Pont nemrég írtam egy bejegyzést a magyar belpolitikát fikázandó célzattal. Ehhez képest megtörtént az a tragédia, hogy tőlünk 70 km-re, Toulouse-ban egy pasas lelőtt gyerekeket és egy felnőttet egy zsidó iskolában. Szóval ez az ország sem mentes a politikai problémáktól, az antiszemitizmus, rasszizmus mértéke ijesztő.
Mivel mi is etnikai, kétnyelvű iskola vagyunk (a tanítás oxitánul, Dél-Franciaország már-már feledésbe merült ősi nyelvén folyik), a dolgozók különösen magukénak érezték a problémát. Amikor kedden bementem, mindenki erről beszélt, egyperces néma megemlékezést rendeltek el, minket pedig nyomatékosan megkértek, hogy tényleg nagyon figyeljünk a gyerekekre szünetben, és tényleg ne engedjünk be idegeneket még véletlenül sem.
Megdöbbentő volt számomra, hogy most tőlem 70 km-re történt egy ilyen, most szembesültem azzal, hogy az ilyen események az arab, afrikai, ázsiai bevándorlókkal teli Nyugat-Európában a mindennapi élet realitásához tartoznak.
Korábban az ilyen mészárlások gyakran nekem nem jelentenek mást, mint egy szalagcímet valamelyik hírportál honlapján, igen, már megint történt egy ilyen, mi a következő hír, amit elolvashatok?
Valahogy nem jó ez, hogy a média ennyire közel hoz minden borzalmat, ami a világ különböző részein történik, mert valahogy immunissá válunk a tragédiákra, már meg sem lepődünk azon, ha Afrikában egy polgárháborúban már megint lemészároltak embermilliókat, vagy éhezés van Észak-Koreában, vagy valahogy egy diktátor elnyomja a népet. Néha nem is értem, mi szükség van egyáltalán a hírekre? Mindezt úgy kérdezem, hogy egy időben magam is foglalkoztam hírek írásával. Szóval miért is jó az nekünk, hogy mindezt a sok információt tudjuk? Segíteni nem tudunk rajtunk. Együtt érezni már nincs energiánk mindenkivel. Közönyössé tesz minket a túl sok információ, mert ha minden hír-tragédiát átéreznénk érzelmileg, az összetörne minket mentálisan. Mire jók akkor a hírek?
Néha azt érzem, a hírek csak arra jók, hogy "tájékozott"-nak tettessük magunkat, miközben ál-entellektüel társalgásokban bocsátkozunk barátainkkal, hogy bizonyítsuk szellemi fölényünket a másikkal szemben. Én, be kell valljam, gyakran estem ebbe a hibába. Kínai gyerekmunkások által készített cipőmben, ruhámban ülve, afrikaiaktól nem fair - trade módon beszerzett kávét kortyolgatva, nem környezetbarát műanyag poharat használva kényelmesen társalogtam az emberekkel egy multilánc tagját képező kávézóban, miről is? A darfúri konfliktusról, a ruandai népirtásról, a kínai gazdaságról, a kínai civilek elnyomásáról, a környezetvédelem fontosságáról, a multik térnyerésének tragikumáról.
Felmerül a kérdés: Mi értelme van tudnom a világ borzalmairól, ha
-segíteni nem tudok rajta
-bár elítélem, óhatatlanul is hozzájárulok sokszor a fogyasztói attitűddel ezekhez a problémákhoz,
-mivel túl sok tragédia ömlik a médiából, közönyössé válok az egészre, és már nem hat meg.
Nem lenne jobb, ha nem is tudnánk ezekről a dolgokról? Csak a saját lelkünket akarnánk megmenteni és nem a világot?
Na jó, egy haszna mégis van a híreknek. Azáltal, hogy tudjuk, más országban mi zajlik, jobban el tudjuk helyezni a saját történelmünket, gazdasági problémáinkat a világban, össze tudjuk hasonlítani a helyzetünket más országokéval, objektívek tudunk lenni. Ez pedig hasznos.
De vajon valóban tudjuk, hogy mi zajlik más országokban? Valóban objektív tudást ad a kedvenc hírportálunk, amit reggelente mindig elolvasunk, hogy "tájékozottak" legyünk? Az a válaszom, hogy nem.
Egy időben egy hírportálra írtam híreket ázsiai külpolitika témában. Ekkor megfigyeltem, hogy :
-Egyrészt a magyar médiába rengeteg hír el sem jut. A BBC-n, CNN-en rengeteg hír van, amit a magyar médiumok nem tesznek közzé. A magyar közvélemény tehát nem is tud azoknak a létezéséről. Ez azt jelentené, hogy ha tehát valóban tudni akarunk a világról, nem elég csak magyar hírportálokat olvasni?
-Amikor erre a hírportálra írtam, és Ázsiáról kellett írnom, akkor olvastam a BBC, CNN, Financial Times stb. mellett a független hírügynökségek honlapjait: Reuters, AFP, stb, valamint ázsiai országok hírportáljait is. Meglepődve tapasztaltam, hogy az oly függetlennek tartott BBC, CNN, stb. mennyire a fejlett nyugatiak szemszögéből mutat be problémákat, a nyugati mentalitásnak csak az előnyeit emeli ki, az ázsiai, közel-keleti mentalitásnak pedig csak a hátrányait, és sokszor pakisztáni, indiai hírportálokon nagyon érdekes, teljesen más perspektívákat bemutató elemzéseket találtam, általunk lenézett pakisztáni, indiai, koreai elemzők tollából. Ekkor jöttem rá, hogy előítéletesen gondolkodom, még én is, aki azt hitte magáról, hogy nyitott, és tisztel minden kultúrát.
-Ekkor jöttem rá, hogy a média mennyire manipulálja a közgondolkodást. A hírportálok nagyítóként működnek, egyes dolgokat megvilágítanak és felnagyítanak, másokat lekicsinyítenek vagy eltüntetnek. Amiről nem ír az újság, arról az emberek nem tudnak, nem beszélnek. A média megteremt az emberek fejében egy párhuzamos világot, amiben egyes dolgok nagyobbak, mint a valóságban (botrányok, tragédiák), mások kisebbek(fejlődésre utaló jelek, pozitív történések), megint mások nem is léteznek(amiről a média nem beszél), vagy nem létező dolgok egyszer csak létezni kezdenek(pl. válság szerintem azért IS létezik ma, mert a médiában ez a szó minden második mondatban szerepel. Ezt Popper Péter mondja, nem én, de igaza van szerintem. A történelemben márpedig mindig változtak a nehéz és könnyű időszakok, ez normális, ahogy a gazdaságban is változik a konjunktúra és a recesszió. Válság volt a tatárjárás? Válság volt a mohácsi vész, az ország három részre szakadása? Válság volt a török, a habsburgh uralom? Válság volt a második világháború? Továbbra is azt gondolom, hogy túléltünk már ennél százszor viharosabb történelmi korokat is. ).
Szerintem nem válságban élünk, csak simán a történelemben. Isten hozott mindenkit. Ez itt a történelem. Benne élünk.
Ha valamire sokat mondogatják, hogy ez egy válság, akkor mindenki elhiszi. Így teremt a média semmiből valamit, egy párhuzamos valóságot.
-Bár pakisztáni, kínai stb. oldalak olvasása valamivel nyitottabbá tett, ezen oldalaknak még mindig csak az angolul megírt cikkeit tudtam elolvasni. A pakisztániul, kínaiul írott cikkeket nem. Azokban mi lehet? Más információk, más nézőpontok? Valószínűleg igen. Meg fogom tudni valaha is? Valószínűleg nem, ha csak meg nem tanulok pakisztániul, kínaiul, erre pedig kicsi az esély.
Mi tehát a tájékozottság? Létezik egyáltalán? Az információs társadalomban az információ mennyisége végtelen. Nem lehet mindent elolvasni, mindent megérteni. Mi tehát a tájékozottság? Szerintem nem annyira tulajdonság. Sokkal inkább egy attitűd, egy hozzáállás, egy törekvés. Törekvés, hogy sokat olvassunk, a sok infóból kiválasszuk a számunkra értékeset, és ebből saját józan paraszti eszünk és értékítéletünk segítségével értelmezzük, és teremtsünk véleményt. A magunk véleményét teremtsük meg mi magunk. Írjuk mi a saját médiánkat. Gondolkodjunk magunktól, ne a média rakja a fejünkbe a gondolatokat, a szánkba a szavakat. S bár a színtiszta igazság ezzel sem érhető el, közelebb azért juthatunk hozzá. Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtette az embert. Miben hasonlítunk mi Istenre? Hát ebben. Hogy tudunk teremteni, akárcsak ő. Kreatív dolgokat, művészeti alkotásokat, tudományos felfedezéseket, történelmi eseményeket, iparcikkeket, szolgáltatásokat teremtünk.
-A német lakótársam egyszer elmesélte, hogy ő sokszor érez LELKIISMERET-FURDALÁST, amikor olyan emberekkel beszél, akik Németországnál szegényebb országból jöttek. Azt kérdeztem: Mi vaaannnn???? Miért érzel lelkiismeret-furdalást? Te tehetsz róla, hogy azok az országok szegények? Nem. Akkor meg? Megsajnáltam őt. A média, ami beszámol a szegény országokban zajló tragédiákról, felnagyítja azokat, és bűntudatossá teszi azokat az embereket, akik a jóléti társadalomban nyugodtan élvezhetnék az életüket. Ez jogos? Szerintem már nem. Nem kell figyelmen kívül hagynunk tőlünk szegényebb országok problémáit, ez igaz. De szerintem már ez is túlzás, érezze magát mindenki rosszul, mert nem éhezik?
-Arról, hogy a tragédiák mennyire nagyok valójában: Én Szabolcsban nőttem fel, egy faluban. Bár nem voltunk nagyon gazdagok, jó gyerekkorom volt, volt mindig kaja, ruha, játékok, jókat játszottunk, sokat nevettünk. Amikor Budapestre kerültem az egyetemre, a városi ismerőseim sokszor megkérdezték: Úristen, te tényleg Szabolcsból jöttél? Ott mélyszegénység van, munkanélküliség, stb. Ezen meglepődtem. Akkor jöttem rá a családom anyagi helyzetének nehézségeire, amikor összehasonlítottam azokéval, akik jobban élnek. Addig viszont nem érzékeltem ezeket a problémákat, és szerintem a felnőttek sem érzékelték, nem érzékelik ma sem. Miközben virágzó almafák alatt bicikliztem, vagy a szüleim kukoricamorzsolás közben a gyerekkorukról meséltek, boldog voltam, nem tűnt fel, hogy ez mélyszegénység, aggasztó munkanélküliség, vagy a magyar vidék leszakadása a várostól. Szabolcsban is lehetünk boldogok és Pesten is lehetünk boldogtalanok.
Emiatt azt gondolom, hogy a gyerekek egy afrikai menekülttáborban is játszanak, a párok ott is szeretkeznek, és a családok ott is nevetnek időnként. Ők ugyanis, ott a menekülttáborban annyira nem tudják (legfeljebb időnként), hogy valahol a világban van egy nappali, egy tévé, egy fotel, és egy elhízott nyugati fehér ember csipszeszacskóval a kezében ül ebben a fotelban, és nézi őket, a tévén, mint valami kukkoló nyíláson keresztül, hogy ezek ott a menekülttáborban mit csinálnak, éheznek, miközben ő csipszet zabál.
Valószínűleg az éhbérért dolgoztatott afrikai kakaóbab-szüretelők, bár nagyon nehéz életük van, időnként nevetnek és boldogok kakaóbab - szüretelés közben, és nem tudják, hogy valahol tőlük nagyon messze nyugaton van egy konyha, ahol egy szerintük gazdag ember gyomorgörccsel eszi a nutellát reggelire, mert most megnézte a címkéjét és rájött, hogy nem fair - trade kakaóból készült.
Egyfelől bármennyire is elítélem a fogyasztói társadalmat, nem tudok kilépni belőle. Ez az a mátrix, amely meghatározza az életem kereteit. Tehát én is része vagyok, csinálom akaratlanul is, sajnos, hatással van rám is. Viszont ha kilépni nem is tudok a fogyasztói társadalomból, legalább törekedni akarok arra, hogy ne járuljak hozzá még jobban a társadalmi egyenlőtlenségekhez, a környezetszennyezéshez, stb. Azokkal az apró kis társadalmi szerepvállalós lépésekkel, amiről már egyszer írtam. Ennyit tudok tenni, remélem ezért feloldozást kapok azért, hogy időnként én is "hülye nyugati fogyasztóként" viselkedem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése