Hát, mi nem bírtuk ki. Életem egyik legnagyobb Szerelmével, Budapesttel sajnos kenyértörésre került a dolog. El lettünk választva ágytól és asztaltól.
Egyikünk sem volt különösebben meglepve. Régóta ott volt már az elmúlás szele a levegőben. Éreztük mindketten, ahogy az unalom egyre inkább megfertőzi korábban oly lángoló viszonyunkat. Végül sor került a döntő beszélgetésre. Én vagyok a nő, természetesen én hozakodtam elő a témával.
-Gyere drágám, beszélnünk kell valamiről - mondtam Budapestnek.
-Mégis miről? - sóhajtott ingerülten, és kissé szomorúan Budapest, az Én Nagy Szerelmem. De azért leült a a kopott, kockás műanyag terítővel borított konyhaasztalhoz, a hokkedlire, és rám nézett. Várta, hogy beszéljek, pedig tudta már rég, hogy mit akarok mondani. El akarok menni tőle.
Végül ő szólalt meg először.
-El akarsz hagyni, ugye? - kérdezte.
Sóhajtottam. Majd szánalmasan magyarázni kezdtem a bizonyitványomat.
-Nézd, nekem sem könnyű ez, hidd el. Tudom, hogy sok dolgon mentünk keresztül együtt, és sokat köszönhetek neked...
-De mi történt? - kérdezte Budapest, az Én Nagy Szerelmem. - Talán kevés volt mindaz, amit adtam? Nem emlékszel? Az a sok símogató nyári este a kollégium langyos betonlépcsőjén. A visszhang - téglákból felépített Egyetem épülete...a barátok, akiket megismertél általam...a mindent félresöprő, fél-szavakból-is-értjük-egymást kacagások. A nevetés, a közös beszélgetések, a táncolunk-míg-bele-nem-halunk bulik. A barátság, melyben még a félelem és magány nevű makacs vegyületek is feloldódnak. A koncertek féktelen lüktetésében lopott csókok, szerelmek emlékei, randevúk előtti édes, rémült, vagy épp unott várakozás. Vásárlás, divat, filmek, plakátok, színdarabok, festmények színes kavalkádja. A kemény leckék Felnőtté Válás, Boldog Ifjúság, Szerelmi Csalódás tantárgyakból...
A helyek..
Duna-hullámok loccsanása az A38 hajó oldalán, miközben a dobos belecsap és megkezdődik a koncert.
A K-hídon dobbanó léptek, ahol mi csak csináltuk fesztivált, és nem gyárottunk hajókat, sem pedig szocializmust.
Az akácos út, ha végigmegyek rajtad én.
Duna-korzózó Gerbeaud-illatú nagymamák andalognak, cigarettavég módjára elhamvadó álmukban beléjük karol Jávor Pál, és azt mondja: Kiskezit csókolom.
Európa? Kávéház.
Rendelünk egy habos süteményt, mogyoróval az a ő tetején. Még pont ott leszünk a Horváth-kerben budán, szombaton este fél nyolc után.
Gresham, Gundel, Gellért fürdő.
Rakpart, hidak, villamosok.
Andrássy út, Hősök tere.
Perec, hakni, Városliget.
Cigaretta szürkés-lilás füstjébe burkolózó romkocsmák.
A szívünkben tánc közben buborékként szétpattanó elektronikus ütemek.
Az ötödik kerület polgári házainak kevély homlokzata.
Az aluljárók mocskában lesben álló hajléktalanok, akik bármikor készek megvásárolni tőled a bűntudatod terhét némi alamizsnáért cserébe.
Nemzeti jelképeink: a Vár, a Parlament, a Gellért-hegy.
Azt hittem, ezek a dolgok neked is sokat jelentettek, nem csak nekem. Kevés volt, amit adtam? Mit akarsz még?
-Nem volt kevés. Csodálatos volt, és igenis, sokat jelentett nekem is. De most valami másra vágyom. Nem miattad van. Nem azért mert már nem szeretlek. Csak úgy érzem, tőled mindent megtanultam amit lehetett. Most tovább kell állnom.
-Szóval erről van szó. Egyszerűen meguntál. Találtál egy másik várost. Egy újat. Egy fiatalabbat. Jól van, hát menj. Csak szeretném, ha tudnád, hogy ott sem lesz tökéletes az életed. Nem. Ott más nehézségek várnak rád.
Igaza volt. Ott más nehézségek várnak rám.
-Visszajössz még?-kérdezte. -Válaszolj őszintén.
-Még nem tudom. Most azt érzem, szeretnék visszajönni.
-Rendben, visszajöhetsz- mondta Budapest, az én régi, nagy szerelmem. -De egyet tudnod kell. Ha valaha is újra kezdjük, ez a szakítás örökre beépül a kapcsolatunkba, és soha többé semmi nem lesz már ugyanolyan, mint előtte volt. Ahogyan sem te, sem én nem leszünk már újra ugyanolyanok, mint régen.
Azzal felállt, átölelt. Magához húzott még egyszer, utoljára. A konyha lámpájának halvány fényében csókot lehellt a homlokomra, majd elengedett. Budapest, az Én Nagy Szerelmem többé nem nézett rám, csak kisomfordált, szomorúan, lehajtott fejjel. Hallottam, ahogy becsukja maga mögött az ajtót.
Tudtam, hogy igaza van. Ha viszontlátom is újra, már soha többé nem lesz az, aki korábban volt. Ahogyan én sem leszek már soha többé ugyanaz, aki valaha voltam. Feltéve, ha az a valaki, akinek hittem magamat, valóban létezett, és nem csak én találtam ki őt magamnak.
Egy Idézet szólalt meg a fejemben.
Az Idézet már régóta lesben állt, csak a legalkalmasabb pillanatra várt, hogy lecsaphasson rám.
Budapest, az Én Nagy Szerelmem örökre elment, én pedig egyedül maradtam a konyhát borító linóleum padló végtelen pusztaságában, magányosan és védtelenül, a villany sárga fényében.
Tökéletes célpont voltam. Az Idézet tudta, elérkezett az ő ideje. Támadásba lendült, és megsemmisítő ütést mért a szívemre.
Az Idézet így hangzott:
"Eredj, ha tudsz… Eredj, ha gondolod,
hogy valahol, bárhol a nagy világonkönnyebb lesz majd a sorsot hordanod."
Hirtelen mély, nyugodt férfihang szólalt meg fejem fölött. Ezt mondta:
-Déli pályaudvar, végállomás következik. Megkérjük tisztelt utasainkat, hogy szálljanak le a vonatról, és erre figyelmeztessék utastársaikat is.
Be kell vallanom, hogy én ennek az utasitásnak mindig csak félig tettem eleget: Mindig leszálltam, de SOHA, egyetlen egyszer sem figyelmeztettem erre egyetlen utastársamat se. Valahogy én mindig olyan utastársakat fogtam ki, akiknek nem volt erre igényük.
Most viszont körülnéztem. Nem volt a közelemben sem utas, sem társ, akit figyelmeztethettem volna bármire is. Egyedül voltam a metrókocsiban.
Valószínüleg egész Európában itt a legkisebb az egy négyzetméterre jutó utastársak aránya.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése