Hol vót, hol nem vót, vót egyszer egy kicsiny falu. Abba a faluba vót egy kicsiny vályogház, benne lakott egy szegény bakter a feleségével. Született két leányuk. Telt-múlt az idő, a jányok oskolába jártak, lassan felcseperedtek, eladó sorba kerültek, a legények mán kezdték kerülgetni űköt.
Eccer aztán a nagyobbik jány gondolt egyet, s odaszólt az édesanyjának:
-Kedves édesanyám, mondok én magának valamit.
-Mondjad édes jányom.
-Kedves édesanyám, én meguntam mán parasztjánynak lenni. Mostantul úri jány leszek.
Az édesanyja azt hitte, tréfál csak a leány, hát elnevette magát.
-Ne bolondozz, édes jányom. Hát hogy lehetnél te úri jány. Parasztjánynak születtél, mint mink, annak teremtett a Jó Isten. Az is maradsz, halálod napjáig. Nem jó szembenni az Jó Isten akaratával, megbüntet az tégedet, ha nem vigyázol.
-Márpedig mondom én magának, bizony isten, hogy nem maradok parasztjány. Úrijány leszek, ha a fene fenét eszik is.
-De hát minek akarsz te úrijány lenni, édes leányom? Látod, mink is parasztsorba éltünk apáddal egész életünkbe, mégis megvótunk. Az úrijányok élete se fenékig tejfel. Nem mindig jó az uraknak, hidd el.
-Azért akarok úrijány lenni, hogy se én, se édesanyámék ne legyenek többé szegények. Lássa, édesanyám, kicsi gyermekkoromtúl kezdve aztat látom csak, hogy édesanyámék igen-igen szegények, osztán amiatt a nagy-nagy szegénység miatt igen-igen szomorúak. Nem telik szép házra, hatlovas hintóra. Mindig kevés a pénz, édesanyám még egy cifra főkötőt vagy egy gyöngyhimes szoknyát is sajnál magátul. Nem akarom én mán édesanyámat ilyen szomorúnak látni. Ha úrijány lennék, telne maguknak szép házra, édesanyám, édesapám aranyhintón járna, Hat ló húzná azt az arany hintót, olyan hat lova még a miniszternek se lenne, mint az, amit én vennék édesapámnak, édesanyámnak. Tele lenne a padlás, pince arannyal, gyémánttal, a fáskamra, a tengeri kas, de még a csirkeólból is arany, gyémánt potyogna, arannyal lenne kirakva még a disznó vályuja is! Gyémántbul lenne még a hurkatőtő is, aranybul lenne még a nokedliszaggató is. Édesapám, édesanyám többé nem kapálna, nem törné a derekát a nehéz munkába. Hoznék én egy cselédet, meg egy inast, az édesapám, édesanyám helyett minden dógot elvégezne, tejbe-vajba fürösztené magokat. Édesanyámnak lehetne annyi cifra főkötője, gyöngyhimes szoknyája, hogy be se férne a nagy tőgyfaszekrény gyomrába! Nem vóna jó, édesanyám?
Nagyot kacagott az édesanyja.
-Jaj, kisjányom, Bolondokat beszélsz. Nem kell nekem arany, gyémánt. Van én nékem vályogház, az az én kacsalábon forgó palotám. Van én nékem két jó lábam, az az én két szélsebes paripám. Nem kell nékem a hatlovas hintó. Elvisznek azok engem hetedhétországnál is messzebre, ha akarnám. Nekem kell nékem arany hurkatőtő, arany nokedliszaggató. Jó nekem az, ami van. Vennél nékem himes szoknyát, cifra főkötőt vénségemre,világ csúfjára? Hogy néznék ki benne? Apádnak meg nekem Ti vagytok az arany, meg a gyémánt. Nem kell minknekünk más kincs rajtatok kívül.
-Mán pedig, édesanyám, én mán eztet kigondoltam, ha a fene fenét eszik is, ha cigánypulya potyog az égbül, én akkor is úrijány leszek.
Megijedt az édesanyja. Nem kacagott mán az, dehogy kacagott. Látta, hogy ennek mán fele se tréfa.
-Osztán hogy akarsz te úrijány lenni, édes jányom, mikor a Jó Isten parasztjánynak teremtett?
-Hát, édesanyám, úgy, hogy én föl tanálok menni a fővárosba, osztán elmegyek egy oskolába. A minap furcsa álmot láttam. Egy héttornyú városban vót egy kristálypalota. Az a kristálypalota nem vót más, mint egy oskola. Sok szép, takaros parasztjány bement az oskolába, osztán mire kijöttek, mán úrijányok vótak. Nékem azt az oskolát meg kell keresnem. Ottan aztán majd belőlem is úrijányt faragnak! Meglássa, milyen büszkék lesznek rám, nem lesz még egy olyan urijány a faluba, de még a megyébe se, mint én, csak várják ki a végét.
Nagyot sóhajtott az édesanyja. Látta, hogy a jány komolyan beszél.
-Tán bolondgombát ettél, hogy elment az a maradék eszed is? Hát itt hagynál minket vénségünkre? A vér nem válik vizzé. Sose lesz belőled úrijány.
-Ne szidjon, édesanyám, nekem itten ebbe a kis faluba nincsen maradásom. El kell mennem világot látni,szerencsét próbálni. Inkább fűtse be a kemencét, süssön septibe hamubasült pogácsát, tegye bele öregapám tarisznyájába, Édesapám, maga meg kérje rám Isten áldását, mert én az első kakasszót meg se várom, pirkadatkor indulok is.
Sirt az apja, sirt az anyja, egyre csak keseregtek, hullt a könnyük, mint a záporeső, hogy a jány el akar menni. De látták hogy itt nincs mit tenni.
-Ne sirjanak, édesapám, édesanyám. Imádkozzanak érettem. A Jó Isten majd gondomat viseli, meglássák, jó dógom lesz.
Azzal bement a jány a pitvar mellé, a kis szobába, lefeküdt aludni az illatos szalmazsákra, a puha nyoszolyára, hogy a kedves szülei házába még egyszer életébe aludjon egy jót. Olyan édes álom ereszkedett a szemére, mint a cseppentett méz. Első kakasszóra, hajnal hasadtára az édes álom tovaillant, a jány egykettőre talpon volt. Nosza gyorsan kinyújtózkodott, kiugrott az ágybul. Magára tekerte patyolat pendelyét, tiszta rokolyályát. Reá boritott egy pipacspiros szoknyát, piros szoknyájának tizenhárom fodrát. Maga elé kötötte vasalt kötényét, vállára gombolta könnyű gyolcs réklijét. Arra teritette fehér vászonblúzát, fehér vászonblúzra ünneplő lajbiját. Nyakába kötötte ékes kalárisát, fejére meg rakta szalagos pártáját.
-Azzal búcsút mondott az édesanyjának, édesapjának, a kedves szülői háznak, s elindult világot látni, szerencsét próbálni. Ment, ment, hét nap, hét éjjel. Egyszer csak elérkezett a héttornyú városba.
-Azt a hét meg a nyócát! Kutya legyek, ha ez nem az a héttornyú város, amit álmomban láttam. Nosza, keressük meg azt a kristálypalota-oskolát, ahova úrijányok járnak.
Egykettőre meg is tanálta. Odament a kapuhoz. Ezüstbűl vót a kristálypalota kapuja, a kilincs aranybúl, a küszöb meg csupa drágakűvel vót kirakva. Csak úgy csengett bongott a kapu, mikor bekopogott.
Egy öreg vassorú bába nyitott ajtót, olyan öreg vót, mint az országút.
Köszönt a jány illendően:
-Adjon isten, öreganyám.
-Fogadj isten, édes jányom. Mi járatban?
-Hát, öreganyám, én hetedhétországon túlrul gyüttem, világot látni, szerencsét próbálni. Lássa, én csak egy egyszerű parasztjány vagyok. Álmomba láttam ezt az oskolát, osztán azt hallottam, hogy itt kitanulhatom az úrijányságot.
-Szóval te ki akarod tanulni az úrijányságot? Hajjaj, édes jányom, az Isten áldjon meg. Nem tudod te, hogy mire vállalkoztál.
-Minek mondja eztet, öreganyám?
-Nagy ára van annak, aki ki akarja tanulni az úrijányságot.
