nincs sofőrje, egy robot vezeti. Csupa irodai dolgozó ült rajta. Rajtunk kívül mindenki kosztümöt vagy öltönyt viselt. Rajtunk kívül mindenki maga elé nézett szomorúan, vagy olvasott. Rajtunk kívül mindenki otthon, az éjjeli szekrényén felejtette a mosolyát. De ez későn jutott eszükbe. Már nem volt idejük visszamenni érte. A La Defense a legijesztőbb hely, amit valaha láttam. Felhőkarcolók mindenütt. Futurisztikus táj. Sehol egy fa. Hatalmas tornyok, fenyegető feliratokkal, Bankok, Multik. Az emberek tömött sorban rohannak. Mint a robotok. Közvetlenül az irodaházak mellett parfüméria, ruhaüzletek. Ahogy kiléptél a munkahelyedről, abban a pillanatban el is költheted a fizetésed. Még csak másik városrészbe sem kell utazni ezért. Kissé összeszorult a gyomrom, és hirtelen újra jó döntésnek éreztem, hogy önkénteskedni jöttem. (Na jó, lehet, hogy még mindig a régi munkámmal kapcsolatos démonok kísértenek. Pedig a Diageo-s időszak igen is gyönyörű volt. Sok mindent köszönhetek neki.)

A versailles-i kastély valóban hatalmas, valóban cirádás és giccses. Átverekedtük magunkat a túrista-áradaton. A Tükör-terem valóban érdekes, az I. világháborút lezáró békeszerződés emlékműve pedig különösen jó. Akár csak az a baldachinos ágy, amelyen a francia királynők ország-világ szeme láttára adtak életet a leendő francia trónörökösöknek. Azonban ezt leszámítva nem voltam annyira lenyűgözve. Rengeteg szobor és festmény látható XIV. Lajosról, a Napkirályról. Önelégült férfi, aki cseppet sem jóképű, mégis istennek képzeli magát. Valahogy a legtöbb francia férfi ilyen. Cseppet sem jóképű, mégis istennek képzeli magát. Mintha  a kisebbrendűségi komplexusukat kompenzálnák ezzel a hatalmas rongyrázással, giccsparádéval és világuralomra-törősdivel. Napóleon is ebbe a kategóriába tartozik. Hihetetlen, hogy az önbizalom-hiány mire rá nem vesz egyeseket. Képesek puszta bizonyítási vágyból elhagyni a szülőhelyüket, Korzikát, Franciaország trónjára törni, egész Európát elfoglalni, az oroszoktól vereséget szenvedni, majd kétszer is száműzetésbe vonulni. Hogy a francia forradalmárokról, a párizsi kommünistákról vagy De Gaulle-ról ne is beszéljünk. Mind ugyanebbe a típusba tartozik. A francia férfi. Csúnyácska hosszúkás arc, karakteres vonások, nagy orr, kevély arckifejezés mögött megbúvó ijedtség. Ez a férfitípus nem halt ki a Bourbon-okkal, nem semmisült meg Waterloo-nál, nem pusztult el Verdunnél. Ma is megtalálható a párizsi kávézókban, a sajtos sátrakban a piacon, vagy a Renault-ok volánja mögött az utcán.

A kastély kertje viszont valóban csodálatos. Hatalmas benne minden. Hatalmas csatornák és tó, amelyben a Napkirály vízicsatákat rendezett az udvartartás legnagyobb ámulatára. Hatalmas sétányok, hatalmas szobrok, Labirintusok. Mindenhol halk klasszikus zene szól. Ez valóban időutazás a francia királyság fénykorába.

MÉG EGY KIS PÁRIZS

Fáradtan értünk vissza a városba. 8 körül még értelmét láttuk, hogy felmenjünk az Eiffel torony tetejére. Újra sor, tülekedés. Viszont a festői kilátás mindenért kárpótolt. A legfelső szinten viszont nem láttunk több érdekes dolgot, mint a második szinten. Sajnos a toronynézegetősdi eléggé elhúzódott, 11 körül értünk csak le. Vendéglátónk megkért, hogy éjfél körülre menjünk haza. Aggódtam, mert tudtam, éppen hogy elcsípjük az utolsó hévet Nanterre-be (ha egyáltalán elcsípjük, jajj....). Végül elcsíptük. Fél egyre értünk haza. Ez volt az utolsó éjszakánk Michaelnél, és egyáltalán nem beszélgettünk....Ezt nagyon-nagyon sajnáltam. A sráccal ugyanis teljesen egyezett a zenei ízlésünk, hogy a filmekről, könyvekről ne is beszéljek. Azt gondoltam, rengeteg közös témánk lesz. De ehhez képest alig volt alkalmunk beszélni. Talán olyannyira hasonlóak vagyunk, hogy nincs mit tanulnunk egymástól. Csak néhány megálló erejéig utaztunk együtt életünk helyi érdekű vasútján. Aztán mindketten átszállunk egy másik szerelvényre, amely teljesen más irányba tart.

Másnap reggel, csomagokkal felszerelve búcsúztunk el Michaeltől. Utolsó párizsi napunk következett. Kettőkor indult a vonatunk Castres-be, ezért még beiktattuk a Musée d'Orsay megnézését. Az impresszionisták festményei helyett viszont egy másik impresszióval szembesültünk a bejáratnál: A múzeum sztrájk miatt zárva. Hát igen. Ez itt valóban a szabadság, egyenlőség és testvériség országa. A liberté, égalité és fraternité jegyében a múzeumi dolgozók megtagadják tőlünk a festészethez való szabadságunkat, azt, hogy éljünk a művészethez való, istentől való elidegeníthetetlen jogunkkal. Az impresszionisták igyekeztek megragadni a pillanatot, és úgy lefesteni a tárgyat, ahogy abban a másodpercben látták. Abban az állapotában, ahogyan az a tárgy csak abban a pillanatban létezett, se előbb se később nem pont ugyanúgy létezik már. Vajon Monet le akarná festeni a sztrájkra felhívó táblát? Egy pillanatkép 2011-ből. Éljen a szabadság!

CARCASSONNE

A 6 órás vonatút előtt még volt időm venni néhány szuvenírt, ami a giccs-skálán csak 1. vagy 2. A vonatút nagyon fárasztó volt. Jobb volt éjszaka utazni. Valahogy jól esett újra lelassulni és visszatérni Castres-be. 2 napot semmittevéssel töltöttünk, hogy kipihenjük a fáradalmakat. Ez után pedig Carcassone-ba vettük az irányt. Egy hatalmas középkori erőd található itt, amit elég jól helyreállítottak. Egyesek szerint túlságosan is jól, egyes bírálatok szerint túl tökéletesre sikerült, és nem igazán van rom-feelingje. Nekem nem hiányzott a rom - feeling, nagyon tetszett Carcassonne, annak ellenére is, hogy a túristaiparnak hála, elég sok az egy négyzetméterrre jutó, műanyag karddal, made-in-china  lovag-sisakkal rohangáló kisfiú. Előítéleteim rémjei rommá hullottak. Most már a társasjátékot is muszály kipróbálni.

Hazafelé Toulouse-ban át kellett szállnunk. Volt egy óránk. Julcsi mondta, sétájunk a városban, még nem látta Toulouse-t. Mondtam, hogy kevés az egy óra, és ez az utolsó busz. Áhhh, ugyan, az elég lesz, egy óra rengeteg idő. Sétálni indultunk tehát. Lekéstük az utolsó buszt. Este 11 volt. Nem akartam felhívni a mentoromat. Julcsi mondta, stoppoljunk. Hát jó. Kisétáltunk a város szélére, röpke másfél óra alatt. Sok autós megállt, de amikor kiderült, hogy vasárnap este 11 - kor a 70 km-re lévő Castre-ba akarunk eljutni, csak nevettek. Bon courage- mondták (azaz bátorság, a sok szerencsét megfelelője). Végül egy kedves srác felvett minket. Egy szomszéd faluban lakott. Mondta, hogy szerinte nem találunk ilyenkor már senkit, aki Castres-be megy, aludjunk nála. Ők ugyanis egy reggiezenekar, és 10 -en laknak egy hatalmas házban. a nappaliban elalhatunk. Így is lett. Megérkeztünk. A konyhában még két másik reggie-zenekar-tag kajált, akiknek ez volt a legtermészetesebb, hogy két vadidegen magyar csaj beesik vasárnap éjfélkor. Életemben nem láttam még ennyire koszos lakást. A nappaliban a szőnyegen sörösdobozok, csikkel teli hamutartók, dzsuva mindenhol. Hát, hiába, ez a reggie életérzés. Jót dumáltunk, aztán aludni mentünk. Egy anyacicával és kölykével egyetemben, akik szintén a nappaliban laktak. A srác másnap visszavitt minket a városba. Megígértem, hogy elmegyek a koncertjükre, megnéztem a myspace-en, egész híresek. Így volt egy egész napunk megnézni Toulouse-t. Este még elmentünk Castres-ben étterembe, aztán pedig könnyes búcsút vettem másnap reggel Julcsitól a vasútállomáson.

Kalandos volt, a stoppolásnak hála viszont megtanultam a legfontosabb francia mondatot: Bon courage! Vagyis "Bátorság!". Azt hiszem, ezzel a szókinccsel bárhol elboldogulok. Több nyelvtudásra nincs is szükségem.