-Mi az ára, öreganyám?
A jány szive elnehezült. Nem tudta, hogy az úrijányság ilyen nehéz lesz. De, gondolta, ha mán elgyütt, megpróbálja. Csak nem mehet vissza a falujába, szégyenszemre, világ csúfjára, hogy mégse lett belülle úrijány.
-Nem hordhatod többé a kedves ruhádat. Könnyű csárdás csizmád helyett kerül a te lábodra kemény városi topánka, semelyegszalag pártád helyett kerül a te fejedre borús csipkefányol, fodros piros szoknyád helyett szoritja derekadat nehéz bársony ruha. Kiállod-é ezt a próbát az úrijányságért cserébe? Odaadod-e kedves ruhádat az úrijány ruhákért cserébe?
A jány megszeppent. Szerette nagyon a ruháit. Dehát nem vót mit tenni. Levette a ruháit, és odaadta az öregasszonynak.
-Rendben öreganyám, kiállom a próbát. Leveszem a kedves parasztjány-ruhát, ide nekem a nehéz úrijány ruhát.Csak a kedves keszkenőmet hadd tarthassam meg, amibe édesanyám himezte bele a nevem kezdőbetűit arany cérnával.
-Nem kell neked az a keszkenő édes jányom. Itten úgyse értik a te nevedet. Ide vele!
A jány szomoru szivvel odaadta a keszkenőjét is az öregasszonynak, amit az édesanyja himzett.
-Jól van, leányom, az első próbát sikeresen kiálltad az úrijányságért cserébe. Lássuk a következő próbát. Szeretsz-é danolni? Hát csárdás járni?
-Szeretek biza-felelte a jány. Úgy danolom én a nótákat mint senki más a faluba. Úgy járom én a csárdást, hogy legény legyen a talpán, aki meg akar engemet táncoltatni!
-Na, édes jányom, ez a második próbatétel. El kell felejtened amit eddig danoltál. Nem járhatod többé a táncokat, amiket eddig táncoltál. Ez után a próba után nem fogod tudni többé fújni a kedves nótádat, nem fogod tudni járni a kedves táncodat. Nóta helyett danolsz úrijány módjára, csárdás helyett lábod urak táncát járja. Odaadod a nótádat, odaadod a táncodat az úrijányságért cserébe?
Nagyot sóhajtott a leány. Még jobban elnehezült szive, de nem vót mit tenni. Odaadta a nótáját, odaadta a táncát az öregasszonynak.
-Rendben van, öreganyám. Járok akkor úri táncot, danolok én úri nótát ez naptul fogva. Csak azt a kedves nótát hadd tarthassam néha, amit édesanyám danolt, mikor a bölcsőmet ringatta. Csak azt a táncot hadd járjam, amit édesapám járt, mikor anyámat a táncba forgatta.
-Nem kell neked az a nóta, leányom, nem fújják azt itten. Nem kell néked az a tánc, nem járják azt itten. Odaadta hát az utolsó nótát, az utolsó táncot is az úrijányságért cserébe.
-Na de mostan édes jányom, következik az utolsó próbatétel. Ez lesz a legnehezebb, de ha kiállod, úrijány leszel örökre.
-Mi az a próba?
-Soha többé nem mehetsz vissza a kis faludba, a szülői házba. Nem teszed a fejed puha szalmazsákra, nem aluszod álmod szüleid hajlékába. Eresztik szüleid szivüket a búnak, nehéz bánattól könnyeket hullatnak. De te nem mehetsz már vissza őhozzájok. Hiába búsoltok, hiába is vártok. Kiállod a próbát?
Nagyot dobbant a jány szive. Mintha csak ólombul lett vóna, úgy elnehezült a bánattul. Potyogtak a könnyei, úgy rebegte:
-Kiállom ezt a próbát is.
Ekkor csuda történt. Éktelen nagy zenebona kerekedett. A kristálypalota ezüst kapuja csengve-bongva kinyillott. A jány majd elszédült a nagy zsivajtul. Kerekedett ottan egy nagy aranyfelhő, az az aranyfelhő rászállott a jányra, térült, fordult, s ahogy jött, úgy el-is illant az aranyfelhő, mint ha ott se lett vóna.
Végignézett magán a jány. Hijjnye, de elcsudálkozott! Nem vót mán parasztjány! Nem csak hogy úrijánnyá változott, vót városi topánja, szép csipkefátyla, kék bársony ruhája, de még ráadásul olyan széppé változott, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Ránézett az öregasszonyra. De asse vót mán vassoru bába, hanem egy szép tündér.
-Na, gyere leányom-szólt a tündér. Mostantul úri jány vagy. Menjél a többi kisasszony közé. Ment is a jány, hogyne ment vóna. Kemény vót a topán, nehéz a bársony, borús a fátyol. De megszokta. Járta az új táncot, fújta az új nótát. El is felejtette, hogy parasztjány vót valamikor. Nem igazán gondolt a szülei felől, szülőfaluja felől se.
Egyszer aztán egy királyfi tévedt a városba. Elment a bálba, s igen - igen megtetszett néki a jány. Feleségül kérte. A leány se nagyon teketóriázott, kedvére való vót a legény, hát hozzáment.
Megtarották a kézfogót.
Éltek boldogan, szerették egymást. Hanem egyszer azt mondja az ember a feleségének:
-Gyere ide tubicám, galambom, gerlicém. Kérdezek én tetülled valamit.
-Kérdezzél csak, édes jó férjem uram.
-Most, hogy a feleségem vagy, mondd meg, mit szeretnél, bármit kérhetsz, teljesitem minden kivánságodat. Őtöztesselek selyembe, bársonyba? Fürdesselek téged gyöngybe, gyémántba? Vigyelek én téged arany palotába? Fektesselek téged ezüst nyoszolyába? Apám a király, annyi a kincse hetedhétországba, ű se tudja mennyi, se szeri, se száma. Bármit is kérsz, a tiéd. Na, hadd halljam, mit kérsz.
-Kedves férjem uram. Nem kérek én selymet, csak a pipacs-szoknyámat, nem kérek én bársonyt, csak szalagos pártámat. Ne fürdess te engem gyöngybe, se gyémántba, nem kell apád kincse hetedhétországba. Csak fújjad te velem én régi nótámat, mit édesanyám fújt, mikor bölcsőbe ringatott. Csak ropjad vélem azt a hetyke csárdást, mit apám-anyám ropott, mikor a táncba forgott. Ne vigyél te engem arany palotába, csak vigyél el egyszer szüleim hajlékába. Ne öleld én vállam ezüst nyoszolyába, csak fektessél engem illatos szalmára.
-Na, kedves feleségem, ha csak az a kivánságod, ám legyen. A királyfi összeverte sarkantyúját. A sarkantyú csendülésre ott termett egy szárnyas négyökrös szekér. Még a négy ökörnek, ami elibe vót fogva, azoknak is vót szárnya! Felsegitette a királyfi a feleségét, majd maga is felszállt a szárnyas szekérre.
-Na, te kedves szárnyas szekér! Kedves varázs-ökröcskéim! Repüljetek velünk, hetedhét országon is túl, meg se álljatok az én kedves feleségem szülőfalujáig, ottan is szüleinek szerény hajlékáig.
-Repülök én, édes gazdám. Meg se állok, egyet se félj!
Repült is a szárnyas szekér. A leány szülei háza előtt leszálltak. A szülők nem akartak hinni a szemüknek, hogy milyen szép urijány lett a lányuk. Ölelték, csókolták egyámást, ahol érték. A királyfi meg adott annyi kincset a jány szüleinek, hogy azok életök végéig hatlovas hintón jártak, tele lett a padlás, pince arannyal, gyémánttal, a fáskamra, a tengeri kas, de még a csirkeólból is arany, gyémánt potyogott, arannyal vót kirakva még a disznó vályuja is! Cselédeket tartottak, azok tejbe-vajba fürösztötték űköt. Tellett annyi cifra főkötőre, gyöngyhimes szoknyára, hogy be se fért az öreg tölgyfaszekrény gyomrába! Az egész falu csudájára járt annak a nagy gazdagságnak.
Boldogan éltek, amig meg nem haltak.
Ennyi vót, mese vót, füle farka benne vót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése